Csodahegy

Bár már pénteken terveztem, hogy a velem történt csodáról megemlékezem itten, de ez csak mostanra realizálódott, aminek örülhetünk, mert az azt jelentette, hogy elfoglalt voltam mindenféle ügyekkel, jófajtákkal.
Addig is az ügyesebbje már meg is tekinthette a képeket, amikhez most magyarázó szavakat is társítok. (King Crimson zenél, Islands)
A szerdát és a csütörtököt gyorsan átugrom, nem történt említésre érdemes, hacsak a már eddig is emlegetett kirándulás halasztása. De akkor, meghallottam, hogy Andreas, a német szembeszomszédom szabad pénteken, és beinvitáltam a buliba, hogy tartson velem a hegyre (váltottam zenét, inkább Pat Metheny és John Scofield legyen), mert akkor tuti megyek, a németekben lehet bízni, majd jól rámrúgja az ajtót reggel.
Imígyen is lett, bár az ajtót megmaradt. Végül nagy izgalmak árán (majdnem lekéstük a vonatot, most kivételesen nem az én hibámból), és kétszerére hízva (még két némettel, Jónással és Jákobbal) elértük a tizes vonatot, ami féltizenkettőkor tett ki minket Cercedillában. (képtelen vagyok elhatározni magam, hogy milyen zene legyen, most Steve Reich-hel próbálkozom, hátha ő aláfesti a mai szeánszot) Ez az északi sierra (lánchegység) kezdete.
Még az internetből néztem ki ezt a helyet, hogy itt lennie kell turistainformációnak meg kirándulóösvénynek, és a hír igaz, volt ilyen, csak kétezer métert kellett addig megtenni.
Ezerkétszáz méter magasan járunk egyébként, bár felhőtlen, napsütötte, gyönyörű napunk van, az idő hűvös, pulóver kell, aztán sál is, végül az esőkabátot is felveszem, és még csak az információnál sem járunk.
Ahol végül kapunk egy térképet, és tanácsot, hogy merre érdemes menni (felfelé). Neki is vágunk, nagyon szép erdőben megyünk, aztán hiphopp (najó, a hiphopp az túlzás, menni kellett fölfelé rendesen, egyébként nagyrészt felfelé vitt az út) kijutottunk az első fontosabb ponthoz, a kilátóhoz.
Innen már látszott, hogy a völgy túloldalán a hegyet hó borítja, és a felhőben áll. Egyébként ezt a hegyet láttuk lentről is, csak akkor még nem gyanakodtunk, hogy arrafelé vezet majd utunk. Vágytunk mind a hóra, meg az efféle izgalmakra. És volt is benne részünk, mert tovább mentünk fölfelé (a kilátó a völgyre és a síkra nézett), egyre inkább megjelent a hó, és mi egy téli varázshelyre érkeztünk. Nem tudok mást mondani, hogy csoda meg effélék, gyönyörű volt. Sajnos a képek csak utánzatai lehetnek a valóságnak, pedig azok is szépek.
A tűlevelek, a fák, a fű, minden havas vagy fagyott volt. Havas mennyország. Mindannyian elaléltunk, hogy ilyen létezik. Ja, közben már bőven benne voltunk a felhőben, ez még inkább varázslatossá tette az élményt. Mégegy ja, a divatrajongók kedvéért, felvettem az aláöltözetet is, és alapvetően kibékültem volna néha egy sapkával is, bár ezt a feladatot a kapucni is jól ellátta.
Nem vagyok valami tájleíró költő, így meg kell elégedjetek azzal, hogy azt kijelentem, hogy én még ilyen szép helyen még nem jártam. Vagy inkább úgy, hogy én még ilyen szépnek nem láttam a természetet.
Megmásztunk egy csúcsot (táskák nélkül), ami hivatalosan ezerkilencszázharminchárom méter magas volt, ezt mi nem tudtuk ellenőrizni, csak azt, hogy nagyon fújt a szél. És a sziklák szélfelőli oldala tiszta jég volt, a másik meg üres.
Jártunk egy olyan tisztáson is, ahol a fák havasak-jegesek, a fű meg szép zöld volt, elképesztő.
A felhő mögött néha feltűnt a nap, és látszott, hogy szépen süt, csak nem tud hozzánk közvetlen eljutni. Viszont, mikor egy sziklán megálltunk enni, a nap ott már ki is sütött, és mi néztük az alánk elterülő vidéket. A távolban meg látszott Madrid négy felhőkarcolója.
Mostantól már csak csorogni kellett lefelé, a hó eltűnt, a nap előbújt, és visszatértünk a megszokott erdőbe, de el nem felejtvén a csodát, amit láttunk.
Kicsivel hat után, már jócskán elfáradva érkeztünk meg a vonathoz. Én kissé késve elmentem spanyolórára, bár igazából elég álmos voltam, éhes is, és egy meleg fürdőt elviselt volna a szervezetem, deugye a kötelesség.
Aztán továbbra sem haza, mert itt jártak Judit barátai a messzi Budapestről, akikkel összefutottam én is aznap. Egyébként rengeteg könyvvel leptek meg (feltéve, ha meglepésnek lehet nevezni, ha kéri rá őket az ember, bár a címeket nem mondtam meg, szóval olyan félmeglepetés), ebből Babitstól a Gólyakalifát el is olvastam azóta. Mindenkinek ajánlom, Babits gyönyörűen ír, a törtenet nagyon érdekes, és még rövid is, szóval, nem is kell hozzá sok idő.
Tapasoztunk volna, de minden tele volt, végül találtunk egy helyet, ahol adtak is, meg nem is, mert a hat italhoz összesen egy kis tányérka gyöngyhagyma-olivabogyó-csemegeuborka kombó érkezett, a másodikhoz hat szalámi miniszendvics, a harmadik meg újra zöldség, meg krumpliszirom. Nem nagy szám.
Mire lefeküdtem, jócskán elfáradtam.
Szombaton rádöbbetem, vagy elfogadtam, vagy belenyugodtam, vagy ezek kombinációja, hogy véget ért a nyár. Szar érzés, utálom. Szeretnék nyarat egész évben. Megyek délre.
Szóval kimentem a Retiro parkba, és bár sütött a nap, amikor lefeküdtem a fűbe, hidegnek éreztem a talajt, és pulóvert vettem, hogy ne legyen olyan hideg. Nem tetszik ez nekem.
Azt akartam írni még az előzők kapcsán, hogy folyamatosan az járt a fejemben pénteken, hogy tök durva, hogy ott vagyok a jég birodalmában, és négy nappal korábban meg a tengerbe lógattam a lábam (vagy három hete még úsztam is benne). Egy hónap múlva meg ugye jön a sivatag. Jó dolog utazni, másoknak is nyugodt szívvel ajánlom.
Az intermezzo után már jövök haza a Retiróból, amikor Judit meginvitált, hogy nézzek meg vele egy kiállítást a bauhaus-ról, ami érdekes is volt, meg azért le se nyűgözött. Érzések között hánykolódom.
Ez persze csak az előétel volt, mert egy indiai művészeket bemutató kiállítás volt a végcél, ami most nagyon trendi választás, az indiai képzőművészet nagyon megy a hozzáértő körökben (amikben én ugye nem mozgok, de még csak nem is tudok róluk). Naszóval, izémegbizé, a legérdekesebb az volt, hogy indiai püspökök pózoltak, talán a templomuk előtt. Ez azért érdekes számomra, mert valahogy a papi ruhához inkább fehér embereket képzelek el, itt viszont volt minden, fekete, kevésbé fekete, olyan szokásos indiai kinézetű, arabos arcú. Rájöttem, hogy jól áll a fehér szerzetesi csuhaszerűség a fekete emberen. A templomok is tutik voltak, teljesen más színvilág mint itthon.
A hülye magyar „soseláttammégnégert” életérzéshez visszatérve, pénteken láttam egy néger fiút a hegyen, még a zölderdős részen. Képzeljetek el egy deszkás négert, fehér kabátban (azzal a tipikus világoskék díszítéssel), mikrofonfrizura, negyvenötfokos szögben (a vízszinteshez) félrecsapott nagyfajta bészbólsatyi, miközben a táj a Pilisben is lehetne. Én sem hittem el. Sose láttam még négert az erdőben.
Újabb kanyar után, még a hazamenésem előtt elmondom, hogy volt egy kis szoba a kiállításon, ahol először egy helyre vetítettek, valami nő kiabált, nem tudni miért, de nagyon szomorú volt, elkeseredett, mintha elvesztett volna valakit. Akkor kijöttünk a mosdóba, én még megnéztem egy Francoise Ozon filmnek a végét (csávó bemegy a sátorba, ott megvan halva a nő, a tengeren, hajó tattján nő fogja a babát, a baba meg elképesztő hangerőn üvölt) és a címlistájának az elejét (fekete alapon fehér nevek hada), aztán vissza a vetítéshez, ahol már több irányban megy a videózás, és nyolc helyen írnak Pakisztán és Bangladesh elszakadási harcai idején történt nőerőszakolásokról. Megdöbbentő volt, ezekről én sose hallottam még. Nem mindent értettem, mert egyszerre három műsort próbáltam olvasni, de majdnem kétszázezer nőt erőszakoltak és ölték meg sokukat ebben a konfliktusban. Erre nem tudok mit mondani.
Nagylevegőt mindenkinek.
Mégegyet.
És akkor vidámabb vizek felé evezünk.
Hazamentem.
Spanyolul tanultam.
Aludtam is.
Másnap meg már vasárnap, kimentünk a vásárba, hogy megvegyem a robotos pólót, de az már nem volt meg. Most akkor el is árulhatom, hogy milyen lett volna, bár továbbra is bízom benne, hogy valahol, valamikor csak lesz egy ilyen pólóm. Visszanéztem, és mivel már elárultam egyszer, hogy milyen volt, ezért erre nem térek ki.
Azért nem volt póló egyébként, mert ezeknek a spanyoloknak nincs úgy a vérében a kereskedelem, mint teszem azt a kínaiaknak. Erre nap, mint nap millió példát láthat itt az ember. Az első ugye a szieszta. Aztán meg az, hogy egyébként sincsenek túl sokat nyitva, a nyitvatartás zárási időben nincs kitéve, és ha valami nincs, pl a pékségben nincs olyan, amilyet te akarsz, akkor nem akarnak valami mást rádsózni, hanem megmondják, hogy hol van egy másik pékség. Szóval póló azért nincs, mert rendeltek még valamikor Hong Kongból, és azóta az fogy, hogy mikor vesznek újakat, nem tudhassuk.
Egy Ponyvaregényes pólóval vigasztaltam magam, amin van pisztoly meg vér is, szóval ezt hétfőtől csütörtökig nem viselhetem.
Érkezett Andreastól az üzenet, hogy foci van, szóval három hónap után újra bemutatkozhattam a pályán, kissé megkopott fizikummal és labdaérzékkel, de a lényeg ugye a résztvétel. Meg persze, hogy a nemnémet csapat győzelmi tort ülhetett a németen. Én a nemnémetben voltam két spanyollal, egy hollanddal, egy lengyellel és egy svéddel. A németek meg ugye németek, meg egy spanyol.
Majdnem sarkaztam egy gólt, de nem jött össze, csak két sima. Jó volt újra játszani, hiányzik a foci.
Egyébként már szombaton is tiszta izomlázam volt (fenékben), de ma konkrétan teljesen kikészült testtel ébredtem, a hasam, az oldalam, a lábam, mindenem. Másfél óra foci és egy kirándulás betesz, ez nem normális. Hiányzik a biciklizés, nagyon érzem.
Minden hétfő nehezen indul, mármint nehezen indulok dolgozni, főleg, ha tudnám előre, hogy ilyen szar órám már rég volt. Mindig mondom, hogy elszabadul a pokol, de lehet mélyebbre menni, és ma ott voltunk. A gyerekek lökdösték egymást, egymás ruhájára firkáltak a filccel, és minden egyéb, ment a szövegelés.
És én ilyenkor képtelen vagyok mit csinálni, csak állok ott, mint a hülye, és üres fenyegetődzésbe kezdek, elkeseredek, ideges leszek, de semmi sem használ. Aztán jönnek a gyerekek, hogy sok az ismétlés meg nem haladunk, de képtelenek felfogni, hogy ezt itt ők szúrják el maguknak. Folyton csak az megy, hogy kuss, de kuss ugye nincs, nem haladunk, nem tanítok, így nem megy.
Jövő órától lépni kell valamit. Sufian segíteni fog.
Az a baj, hogy én rosszul érzem magam attól, hogy rosszul megy az óra, úgy vagyok vele, hogy ezt a saját kudarcomként fogom fel, pedig nem kéne, a gyerekekkel van a baj, nem velem, már sok helyen bizonyítottam. Persze baj, hogy csak jófej tudok lenni meg vicces, de kemény és szigorú sosem. Francba.
Beszélgetős óra jött, a butácska lánnyal, ami főleg azért nehéz, mert semmi véleménye sincs, még a saját életére, vágyaira, jövőjére vonatkozóan sem, ami megnehezíti a társalgást. Kábé a kérdéseim hosszabbak, mint a válaszai. Pedig komolyan mondom, jókat kérdezek.
Hat vagy talán már öt hét múlva megyünk haza, repül az idő, éppen hogy megérkeztünk. Közben jött a levél, hogy a repülőtársaságunk (egyoldalúan) megváltoztatta a repülőutunkat, hazafelé benézünk Prágába is. Persze tiltakozhatunk meg bármi, de nem hiszem, hogy ez változást hozna, szóval megy a beletörődés. Gondolom a szerződésben, amit mi beikszeltünk, ők védik magukat, és ha akarják, akár Moszkván is átvihetnek, ha nekik úgy tetszik.
Mindegy, két óra plusz azért belefér.
Az jár a fejembe, hogy miként legyen a felmondás. Ugye most már csak egy helyen kell, de az is necces lesz, nem fűlik hozzá a fogam. Azt se tudom, hogy mit mondjak, mikor, asszem ez gyávaság, nem más. Főleg, hogy azt mondtam az elején, hogy maradok egy évet, ami ugye, mondhatni hazugság. Erre vonatkozólag kitalálok még valamit.
Szerda éjjel érkezik a család, már várom őket, biztos vagyok benne, hogy ők is szépnek fogják találni Spanyolországot.
Igazából itt a vége.

Castro Urdiales

Az előzetes megígérés szerint itt vagyok, soksok beszámolnivalóval és egy kissé szomorú zenével, az utolsó Esbjörn Svensson lemezzel.

Közben hatalmasra tátja száját a szünet, mert visszanézném, hogy mikor írtam legutóbb, sejtettem, hogy régen, node ennyire. Csodálkozom, hogy nem csaptak magasabbra az újabb betűket követelők panaszai. Múlt szombat, igencsak messze van.

Azt akkor nem írtam, de nem is kérdezett rá senki figyelmes, hogy aznap mi történhetett a nyelvórával, hogy miért volt időm blogot vezetni a spanyoltanulási időben, de hát halottak napja volt, és az ünnep itt is.

Gondolkodom azon, hogy miként írhanék szépen és jól, megnevettetősen, szájat mosolyrahúzósat, kedveset. Talán, ha kimegyek a mosdóba, talán az segít. Lássuk...

Megláttuk.

Judittal mandarint majszolunk, megindult a szezon, déligyümölcsöt mindenkinek. Napi sokdarabot eszem belőle.

Szolgálati közvélemény, végre van működő fülesem, Judit volt oly kedves, és tegnap vett nekem egy ugyanolyat, mint ami volt, csak én abban a boltban nem vásárolhattam, ugye, mert ott haragusznak rám. Mert olyan rossz emberek. De legalább termékeket árulnak.

Arra már nem emlékszem, hogy szombaton mi volt. A vasárnapra sem. Azért próbálkozom. Csak nagyon messze van ez a két alkalom.

Teljesen megakadtam. Vajon mi lehetett azokon a napokon? A blog nem ad segítséget.

Na, a leveleim átnézése után már dereng valami. Szóval az volt, hogy szombaton, a blog megírása után továbbra is tartottam a csöndes, otthonmaradós napot, gitározgattam, olvastam, feltettem pár képet a netre. Vasárnap meg, a megígérttel ellentétben, újfent nem mentem el a hegyekbe (ezt azóta is toltam, újra a holnap, mindig a holnap befutó). Ezt a késői kelésnek köszönhetem, mint mindig. Ehelyett, hogy a kinti séta azért meglegyen, (a továbbiakban Jean-Luc Ponty) a Retiróba mentem, hogy végre teljesen feltéképezzem a helyet, mert ahogy rá kellett később döbbenjek, csak egy kis részét láttam eddig.

Már a bementetelnél találtam egy aranyos rózskertet szőkőkúttal, ahol sajnos a rózsák már túlhaladtak a pompájukon, de még így is szép látványt nyújtott a hely az őszi napsütésben. A későbbiekben láttam még egy kis tavat, amibe egy patakocska szállítja a vizet, és ennek a vízesése alatt át is lehet sétálni.

Található ott még egy múzeum vagy valamilyen épület, de ennek a funkciójára már nem jöttem rá, mert nem volt nyitva, de az egész ház/palota üvegből van, és én nem láttam képeket, csak egy feliratot, hogy le kell venni a cipőt. Ez egy máskorra halasztott rejtély.

A tavon a kedvenc madaraim, a kacsák tanyáztak, és a kedves látogatók etették őket, egy csaj marokszám dobta be az eleséget, amire egyszerre tíz-tizenöt madár startolt rá, amin én nem tudtam nem röhögni.

Újra megnéztem a dobolást, ügyesek a srácok, jó volt a hangulat, tetszett. Aztán meg egy hangon (a svájci, ufószerű ütőhangszer) játszó fiút hallgattam egy darabig, akinek egy kis pénzt is szórtam a gyűjtőjébe.

Hazabattyogtam.

Új könyvet olvasok, olvastam, Chaim Potok, A kiválasztott című könyvét, a newyork-i hászid zsidókról, nagyon érdekes volt, most pedig már Julian Barnes, A napba nézve elnevezésű regénye került a terítékemre, ez is jó, de sajnos már csak pár oldal van hátra. Szerencsére holnap jön az újratöltés, Judithoz vendégek érkeznek, és ők hoznak pár könyvet. Öröm az élet.

Utálok metrózni egyébként. Felszállok, és durván negyed óra alatt teljesen elálmosodok. Nem tudom, talán a levegő hiánya miatt. Ez a napi másfél, néha két óra teljesen kikészít. Főleg, ha elmegy előttem mindkettő, mint azt tette tegnap is, tizenötpercet kilopva az életem fonalából.

Dehát ez van, valahogy oda kell jutni a munkába. Jobb lenne, sokkal jobb lenne, ha mindezt biciklivel tehetném meg, de arra majd csak Budapesten kerül sor, addig még egypár órát a metrón töltök itt.

Közben egy olyan dolog szól közbe, hogy munka, kopog az ajtón, gyere, indulni kell, várnak a gyerekek. És én megyek, ezt itt félbeszakítom, de este folytatom tovább, és akkor nemcsak betűk, hanem képek is kerülnek az internetbe.

Minden jót addig is!

Visszatértem mindenhonnan, munkából, evésből, fürdésből, önként vállalt száműzetésből, alfából.

Írok.

Jóllakottan.

Tisztán.

Üdén.

A történetszál sebesnek nem mondhatóan eljutott odáig, hogy már a múlt hét hétfőt súroljuk, amikor (a fenébe, ez a rohadt visszaemlékezés állandóan), amikor (hinnyeno), amikor, mindegy, a napközben biztos valami, például nem mentem el a hegyre (ez minden további napról elmondható lesz), viszont a problémás csoportom már nem annyira problémás, fegyelmezik magukat, viszont az óra baromi unalmas, én ismételgetem önmagam, ők továbbra sem tudják, de legalább rend(nek nevezhető valami) van. Még pótoltam más órákat, de ezekről nem ejtek szót.

Kedd, a hétfőhöz hasonló nemtudom, nem érdekes, szerda. Kaptam egy pótcsoportot, hat tizenegypár éves lányból állt, és teljesen meg voltak őrülve, mindenki szerepelni akart, mindent spanyolul kimondott szót lefordították angolra, igyekeztek, magyaráztak, sokat nevettünk, jó óra volt. Mondtam is másnap a perui csajnak, akié a csoport, hogy megveszem tőle, erre ő, hogy vigyed, mert az egy rossz csoport.

Olybá tűnik, hogy akkora sármom van, hogy a spanyol lányok még angolul is megtanulnak, csak hogy velem beszélhessenek.

A csoportot persze nem kaptam meg.

Mert nem tudok mit adni cserébe.

Szerdán újra kirúgtak. Vagy talán már kedden? Mindegy, azért történt, mert nem vagyok anyanyelvi tanár. Mármár rasszizmus vádjával rohantam Strassburgba, de ott hosszú a sor, meg a végén még visszaítélnék nekem a csoportot, amire nincs is szükségem.

A fizetésem, valószínűleg az utcsót ott, felvettem a francia nőnél, mindenki örül, én haza el.

A hétvégi program, a november hónapi nagy utazás, fel északra, a baszkok és a tenger hazájába. Pénteken a hajnali hetes busszal mentünk, öt óra alatt meg is érkeztünk Bilbaóba, Baszkföld fővárosába. Bilbao baszkul Bilbo, ezért olyan viccességek vannak kiírva, hogy Bilbobus. Frodobus viszont sehol.

Igazi remek ír időjárás fogadott minket, én ezt már jól ismerem, tízpercenként váltakozott, hogy esik vagy sem, de ez minket nem állított meg, hogy szétnézzünk. Én ugye nem vagyok valami nagy hozzáműértő, így Judit véleményével kell megelégedjetek, aki szerint nagyon modernek az építészetek meg a színek meg a formák meg szépen van megépítve a város. Viszont esik az eső.

Séltáltunk, sétáltunk, tényleg szép a város, de hát város, ami sokat levon az értékéből. Közben belestünk egy foglaltházba, ahol az egyik önkéntes körbevezetett minket, és elmondta, hogy miként harcolnak az elemekkel (nagyrészt a rendőrség) a hely foglalásáért. Közben csinosítják, ott is laknak, lehet ott bulizni, az ETÁ-nak pénzt adni, graffitizni a falra, elüldözni a heroinistákat.

Ennél valószínűleg mélyebb dolgok is törnénhetnek ott, meg biztos másról is mesélt, de én ezekből nem sokat értettem, Judit mondott utána valamit, de én azt elfelejtettem. Ilyen srác vagyok.

Bementünk egy Springfield boltba, mert azt ugye szeressük, meg kéne pulcsi, nemegy, talán kabát is, ha csinos. Ki is néztem két pólót, a kabát valahogy nem volt jó, de a lényeg nem is ez, hanem, hogy bárhogy próbáltam a pólókat, idétlenül álltak, és a megoldás máris megérkezett, a spanyoloknak teljesen mások a méretei, csaknem lesz jó a ruha a szittya testre. Sebaj.

Tanulság, ne vegyél magyar fenékre spanyol nadrágot.

Sőtmitöbb, akinek nem inge, ne vegye magára. Mert nem áll jól. Multikulti bölcsességek ezek.

Olyan a buszállomáson a csomagmegőrzés, hogy dobozba egy euró, de csomagmegőrzőben két euró, csomagonként. Persze, hogy tele vannak a dobozok. Ez aztán a foglalkoztatáspolitika, így most kell csomagosbácsinéni, dobozt ugye nem rakunk ki többet, otthon sem kell beengedőkapu, blokkolja csak a bejáratot öt darab ellenőr a Délinél.

Újabb buszozás, Castro Urdialesbe, itt fogjuk kácsszörfölni a napokat. Rossz megállóban szálltunk le persze, sétáltunk, aztán a ház előtt vártuk Alejandrot, a szállásadónkat. Jó sokáig.

Már úgy voltunk, hogy felhíjjuk, hogy merre jár, amikor felfedeztem, hogy két lépcsőház van, jobbra és balra is egy, és míg mi a 3A jobba csöngettünk, Alejandro a 3A balban lakik. Be is engedett minket.

Alejandro egy nagyon kedves, harminchét éves spanyol ember, jópofa lakása van, ebből egy szobát a mi rendelkezésünkre bocsájtott, és mondta, hogy addig maradunk, amíg kedvünk tartja, sőt, még egy kulcsot is másolt nekünk. Nehéz ezekről valami pontosan írni, mert most mit is mondjak, de az biztos, hogy nagyon jó házigazda volt, kedves, segítőkész, vendégszerető, és mondott pár tippet, hogy merre menjünk, mit lássunk.

Az első este kicsit séltáltunk vele és a barátnőjével, láttuk a tengert (csodálatos), egészen az egyik kiszolgálóhelyig vitt az utunk, ahol halat, kagylót és tintahalat fogyasztottunk kenyérrel és borral, aztán egy másik helyen meg pástétomot lekvárral és hidegtálat. Aztán meg aludtunk.

Sokáig.

Fürdés közben elment a víz, a hajamat már sikerült besamponozni, de az az érdekes, hogy nevettem a dolgon, és a még csurgó vízzel úgy-ahogy lemostam magam. Aztán öt percre rá megjött a víz.

Lesétáltunk a tengerhez, ami továbbra is gyönyörű. Judit megállapította, hogy két héten belül Spanyolország északi (Kantábriai) és déli (Mediterrán) tengerét is láttuk, vagy majdhogynem jártunk a legdélibb és legészakibb ponton. Tényleg.

Eredetileg fürdeni vágytam, mert a nap közben kisütött, de végül beértem a térdig belegázolással. Szeretem az ilyet, kéne nekem egy tenger otthonra is.

A továbbiakról nem állíthatom, hogy hatalmas távokat jártunk be, de azért kelet felé elbandukoltunk a parton egy darabon, néha meg-megállva, gyönyörködve a tájban. Ezen csodákról majdan képeket is kiállítunk bizonyságul.

A vasárnap hasonlóan telt, bár a víz nem ment el reggel, és ekkor nyugatra mentünk. Sajnos most az erdő és a hegy kimaradt, ehelyett telítkeztünk tengerrel, újra belegázoltam, sziklákon vacsoráztunk a holdfényben, szóval nincs miről panaszkodjak, nagyon jó hétvége volt, nyugodt és természetben gazdag.

Zárópontul még hétfő reggel is romantikáztam egyet a tengerrel, aztán buszra szálltunk, és hazarobogtunk, feltéve, ha a hatórás buszozást robogásnak lehet nevezni.

Azóta tanítás meg hasonlók, megajándékozódtam egy újabb csoporttal, beszélgetnem kell két fiúval angolul, asszem ez menni fog. Holnap megyek a hegyre, ma meg majdnem elmentem a krisnás ebédre, de ez meg pénteken realizálódhat.

(a végét Return to Forever zárta)

Kiegészítések

Már olyan sokféle kezdéssel próbálkoztam már (volt már olyan például, hogy arrébbrakom a spanyolkönyvem), de nem nagyon hagyja a számítógép, hogy én itt bármiféle gondolatokat bele tudjak vinni a billentyűzeten keresztül. Eddig maga a word kétszer fagyott le, mielőtt írni tudtam volna bármit, aztán meg megakadt, és újabb öt percet vártam arra, hogy a fél mondatot, amit beírni merészeltem, azt felvigye a monitorra. Így csordogál az élet itt szépen lassan.

Nem viccelek, háromnegyed órát kellett várjak erre a bekezdésre. Megőszülök, és komolyan fontolgattam az előbb, hogy nem írok többet, mert ezt nem akarom végigjátszani minden alkalommal. Mondhat bárki bármit, hogy ez egy frankón gyors gép, de ezt az oldalát nekem még nem mutatta be. Arra jöttem rá például, hogy ha összeadom az idegeskedéssel és várakozással telt időt, amit egy gyorsabb géppel nyerhetnék, mondjuk egy tíz eurós alapbérrel kalkulálva, akkor negyven óra alatt egy új gépet vehetnék. Nem tudom, hogy hol járok, de közeledek. Asszem negyedszázadossá válásom alkalmából egy új géppel lepem meg magam. Nincs más választás.

Közben nagyrészt Ravi Shankar szól, de néha Putumayo is. Ez a Putumayo nem egy akkora nagy szám, de legalább felvillant valamit, hogy milyen is lehet a világzene. Ezen a fronton továbbra is várom az ötleteket.

Egyébként kint asszem süt a nap, úgy terveztem, hogy ki is megyek bele, hogy ott írjak, de a gép nem akarta megadni magát, és beindítani a wordöt, így itthon vártam, és közben gyökkettővel neteztem (vagy legalábbis próbáltam).

Egész héten esett az eső, hideg volt, utálom. De ma naposra fordultunk át, visszatért a jóidő, ma futok, holnap meg végre elmegyünk kirándulni a hegyekbe.

Ki szerettem volna egészíteni a múltkori írásom, mert ahogy mások rámutattak, tényleg kimaradt pár fontosabb momentum, amik nélkül nem teljes a kép.

Hátszóval, a várakozós szombatról még annyit, hogy Juditra és apukájára vártam a parkban, és nem is találkoztam már velük ott, de később elmondták, hogy arra sétáltak el, ahol ültem, sőt, majdnem rajta vagyok az egyik képükön, de nem vettek észre, én sem őket, szóval kvittek vagyunk. Meg kerestek sokat ezután, persze én nem lettem meg.

Csillagcsillagcsillagcsillag lassú ez a gép, élmény az internetezés így. Nem küldök már leveleket, nem olvasok el szinte semmit, csak a leglényegesebbre szorítkozom, és néha, ha elkap a gépszíj, akkor nekifutok más dolgoknak, amiknek az eredménye egy hatalmas szívás, várakozás órákig a nagy semmire, mertugye én még mindig hiszek a csodában (nagy akadás most is, kkkkkkkrrrrrrrrrr), meg tudja csinálni, gondolom, de húsz perc üresjárat után kilövöm a gépet a francba, és másba fogok inkább.

Van élet a számítógép nélkül. Én most ízlelgetem.

Meg szeretném nézni, hogy mit kérdeztetek még. De nem tudom. Akkor ezennel úgy veszem, hogy megválaszoltam.

Sajnálom, igazán sajnálom, úgy ültem ide, hogy jó lesz írni, de úrrá lesz rajtam az idegesség, ha kétféle dolgot szeretnék végezni a gépen. Nem lehet, ez mármár hübrisz, vagy írsz, vagy semmi. A zenelejátszás még elcsordogál, az írás is megyeget, ha már beindult, de a net, na az kalapszar.

(néha igazán kétségbeesek, hogy ez megy itt)

Najó, nem érdekel, a lehető legelső pillanatban veszek egy gépet, ezt meg addig rugdosom, míg elemeire nem esik szét. És leköpöm, és szídom, és fájlalom azokat a perceket, órákat, jókedvet, amit elvesztettem. Talán jobb volt gép nélkül, mert akkor legalább nem ringatott olyan érzésbe, hogy van gépem. Mert most igazából nincs.

Sajnálom, hogy ezt kell leírjam, tudom, hogy Péter a legjobb szándékkal küldte, és alapvetően hasznos, hogy van gép, de most tiszta ideg vagyok, nem először, és valószínűleg nem utoljára.

(elsírom magam kétségbeesésemben, hát olyan nagy kérés, hogy megnézzem a leveleim? valószínűleg igen, szóval kérek mindenkit, hogy ne írjon nekem többet, én sem teszem, semmit sem akarok a világhálótól, se géptől, és akkor mindenki boldog lehet, sziasztok, majd találkozunk valamikor otthon)

Egyébként huszonötödike reggel érkezünk haza, feltéve, ha ez az infó bárkit is érdekel.

Na, veszek egy nagy levegőt, és igyekszem nem foglalkozni ezzel a szarral, és írni, és visszaszervem a kedvet, ami a megérkezésemkor volt, amikor jóllakottan, földimogyorót eszegetve átjárt, hogy akkor majd jól írok mindenféléről, amiket már többször akartam a hét folyamán, de akkor is ott lebegett előttem, hogy ez a folyamat nem annyi időt vesz el, mint a betűk tényleges bepötyögése, hanem ott van a rárakódó számítógépadó, program bekapcsolása, program lefagyása, idegeskedés, újabb kör, harmadik kör, lassúság, öt perc mentési idő, átnézés, net bekérése, várás, várás, na, próbáljuk meg feltenni (kkkkkkkkkkkrrrrrrrrrrrrr), nem megy, most megy, de csúnya lett, rohadt életbe, nem érdekel, akkor csúnyán, de megvan, lehet kiugrani az ablakon, de nincs ablak, vagy ami van, azon meg csak fölfelé lehet ugrani, lehetne, de rács van rajta.

Nagymama írt egy levelet még szeptemberben a fríméles címemre, azt sose nézem, de most beleugrottam, és azt próbálnám megtekinteni, de nincs olyan kedvben ez a gép.

Nincs más megoldás, szüzeket kell áldozni az informatika istenének.

Na, meglestem a kommenteket, az legalább sikerült.

Akkor leírom a WC-s, fotós dolgot. Úgy van, hogy van ez a Sojecable nevű hely, ahol tanítok, tanítottam, de erről később.

Ott akkora nagy a biztonság, hogy kártya kell a belépéshez, ha vendég vagy, akkor kapsz egy pótot, de az első alkalommal, amikor ott vagy, belelesnek az útleveledbe, talán le is másolják, vagy beszkennelik, nem tudom, és lefotóznak, ez van.

A nagymamás levelet nem tudta a szisztem felmutatni, én már nem bírtam ideggel, becsuktam a frímélt, apró örömök ezek.

Noshát, noshát. Leesett az eső, és ennek örömére hidegre fordult az idő, napocska sehol, fújj. Utálom az ilyet.

A spanyolkönyvet meg csak nem bírtam befejezni októberben, egy lecke megmaradt, és ezért csakis Szolzsenyicint okolom, mert túl jó könyvet írt, és azt olvastam inkább, de csütörtökön kivégeztem, újra spanyolozom, teljes erővel.

A héten (visszanézek, hogy ne legyen önismétles, addig türelem) (semmiről sem írtam, szabad a vásár) többet tanítottam, mint szoktam, egyrészt már hétfőn bevállaltam egy beszélgetős csoportot, mert Sufian náthás volt, ez kellemes volt, bár a tanítványok nem tudtak angolul, lehet, hogy pont ezért, aztán az amcsi csaj óráit vettem át a hét többi részén, ezekkel nem is volt semmi gond, nagyrészt jól viselkedtek a gyerekek, meg halloween volt, és ahhoz kapcsolódó feladatokat kaptak. Persze, hogy megint az én csoportommal nem bírtam, néha már azt érzem, hogy feladom, mert kis rohadékok, nem tudok mást mondani, van kettő, akit pofán kéne verni, nincs más megoldás. Egyszerűen nincs semmilyen fenyegetés, fenyítés, ütőkártya a kezemben, és még spanyolul sem tudok. Személyes kudarc ez, nem más.

A kiscsoportom viszont nagyon aranyos, játszottunk csütörtökön és végig vidámság volt (meg tanulás is, ám). Sokat nevettünk, ez a legjobb órám.

Volt még felnőttkurzum meg mindenféle, ezeket is könnyen megcsináltam. Kéne még nekem egypár óra, az a helyzet. Állandóra. Jó meló ez.

Kedden hívott Claire, hogy a csütörtök reggeli órát lemondta a csoport. Merthogy a cégük nem fizet többet. Rohadt életbe, pedig kezdtem belelendülni ott, és a pénz meg nagyon kell (najó, nem annyira, de azért nem jön rosszul). És a csoportom meg nem is szólt.

Viszont van valami más, ugyancsak csütörtök reggel, az másfél óra, azóta meg is csináltam, valami Yell nevű cég, kint van a francban, bár nem kell vonatozni, csak kóvályogni a hajnali esőben. Az aranyoldalakat csinálják egyébként ezek az emberek.

Szóval itt van két tag, akik angolul okulnának, csak az egyikük jelent meg, de ő nagyon vágja a témát, fel kell kössem a gatyát, először meg is ijedtem, hogy miként fogok én egy ilyen órát levezényelni, de azóta lettek ötleteim, nem lesz para.

Más nem nagyon volt a héten, ahogy nézem. Megyek futni, már egy órája el akartam indulni, de ugye a gép. Közelebb, egyre közelebb az újhoz...

Napsütés

Ülök a napon, és nem látom a képernyőt rendesen. De azért bízom benne, hogy tisztában vagyok annyira a mondanivalómmal, hogy ne kelljen állandóan a képernyőt lesni. Nézhetem például a kutyákat, a füvet, az eget, csak akkor nagyon belassul az írásom.

A közeli múzeum parkjában vagyok, gyönyörű napsütést találtak ki mára, örülök is ennek, asszem leveszem a szandálom, ti meg vegyetek sapkát-sálat.

Feltettem a lábam. Letettem a lábam. Mégsem volt olyan kényelmes úgy, mint azt előre hihettem. Sebaj, majd olvasáskor.

Izé meg bizé, kedden írtam, meg tettem fel képeket, remélem már megnéztétek őket, szerintem érdemes. De ebből inkább az a fontos, hogy volt szerda a kedd után.

Mint az ehhez hasonló napok, ezen is tanítottam, és a gyerekekkel nem ment most se minden rendben, teljesen megőrülnek, látják, hogy nem tudok spanyolul, ezért úgy beszélnek egymáshoz, meg alapvetően fegyelmezni sem tudok. De ekkor jön a retteget Sufian, és kisegít, ő tőle a gyerekek nagyon félnek. Szerintem azért, mert ő rendes felnőtt, nem hozzám hasonló fiatal.

Új játékot eszeltem ki a felnőtteknek, házi Taboo, szavakat felírok kis papírfecnikre, ezekből húznak, és egymásnak próbálják elmagyarázni a rajta található szót. Szerintem ez fejleszti a kifejezési kézségeiket. Ma kérdező játék is lesz.

Egyébként meg Robban Frod – Tiger Walk. Ügyesen meg tudom csinálni úgy a fülest, hogy mindkettő része szóljon, de ez sajnos csak viszonylag nyugodt helyzetben alakítható így.

Csütörtök, blablabla, megtudtam, hogy összesen huszonkét órát kell tartsak egy hét alatt, ami plusz tizenhatot jelent, ami meg százkilencvenkét eurót. Úgy van, hogy keddtől hétfőig helyettesítek. Meglássuk majd, hogy miként. Mondjuk csak két óra van minden csoporttal, szóval nem várok csodát, elég, ha nyugton maradnak.

Ebben az országban a legyek az otthoninál sokkal vadabbak, nem félnek egyáltalán. Bárhova leülsz, főleg a természetben, egyből megjelennek, és határozott mozdulatokat kell tenni, hogy elhúzzanak. Nem elég, ha megrázod a fejed, oda is kell csapni. Komolyan mondom, rászáll a fejembre, és nem megy el.

Megjött Judit apukája, és hozott sok túrórudit, mindenki örül. Bár fogynak ezerrel.

Jaigen, csütörtök reggel mentem ki a melóba, és most se volt ott senki. Gondoltam, hogy akkor most miként is lesz ez így, de végül húsz perc késéssel befutottak. Előtte még odajött egy biztonságisőrnő, hogy mit akarok. Angolt tanítani. Szépen elmagyaráztam, de nem hitt nekem. Szerencsére a tanítványaim felvilágosították.

Most jutott eszembe, hogy még anno a mellékhelyiséges incidensnél, amikor kellett az útlevelem az engedélyezéshez, na, akkor még le is fotóztak, mondták, hogy nézzek a kamerába, köszi. Szóval mindenkit dokumentálnak, aki vécézik, és így vissza lehet követni, hogy ki pisilt mellé. Frappáns.

Hazafelé, a pályaudvaron elnéztem a távolba, és megláttam a hegyeket, a Sierrákat. Elhatároztam, hogy nekem a hétvégén mindenképp oda kell menjek, nem élet az élet kirándulás nélkül. Főleg úgy nem, hogy két hónapja nem voltam képes ezt megtenni. (közben egy fickó idepisil a kertbe, pedig bent van ingyenvécé, látom ám, hogy miben sántítasz!)

Tovább az irányba, lidl (iz csípör), vettem eztazt, beálltam a sorba, közben meg nyitottak egy újat, és mutattak rám, hogy ott én kezdek. Persze nekem benne volt vagy két perc, amíg felszedelődzködtem magam, de nem engedtek senkit fizetni. Átmentem, és mondom egy néninek, akinek két darab vásárolandója volt, hogy menjen nyugodtan elém. Erre a cuccosait az eladó hátrébbrakta, hogy nem, én vagyok az első. Ezt nem értettem, most akkor ezt miért. Miért kell nekem lenni az elsőnek? Valami vallási szabályzat? Vagy Spanyolország ilyen? Őrület. Bocsánatot kértem a nénitől.

Aztán irány a fülhallgatós hely, újabb menet (Judit nem ért rá, így egyedül vettem fel a küzdelmet). Elmondtam egy eladónak, hogy itt a papír, rajta van, hogy két év garancia, eltelt egy hónap se, mondta, hogy hív valaki mást, aki tud angolul, erre jött a múltheti bunkó, a főnök, aki nem tud angolul. Mondja ez (ezentúl a kopasznak lesz nevezve), hogy én már voltam itt múltkor. Mondom ja, de itt a papír, két év garancia, meg ez nem jó. Mondja, hogy a két év nem arra szól. Kérdeztem, hogy akkor mire, arra, hogy áll a sarokban? Jött a blabla, nem értettem sokat, de én tiszta ideg lettem, rohadékok, mondom, hogy hozom az ügyvédem, meg elkezdtem kikeresni a szótárból, hogy fogyasztóvédelem, erre a csávó dühösen kérdezte, hogy melyik volt, és mennyi, odavágta hozzám a pénzt, és mondta, hogy vásároljak máshol. Ez még jobban felidegesített, és próbáltam mondani, hogy én nem ezt akarom, hanem, hogy elismerjék, hogy igazam legyen, de ezt nem sikerült elmondani, mert a csávó mutatta, hogy húzzak el.

Rohadjanak meg. Nem úgy jöttem el, ahogy szerettem volna. Bár elértem a célom, visszakaptam a pénzem, ami ugye járt, de a morális győzelem elmaradt. Nekem ne dobja oda a pénzt úgy, hogy közben azt gondolja, hogy neki van igaza, és csak azért adja oda, hogy befogjam a pofám, és húzzak el. Boruljanak térdre, és ismerjenek el, mint tudatos fogyasztót, akivel a gyártók nem packázhatnak, aki tisztában van a jogaival, és él velük. A modern fogyasztó. Ez vagyok én. Hamarosan szobrom is készül. Hetne, de bunkók az emberek.

Remélem ti is így gondoljátok (a háttérben mindenki bólogat és egyetért, csak fogjam be végre a pofám) (és húzzak el).

Szóval most nincs füles, de a régit kis furfanggal lehet használni.

Mondtam már, hogy milyen sötét van reggel? Nagyon. Még nyolckor is. És hidegecske van, ha nem süt a nap, pulóvert kell venni, reggel még a sálon is elgondolkodtam. De, ha süt, akkor jóság van, húsz fok vagy több.

Péntek az péntek. Nehéz lenne rájönni, hogy mivel telt, nem tudom. Asszem a Hősöket néztem. Aztán meg volt spanyolóra, ahol nem történt sok említésre méltó, ugyanez igaz a másnap reggelire is. Talán azon lehet elgondolkodni, hogy jött egy új ukrán csaj (úgy tűnik, hogy minden bokorban van egy), és bár már tíz hónapja itt van, és takarít vagy valami ilyesmit csinál egy spanyol családnál, még bemutatkozni sem tud. Ezek az emberi teljesítmények, és nem a robot májkölfelpsz.

Lassan befejezem a kezdő spanyol könyvemet, aminek azért is lenne itt az ideje, mert ideérkezésemkor még úgy kalkuláltam, hogy októberre kész lesz, de most már a novemberrel kell igyekezni, de asszem ez vállalható. Meg is vettem a második részt, amiben a birodalom visszavág. A dzsedi az újévben tér vissza.

Szombaton ránktört a jóidő, de durván, meglestem egy fotókiállítást, majd bevettük magunkat a Pradoba (ez egy nagyon híres múzeum, én persze ez előtt nem hallottam róla, dehát ugye én bunkó vagyok, pikásszó képekbe csomagolom az uzsonnát), még ingyen, mert huszonöt év alatt nem kell fizetni. Namost, álljon meg a menet. Mivan ezzel a huszonöttel? Minek szivatnak meg mindenféle fizetési kötelezettségekkel, nem elég nekem, hogy öregszem? Ez a huszonöt rosszul hangzik mindenféle belépti díjak nélkül is.

Olyan van itt, hogy szépművészet, magasröptű, szélesvásznú. Meg persze a régmúltra vannak ráállva, így minden szögből megismerhettük a Szent családot (Sagra Familia) meg a kereszthalált. Meg úgy általában mindenféle keresztény témájú festményt. Na, ezekből nekem már egy is sok, szóval gyorsan elfogyasztottam a látnivalót, és szerencsére volt egypár festő, aki hajlandó volt érdekeseket is festeni. Bosch például. De volt még Goya is, aki elmosódott alakokra vesztegette az idejét (ez csak egy teremre igaz, a felső szintet nem láttam, szóval nem kell itt máglyánelégetést fontolgatni részemre). Rembrandt is külön tárlaton képviseltette magát, ő azért ügyesebb fiú.

Érthető módon a második emeletnek én már nem vágtam neki, azért a kultúráltságnak is vannak határai, mármár aranylövésig adagoltam magam most is.

Ja, két hete játszódjunk, Reina Sofia (a guernicás múzeum) (kijebb siftelek a napra), a jegyek ingyen vannak. De nem engednek be nélküle, hanem oda kell menni a jegypénztárhoz, és elvenni egyet, amit a jegyszedő majdan ellenőriz. Ezt azért mindenki ízlelgesse kicsit, nem szeretném én durván megmondani a frankót. Hatásszünet vége. Szóval az oké, hogy pazaroljuk csak a papírt, mert van még erdő Dél-Amerikában, kell a munka is a dolgos népeknek arrafelé, indiánból, állatvilágból meg túl sok van. De itt ezek azért alkalmaznak két embert, hogy az egyik jegyet nyomtasson, a másik meg ellenőrizze. Sőt, lehet, hogy a másik oldalon is van ellenőrzés, mert kettő a bejárat. És ennek ellenére munkanélküliség van.

Hát igen, már említettem a szép időt, ez a múzeum után is tartotta magát, szóval irány a Retiro, ott bevárom Juditékat, addig is (szalad el a nap, ezt a fát nagyon ideültették elé) okosodom spanyolban meg olvasok (Médea és gyermekei kipipálva, jó volt, Borbélyapuka jóvoltából Szolzsenyicin Rákosztálya következik, nagy tapsot neki) (ezentúl minden vendég egy könyvet köteles kölcsönadni nekem, szabályok vannak) (Ravi Shankar élőben Montereyben, imádkozott, hogy jól tudjon játszani, és ne essen az eső. érdekes ez az indiai zene nagyon, többet kéne hallgatni, meg úgy általában a világzenét. ha valaki tud jót, ne titkolja előlem se!) (csak ne klezmert), szóval beültem a szent fa alá, aminek a lombkoronáját golyóbisokra formálta Darwin, ez mindenkinek nagyon tetszik, lefotózzák, modellt állnak fele, sürgés-forgás. Én először majd elalszom, aztán nem, és tanulok, olvasok, várok. Sokáig. Gyanakszom. Ja, a telefonom lemerült, így szóbeli megegyezés volt a találkozás helyszíne, az időpont a később.

Vártam, vártam. Mondjuk mást csináltam, és jól éreztem magam, gyönyörű (ezt sokszor le fogom írni a nappal kapcsolatban, mert asszem napfüggő vagyok, de legalábbis a friss levegő kell nekem, gond is, hogy nincs a szobámban, de így nagyobb a késztetés, hogy kint legyek. főleg, hogy lassúcska a gép, netezni nem is akarok már annyira, nincs is mit nézni, hírek, meg hírek, idekint meg fű és nap és levegő) napsütés, levettem a cipőm, felhajtottam a nadrágom szárát, nagyon jó (ideült valaki a napra, azaz oda, a napra, kabátban sálban, elromlott ezeknek a melegérző központjuk?), élvezem az életet. És nézem az utat, mikor jönnek, le ne csússzak róluk.

Nem jöttek. Nem tudom mennyi idő telt el, három-négy óra, lassan aktuálisak lennének, körülsétálok, semmi. Akkor hazamegyek, lehet, hogy változott a tervük, semmi para, elvan mindenki külön, semmi aggódás.

Aztán meggondoltam magam, hátha keresnek majd, telefonálni kéne. Igenám, de nem tudom a számot. Megoldás (azon kívül persze, hogy megjegyzem a számot máskor), hogy kölcsönkérek a vodás telcsit valakitől. Elő a lényem rejtett zugaiban található spanyolom (átköltözöm a napra, odavágyom) (kipipa), és odamegyek valakikhez (fiatalokhoz), hogy tudtok-e segíteni, nincs elem a telcsimben, de pénz van rajta, ha vodás vagy, légyszi add kölcsön. Nincs náluk telefon, szorri.

Aztán kis tanácskozás után visszajött a srác, és akart adni egy eurót. Rendes tőle, de én telefonálni akarok.

Újabb nekifutások, valahogy mindenki movisztáros vagy oranzsos. Vagy harminc ember. Ideges lettem, és lefáradtam. Lehet, hogy senki sem vodás ebben az országban? Ez a kettő együtt, a segítségkérés, és a spanyolul beszélés kiszívta az erőm, kedvtelenül hazabattyogtam.

Lusta lettem volna főzni, de nem volt pizza a boltban. Főztem.

Aztán megnyugodtam.

A vasárnapra tervezett hegymenet elmaradt, mert más terveket készítettek Juditék, így elhalasztottuk egy héttel, és én kimentem a Casa de Campo nevű erdőbe/parkba (nézzétek meg a térképen mekkora, már a Retiro se kicsi, de ez kifejezetten hatalmas). Egy szép hosszú séta után jutottam már el ide, közben láttam a Folyót. Minden fővárosnak kell lennie folyójának, ennek is van, nagy eső után egy ekkora folyik le az Istenhegyin is. A szennyvízcsatornák szélesebbek és csinosabbak szoktak lenni. A folyómeder maga széles volt, legalább harminc-negyven méter (talán több is, de olyan fele/harmad Tisza), de ebből a hely nagy részén mező volt, szép zöld fűvel.

Nagyon ez az indiai zene, már tegnap is hallgattam a bevezetés az indiai zenébe című albumot, el is mondja benne Ravi, hogy nem szabad összehasonlítani az európai zenével, és nem szabad harmóniát, dallamot keresni, és akkor jó lesz. Tényleg nagyon jó.

Sétáltam, sétáltam, kicsit néztem a gyerekek futbalmeccsét (két gól, egy fejes és egy szabadrugás, két sárgalap), aztán rájöttem, hogy minden pályán meccs van.

Megérkeztem a Casa de Campoba, először megijedtem, mert csomó kocsi volt, de ez a vidámparknak szólt, beljebb már elfogytak az emberek, és csak dombok és fák álltak. Kellemesen délután volt, igazi kirándulós, mentem is, míg a lábam vitt, egy tóig (ez volt az eredeti végcél, hogy majd ott leheveredek olvasni), de ott tömegek tanyáztak és óbégattak, kábé, mint, nem is tudok jó hasonlatot, de sokan voltak, az a lényeg. Ezért visszafordultam és kerestem egy elhagyatottabb helyet, ahol lepihenhettem.

Hatkor egyszercsak elment a nap. Sötétke lett, és hűvös. Addig a pólómat is levettem, most viszont fel kellett vegyem a pulóverem. Nagy a hőingadozás.

Rádöbbentem, hogy jön a tél. Hatkor már sötét kezd lenni (azért ehhez az óraátállítás is segédkezet nyújt), hűvösödik. Persze a városban melegebb van. És az is persze, hogy november közeleg, nekem meg eszembe se jut cipőt venni, csak este vagy munkába.

Holnap kezdem meg az extra órákat, kíváncsi leszek, hogy ez miként fog lezajlani.

Egyékbént meg eltelt két hónap, félidő van. Sok dolog történt, és még sok van hátra. Nagyon örülök, hogy ide jöttem/jöttünk, nem hiszem, hogy tölthettém az időmet ennél jobban. Kezdek megtanulni spanyolul is, ez is nagyon nagy izgalom számomra, tudok beszélgetni, sokat megértek, egyre bátrabb vagyok. És persze az idő csodálatos, és sok új helyet megismerhetek.

A decemberi marokkói utazáshoz már neki is kezdtünk a házigazdák keresésének, egy már meg is van, aminek nagyon örülök. Egy arab fiú, aki sok vendéget fogadott már, és mindenki meg volt vele elégedve, látszik, hogy a szívén viseli, hogy a vendégeket megismertesse a helyi kultúrával, ami engem talán a legjobban érdekel. Egyébként nem Marrakeshben lakik, hanem egy kicsit kijebb, ami még jobb, mert így két estét igazi arabok között tölthetünk (a családjával, akik nem beszélnek angolul), igazi élményeket szerezhetünk az életükből, és remélhetőleg kimegyünk a sivatagba, a hegyekbe, szamáron vagy tevén. Nagyon várom már. Az első két napra még nincs házigazda, de nem hiszem, hogy ezzel gond lenne, van elég felajánlás. Teljesen bezsongok a gondolatra, hogy végre elhagyom az európai kultúrkört. Vágyom a sivatagra, a bazárra, az emberekre, a kajára, a mindenre, nagyon jó öt nap lesz.

És akkor ott van még a novemberi kirándulás, az északi hegyekbe, Asztúriába. Kicsit ez a projekt döcögősen halad, de remélem minden kikristályosodik a hét közepére. Pár nap a hegyekben, az is nagyon jó lesz

Valahogy újra csak azzal tudom befejezni, hogy nagyon jó itt. Remélem nektek is otthon. Sőt, azt is remélem, hogy sokatoknak megadatik egy ilyen szép országban élni, mert Spanyolorszáh tényleg jó hely, bárkinek nyugodt szívvel ajánlom.

Talán képek is lesznek, mert van még pár múlt hétről, amiket Gemma csinált Granadában, és tegnap én is lőttem párat.

Itt a vége, fuss el végre.

Granada

Kitöröltem az előző kezdést, nagyon béna volt, nagyot sóhajtok, de ezzel sem kerültem rá az írós vágányra. Most akkor legyen itt még egy mondat, vagy kezdjek új sort, új mondanivalót? Inkább rápihenek.

Úgy megakadtam már itt az elején, hogy még jobban rápihenek, hagyok időt magamnak, hogy eljöjjön, amikor értelmes mondanivalót vagyok képes kisajtolni magamból, talán egynémelyetek örömére. Addig is hahó, bár ezt egyszerre fogjátok meglátni a történettel, úgyhogy ez afféle írói fogás, semmi más.

Egy nap telt el, mondanivaló továbbra is van, közben Paco de Lucia pörgeti az ujjait, meg a háttérben a hétvégén készült képeket teszem fel a netre, szóval nagy izgalmak elé nézhettek, ha kicsit is érdeklődtök.

Az előző hét második felében a gyerekeknek számítógépes órái voltak, amikor végre fellélegezhettem, olyan sokat nem kellett csinálnom, csak figyelni a gyerekeket, és néha segíteni nekik, ha kérdésük volt. Egyébként az egész arról szól, hogy vannak programok a gépen, amik használata közben a gyerek játszva tanul, ahogy néztem, nem is rosszul. Többé-kevésbé értették is, szépen csöndben voltak, jól telt az óra. Nekem sem unalmas, mert járok körbe, megnézem, hogy éppen hol tart az adott kisdiák, ha kell, kérdezek vagy segítek.

Csütörtökön van a korai órám ugye, odaértem, és csodálkoztam, hogy nincs egy tanítványom se a buszon, ami a céghez visz, pedig rajta szoktak lenni, de mindegy, gondoltam késnek. Megérkeztem, leültem, vártam. Senki. Megnéztem az órám, és akkor vettem észre, hogy volt egy nem fogadott hívásom és egy sms-em, amiben még hétkor írták, hogy nem jön senki. Most ezt kétféleképpen tudnám felfogni, először is, hogy a fenébe, fölöslegesen utaztam több mint két órát, vagy úgy, hogy hurrá, elmaradt az óra, nyertem két órát, és a következő alkalomra is felkészültem (ami fontos, mert az is van több óra meló). A második mellett döntöttem, és nagy vígan hazavonatoztam.

Boltoltam meg vártam, hogy tíz óra legyen, mert akkor elmentem visszaváltani a fülhallgatómat. Az van ugyanis, hogy az eszközök tönkremennek körülöttem, a gyorsnak mondott gép lassú, Judit wireless kártyája behalt, és akkor most ez is, a friss fülesem kontaktos lett valamelyik nap (szokás szerint a jobb füle nem jó), utálom az ilyet.

Bementem a boltba, és nagy nehezen elmagyaráztam, hogy mi a szitu (az egyik eladó beszélt egy keveset angolul). Nem mondom, hogy sikerrel zárult az eset, szerintük a kétéves garancia azt jelenti, hogy ha az első használatnál rossz, akkor visszacserélik, egyéb esetben nem. Az a baj, hogy nem beszéltek rendesen angolul, így csak azt tudtam mondani, hogy ez így nem jó, de következőkor jól visszamegyek, és odacsapok, főleg, mert otthon megtaláltam a papírt, amit még hozzá adtak, és azon világosan rajta van, hogy ez meg ez. Rohadjanak meg. Rájuk küldöm a fogyasztóvédelmet nemkicsit.

Pénteken meg ugye nekivágtunk a Granadának, röpke öt órás az út, ezt a közepén egy félórás szünet szakítja meg. A táj végig szép volt, bár a lábhely továbbra is kicsi.

A péntek sétálással telt, megismerkedtünk a várossal kicsit, felmentünk a kilátóba megcsodálni az Alhambrát, és örültünk, hogy gyönyörű időnk van (igazi rövidgatyás-szandálos). Közben hallgattunk egy kis flamencot, az egyik téren ugyanis cigányok (a flamenco atyjai) játszottak, gitár, ének, meg tapsolás. Nagyon kellemes volt, annyira, hogy még pénzt is vettetünk a perselybe.

Csak egy gyors bemutatkozás, Granada Andalúzia szívében található, körülbelül háromszázezren élnek itt, és a spanyol mondás szerint, ha nem láttad Granadát, akkor nem láttál semmit. Granadát tartják a legbulisabb spanyol városnak, sok utazóval, hippivel van tele a városka, akik hosszabb-rövidebb időre ide teszik a székhelyüket. A látkép festői, régi házak, a környező hegyek a horizonton, a világhíres Alhambra, a kellemes időjárás és a közeli tenger ideálissá teszik az ittlétet. Nekem nagyon tetszik, hogy az utcák tele vannak utcazenésszekkel, mindenhol hippik árulják a kézművestermékeket, és itt kötelező a tapas.

Elgondolkodtam még az utazás közben, hogy (feldobtam a tűzre a sültkolbászt, és átkapcsoltam jútúbra) mennyire más lett volna minden, ha Írország helyett (ami ugye egy ócska hely) egy jó helyre mentem volna, például pont Granadába. Gondolom jobb. De aztán arra is rájöttem, hogy ez csak ilyen játék a fejemben, tök fölösleges ezzel foglalkozni, valószínűleg többet tanultam Dublinban, mint tettem volna itt. Megaztán, az első külföldözés nem szokott olyan jól sikerülni, mert az ember akkor még nem tudja, hogy miként is mennek a dolgok, (ettem, finom volt, a képek feltöltése viszont befuccsolt, újra nekifutok ennek).

Ott tartottam, hogy az első alkalommal sok idő elmegy azzal, hogy az ember csodálkozik, hogy a külföld az más. A gondoltammenet lényege, hogy talán egyszer, ha úgy adódik, szívesen laknék Granadában, mert egy ilyen helyen jól lehetne élni, és a spanyolomat is fejleszthetném. Namindegy, ez afféle mellékvágány.

A sétálás után, este tízkor találkoztunk Tommal, aki a hétvégi idegenvezető-szállásadó szerepét vállalta magára, a CouchSurfing hálózatán keresztül. Tom német, de mind angolul, mind spanyolul (gondolom én) nagyon jól beszél, ő volt a tökéletes házigazda, mert még aznap este levitt minket tapasozni, aztán egy remek kis kocsmába. A tapasozás (bár asszem erről már volt szó) egy nagyon kellemes elfoglaltság, minden ital mellé jár kaja, körökre van osztva a menü, mindig mást kapsz. Ahol mi jártunk a két nap alatt, ott általában szendvicset adtak meleg vagy hideg töltelékkel, sült krumplit, tésztát, olajbogyót. Olyan két-három körrel jól is laksz, így négy-hat euróból eszel meg iszol is. Nem rossz, gondolkodom egy budapesti tapas bár megnyitásán.

Az esti hely meg egy eredeti flamenco kocsma, ahol a zenészek csak úgy játszogatnak, egymásnak, a közönségnek, bárkinek, és az egész teljesen szabadon megy, néha még a mosogatógépről is énekelnek egy nótát.

Jó ez a flamenco. Bár a tapsolást még nem értem, de arra rájöttem, hogy a gitározásnál a pengetésen van a lényeg, egyébként csak két-három akkord megy körbe.

Mivel fáradtak voltunk, így az estét viszonylag a korai három órakor fejeztük be.

Másnap reggel egy csodálatos napra virradt, mégpedig a tenger napjáé. Kicsit szégyellem leírni, hogy míg otthon már lassan előkerülnek a télikabátok, mi meg csak úgy leugrunk csobbani egyet, dehát ez van.

Bepattantunk Tom Wartburgjára, igen Wartburg, mégpedig egy huszonhat éves deluxe változat, ami tetőablakot és melegíthető hátsó ablakot jelentett. Ezzel robogtunk le a titkos helyre, amiről a helyiek se nagyon tudnak, pedig ez a legtutibb hely Tom szerint. És tényleg, nem voltak sokan, és gyönyörű volt a hely, talán nem is voltam még ilyen jó tengernél. Csobbantam egy nagyot, aztán felmásztam a közeli dombra, amiről majd képek tudósítanak mindenkit. A fő program pedig a kavicsozás volt, Judittal megpróbáltuk megkeresni a környék legjobb kövét, átnéztünk több százat, közben sokat nevetünk és a hullámok a lábunkat verték. Kellemes nap volt, örülök, hogy ebben az évben sem maradt ki a tenger, pedig már kezdtem beletörődni.

Hazamentünk, este újra tapas, aztán kóválygás a városban. Egy helyet kerestünk, ahol a programmagazin szerint egy flamenco koncertet láthatunk, de a hely nem lett meg. Kérdezősködtünk, mindenki mást mondott.

Végül meglett, de ebben sem volt sok köszönet, a koncert béna volt, így úgy határoztuk, hogy megtekintjük a másik fő látványosságot, a granadai botellont. Ezen a jeles eseményen az emberek összegyűlnek a kilátónál, beszélgetnek, kulturáltan alkoholt fogyasztanak. Néha meg elszaladnak a rendőrök elől.

Csakhogy a kilátó sehogy sem lett meg, mindenki tudni vélte, hogy merre lehet, de mi több óra kóválygás után sem leltük, így végül letettünk róla, de nem is nagy baj ez, a lényeg, hogy megnéztük rendesen Granadát.

Vasárnap újra a látnivalóké volt a főszerep, a modern világ hét csodájának majdnem egyikét, az Alhambrát. Ezt a várat még az arabok ittlétük során építették, és azóta is mindenki kíváncsian benéz, hogy milyen is az arab építészet. Jó. És még kertet is tudnak építeni.

Nem vagyok valami jó a tájleírásban, sem az építészet taglalásában, ezért nézzétek meg a képeket, az majd elmond mindent. Nekem tetszett.

(rohadt internet, kábé egész nap a képek feltöltésével szórakoztam, már fent van vagy tizenöt darab, és még hátravan harminc, sose lesz meg, nekem meg menni kell dolgozni)

(tényleg menni kell dolgozni)

Vége az órának, megjöttem. Csak, hogy lássátok, hogy milyen naprakész információkkal látlak el titeket, elárulom, hogy ajánlatot kaptam, vagyis megmondták, hogy jövő héten az egyik amcsi lány óráit át kell vegyem, míg elutazik. Ez azt jelenti, hogy minden nap négy vagy öt órám lesz, pénteken meg kettő. Ez pont jókor jön, mert ráérek, és pénzt is el tudom költeni bármikor.

A másik vonalon meg kijöttünk az Alhambrából, és végigsétálunk a Sacromontén, ami ösvény egyik oldalán a völgy, a másikon megy a régi cigánynegyed található. Gitárhangok, limlom, összevisszaság, szép táj. A másik oldalon meg dolmboldal és hozzá tartozó barlangok, amikben hippik laknak. Egyesek már évtizedek óta. Elméletileg jó ott lakni, télen melegek, és ingyenkaját meg kapnak a boltok zárásakor, szóval álomélet van ott.

Most egy kicsit gitár.

Ettem, gitároztam, focit néztem, mostmár akár be is fejezhem a mesét. Amiből igazán nincs is sok, hazajöttünk, jó volt a hétvége, nagyon örülök, hogy ilyen szép helyen jártunk, hogy volt tengerezés, és jó úgy a jövőbe nézni, hogy lesz még hasonló kirándulás, egyfelől az észak-spanyol hegyekbe, másfelől meg Marokkóba.

Szép az élet, na.

Történelmi pillanat

Történelmi poszt következik, a word tíz perc alatt bejött, és persze a különlegességet meg az adja, hogy a vadinyú gépen írok, amit mégegyszer köszönök Péternek. Nagyon örülök, hogy végre van gépem, tudok netezni, blogot írni, zenét hallgatni, és még a lelki üdvömet is szolgálja ez a csodálatos masina, türelemre tanít, úton-útfélen. Például ez (már elfelejtettem, hogy miféle gondolat indult itten). De az biztos, hogy néha intermezzók szakítsák félbe az írási folyamatot, a levelek megnézése (2 perc), a levelek újra megnézésse, mert az előbb még nem töltöttek be (még 2 perc, pedig senki sem írt), hát ilyenek vannak, nem fény a sebesség, de lassan hozzáedződünk egymáshoz, én (Juditnak segítettem az angol szöveg fordításában, hát, nem voltam valami nagy segítség, közben meg a tűzróka villog, valamit akar, lássuk) (megint villog, állandóan villog, nem tud ellenni magában?), szóval én már kezdek rájönni, hogy nem szabad hagynom, hogy a gép legyőzzön, türelmesnek kell lenni, ha lassú a gép, hát lassú, maximum korábban felkelek, hogy megadjam neki azt a tizenöt percet, amíg feláll a gép, bejön az internet, a winamp és a semmi más. Talán még a cset is, mert ugye szociablisieknek tetszünk lenni.

Egyre jobban távolodom bármi értelemes iránytól.

Összeszedetség az kell, nem efféle össze-vissza anekdoták.

Először azt a címet szerettem volna adni, hogy az első végigdolgozott, sőtmitöbb, végiggürcölt hét, de ezt elvetettem, mert nagyobb dolgok történnek itt, minthogy csak a munkáról essék szó, a blog mégiscsak az író(eszköz) körül forog, kit érdekelnek az efféle kenyérkereseti módok.

Továbbra is valami rendszerfélét kutatok a mai bejegyzés tartalmára vonatkozólag (Judit a szótárt bújja, vajon melyik szó érdekli? impugnar – vitat, támad, ellentmond; na, ki tudta?), az lesz, hogy ilyen mindeféle (az össze-vissza szót nem akarom leírni ma többet).

Nincs most zene, hasad a hajnal, csöndet kíván az ebadta nép.

Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy megint múzeumba tévedtem! Be. Beeeeeee.

A hétvégén (“Mondd!” “Nincs semmi”, ilyen párbeszédek mennek itt, és a program nem törődve a szittya hagyományokkal, a macskakörmöt felülre teszi) Granadába megyünk, éppen kanapét próbálok lőnni magunknak, egyelőre egy visszautasítás a mérlegünk.

Szép dolog ez, hogy a jövőről írok itten, hát akkor, nesztek még jövő, megvettük végre-valahára a jegyeket Marokkóba is, decemberben megyünk, meglessük a havas Szaharát, öt napon át. A tevén síléc lesz, a beduinok korcsolyázni fognak az oázisokban és lékhorgásznak a fürdők medencéjében. Ilyen lesz.

Granadába egyébként pénteken megyünk, azt vasárnap vagy ilyesmi napon jövünk vissza. Még egy hegyes-kirándulós kiruccanás fér majd bele a programba, aztán már otthon is vagyunk, hogy érezzhessétek a büdös lábszagom foci után.

Feloszlott a European Mantra. Sajnálom. Egy pillanatra nem nézek oda, azt ezek mennek otthon. Mivé lesz az ország?

Kéne nézni olcsó jegyet a hazamenetelre. Asszem a december vége és az olcsó utazás nem alkotnak közös halmazt.

Egyébként az, hogy az gép lassabb, mint a gyors gépek az fölöttébb-kulturálisan hasznos, mert a várakozással töltött időszakokban az ember elfogyaszt egy-egy rövidebb szépirodalmi cikkelyt, így pallérozottabb elmével vághat bele az aktuális pletykákat megvitató csetelésbe. (elő szokott az veletek fordulni, hogy írtok, aztán valahogy rátenyeleltek az egérpadra, azt máshova kerül a kurzor, ti meg oda írtok? velem sokszor, és jelentem, rohadt idegesítő szokás. a helytelen kéztartásra gyanakszom.) Hát igen, itt elvesz, ott meg hozzáad.

Hatalmas kalandok részese vagyok, amelyben a tévéből ellesett tanulmányokat is felhasználhatok (mekkgábor), az egyik nap, nevezzük például vasárnapnak, nekiestem a régi laptopomnak, szétkaptam egy pillanat alatt (csavarhúzás ment orrvérzésig), felismertem a vincsesztert (bíztam benne legalábbis), kivettem, majdnem beletettem az arra kifejlesztett műanyagtokba, de nem fért bele, szócséplés ez itt mind, a lényeg, hogy mostmár a régi szép idők emlékei, zenék, fotók, gitárkották, minden megvan, összecsapjuk a tenyerünket örömünkben.

Figyeljétek, egy oldal már el is ment, de lényegi történések nem voltak. Sehol egy cselekvést sugalló ige.

Továbbra is melegnek mondható az idő, még éjjel is ki lehet menni rövidgatyában, bár sokáig még nem próbáltam így kint tartózkodni, de talán nem vészes. Napközben meg, ha nem esik éppen, akkor húsz fok fölött vagyunk. Pedig én még sapkasálat is hoztam.

Nagy furfang ez a word, (ezt most nem látom, mert nem tölt a gép ilyen gyorsan, csak remélem, hogy megjelenik, írtam mindezt, de nem jelent meg végül, csak egy része, hazárdjáték ez, nem más) menteni akarok, mondom neki, hogy akkor leccgótudödeszktop, erre egyből installálni akar. Ha meg akarok nyitni egy fájlt, installálni akar. Oké, én értem, hogy lelkes meg legyünk a legfrissebbek, áptudét, de ez már túlzás, hékás. Ha meg kinyomod az installt, akkor átugrik az internetbe. Cseles.

A konyhatudományom/unk új magaslatokba szárnyal, új összetevők és ételek kerülnek asztalunkra, újra felfedeződni látszik a főzőtejszín és a normális hús. Bolognai tészta, majdnem brassói, botra felszúrt húsok, köris rizottó, hogymásnemondjak. Élvezetes és nem is drága dolgok ezek, a virsli a tegnapé, nincs már hamburgerhús se (azaz nem lesz, mert a hűtőben még maradt ám), változatosan étkezni jó. Tudom ajánlani más, velem hasonló cipőben járó fiatalembereknek is, bizonybizonymondomnektek, enni jó.

Mint ahogy azt már említettem volt, egy teljesen végigdolgozott hét lement, üdvrialgás, hurrázás, elmesélés is következik.

A hétfőről már volt szó, akkor legyen a kedd. Szóval kedden is van egy gyerekcsoportom, ezek még inkább gyerekek, hat és nyolc év között vannak, nagyon kis aranyosak, itt négy fiú és egy lány található. A legaranyosabb gyerek Daniel (vagy, ahogy ő nevezi magát, Pepito) állandóan azt hajtogatja, hogy szar az óra és ő inkább számítógépezne. De azért teszi a dolgát, meg bőszen hegyez, asszem ez a hobbija, hegyez egy kicsit, eltöri a végét, hegyez. Aztán büszkén mutatja a faforgácsot az érdeklődőknek. És azokból bőven akad. A srácok egyébként megőrülnek a (egy kis Stanley Jordan csak belefér, fülhallgatón át, ez a srác tudja mi fán terem a mifa) tollért és a törlőért, amivel a táblán lehet ügyködni, sorban állnak, hogy felírhassanak bármit, aztán meg a szerencsés törölhet a végén mindent.

A keddi óra úgy kezdődött itt, hogy elővettem az tanári segédkönyvet, hogy akkor kilessem belőle, hogy mit kell mondjak, erre minden spanyolul volt benne. Kicsit összezavarodtam, hogy akkor most mi lesz, de utólag fölösleges volt az egész, mert nem kell olyan sokat tenni, csak ismételtetni mindent a gyerekekel, azt szevasz, le is telt az egy óra. Nekik meg az a fontos, hogy foglalkozzanak az angollal és idővel megtanuljanak beszélni.

Csütörtökön már minden flottul ment, még a heeeed-endsoldernízendtóznízendtós szövegű dalocskát/tornagyakorlatot is átvettük, ez főnyeremény volt.

Viszont a hétfő-szerdai gyerekcsoport nagyon rossz irányba kezd elmenni. Kis Carlos szétrobbantja a közt egy pillanat alatt, szerdán még csak kezdeményei voltak ennek a dolognak, akkor csak az egyik lány csatlakozott a forradalomhoz, és alapjában véve figyeltek, ha csak a blútekkelés miatt is, ma (hétfőn) viszont még egy lányt csábított el a sötét oldal, nem figyeltek, nem tudtam, hogy mi legyen, úgy érzem, megesznek, képtelen vagyok fegyelmezni. Rájuküvöltsek, asztalracsapjak, hazaküldjem a rendbontót? Dillemák ezek. Bezzeg, ha Sufian bejön, akkor kuss van. Érzik ezek, hogy gyenge vagyok, kiszagolják a félelmet, és nem figyelnek. Csak, ha olló vagy ragasztó kerül a kezükbe. Várjatok csak, előkerül még a magyarokistene. Mindezek közben a negyedik, még hű kislány, nagy aranyos bociszemekkel nézett, hogy akkor mi lesz, ő tanulna. Kőkeménység, az lesz. Meg számítógépes óra, ami mindannyiunknak meglepetés lesz.

Pénteken munkaebéd volt, felmerült bennem, hogy akkor a főnök fizet, de az is, hogy én fizetek, ami ugye nem a legjobb felállás. (bebizonyosodott, hogy a jútúb az túl nagy falat) Szóval biztonsági játékba kezdtem, saláta már volt, mire megérkeztem, egy kis bort is ittam, mert megkínáltak, rendeltem egy főételt, pizzát (olasz étteremben vagyunk), olcsót, de a desszertet négy euróért már nem vállaltam be, a szocializálódás meg a rendes kaja megéri a pénzt, de többet már nem kockáztatunk. Aztán Sufian fizetett, de nem bánom, hogy nem ettem többet, nem a kaja, hanem a többiek minimális megismerése volt a lényeg (mondjuk velük nem hiszem, hogy sok dolgom lesz, mert az órák között nincs idő, utána meg mindenki megy haza, de azért mégis, jó tudni, hogy kábé kik vannak a szomszéd teremben).

Szerdán nem jött a csoportom, dolgozott/beteg volt, ma viszont teljes két fővel ültem szemben, egy friss diplomás csaj az új páciens, szegény angolul se tud, és valószínűleg nem is a legokosabb. Azt nem tudta, hogy hol van Magyarföld (pirosfehérzöld), szerintem még nem is hallott róla, de Ausztria említése se villanyozott fel semmit, pedig ezt már szokták az emberek tudni, és közben már dúdolják is a Pisztrángot és szopogatják a képzeletbeli mócártkuglit. Mondtam, hogy akkor szaladjunk neki, hogy milyen országokat ismer, hátha valahogy csak sikerül. Ezeket tudta: Franiaország, Olaszország, Spanyolország (nahát), Nagy-Britannia, ezeket se tökéletes, vagy azt közelítő angolsággal. Kérdeztem, hogy “Portugália?”, “jaaa, tényleg”. Ezután már nem csodálkoztam különösebben, amikor nem tudta, hogy hányan élnek az országában. Ilyen lány ő, na.

Vajh, miféle események zajolhatnak itt, amik említésre méltóak? Jaigen (közben Szakcsibácsi).

Csütörtök este koncertnap volt, egy bizonyos kubai triót (azért írom ilyen szépen körbe a nevét, mert már nem tudom) mentünk megnézni, de előtte elcsábultunk egy ingyensörre. Aztán túl korán érkeztünk, és ácsorogtunk egy hotel bárjában vagy egy fél órát, de fogyasztani persze ugye drága, és mi ezt vállaljuk is.

A zenekart Judit már látta egy nappal korábban, ahol inkább beszéltek, de meg is mutatták magukat, így tudható volt, hogy jó zenét láthatunk, és nem is csalódtam, nagyon jó volt egy ilyen remek koncertet hallani, mindhárom zenész kitett magáért, nekem főleg a dobos tetszett, baromi jól játszott a pergőn és a dobok testén, igazi latin hangulatot teremtett.

Örülök ennek nagyon, kicsit jobban bele kéne ássam magam a helyi zenei eseményekbe.

A közönség kap egy hatalmas mínuszt, suttyó bunkók voltak, a szokásos sznob, kicsípett, gazdag csőcselék, akik azt hiszik, hogy azért, mert lehúznak róluk egy csomó pénzt, joguk van egy koncert közepén óbégatni. Kultúrarendőrség kéne ide, aki a saskabarét is az első poén előtt elvezeti, a közönségével együtt. A tévékre meg az idő nagy részében zsákot húz.

Álmosodom így fél hat felé.

Pénteken is nagy nap volt, színházba mentünk, musicalre, mégpedig a We Will Rock You címűre, ami (nagy nehezen kikövetkeztethető módon) a Queen slágereire épül. El is képzeltem, hogy premier meg nagyszínház (az ingyenjegyeket Gemma szerzette), még a félhatos kezdést se furcsálottam. Végül egy iskola volt az előadás színhelye, amitől nekem rossz előérzetem támadt, amit az is erősített, hogy a dalok majdan spanyol nyelven hangoznak el, így a történeten kívül a dalokat se értem majd, bár bebólintani és dúdolni tudok.

Egyébként a jegyes téma is vicc, tök üres volt az egész.

Az előadók a suli régi diákjai, akik minden évben, már vagy húsz éve, előadnak egy darabot.

Meg is kezdődött a mienk, az első dal pléjbek volt, meglepődtem, de mondom, biztos oké. Aztán a következő is az volt, és szép lassan rádöbbentem, hogy itt valami hatalmas tréfának kell történnie, vagy ez a legszörnyűbb előadás, ami valaha ember fejében megfogant. Mertugye, mi a franc értelme van annak, hogy egy csomó gyerek felölti a jelmezeket, rövid beszélgetéseket folytat egymással, aztán eltátog egy számot, miközben úgy tesz, hogy ő most itt rohadtul kiénekli a lelkét? Most legyen az, hogy, ha musicalt akarnak, legyen, ha szarul énekelnek, az se baj, úgyis csak a rokonok mennek el, azoknak meg az is jó, ha színpadon a gyerek befűzi a cipőjét, azt is lehet évekkel később mutogatni boldog-boldogtalannak, hogy nézzétek, született színésztehetség a fiú/lány. Sőt, talán még nem is énekelnek rosszul, ez is opció.

Vagy ének nélkül előadnak egy darabot, sikerült már ez is sokaknak, a végén tapsoltak, meg lehet hajolni, és nem azt érezni, hogy ez az egész egy olyan előadás, amit a tükör előtt bohóckodva csinál az ember, csak akkor a kellékeknek pontosan elég egy cipő, abba lehet üvölteni a szöveget. Magyarán nevetséges.

Mögöttünk ült az egyszemélyes rajongótábor, aki mindig tapsolt és az összes spanyol Queen számot tudta és akarta fejből énekelni. Én ettől eltekintettem volna, de az világ már csak ilyen.

Már a félidő előtt elmenekültem.

Ez egy remek végszó arra, hogy eltegyem magam a holnapnak, és majd akkor számolok be a többiről, bár az nem olyan sok, csak egy múzeum lesz meg wifipara. És spanyolórák, megdöbbenéssel. Jóéjt (nekem)!

Fúúúú, szép lassan, de nagy örömömre, megnyílt a word, igaz, csak másodszorra, de röpke fél órája vártam már, megkönnyebülés van, és Pat Metheny – The Road to You.

Szóval az van, hogy volt két spanyolóra a múlt hétvégén, a tempó és a szint pont megfelelő, bár nem értek mindent, a tanárlány meg nagyon kedves és érthetően magyaráz.

Volt egy feladat szombaton, hogy párban kell lennünk, és egy ismert figura általunk elképzelt életéről kell mesélnünk a másiknak. Gondoltam, akkor legyen valaki tényleg ismert, John Lennon, őt úgy is szeressük. Kérdezte a csaj, hogy ki az. Gondoltam nem értette, megismételtem neki. Semmi. Mondom Beatles. Semmi. Teljesen ledöbbentem. Azt gondoltam eddig, hogy Ukrajnában is hallgatnak zenét, de most kissé elbizonytalanodtam.

Ezután már nem csodálkoztam azon, hogy a brazil csaj nem ismerte Woody Allant.

Ja, az ukrán lány Jennifer Lopez volt. Kérdeztem, hogy hova valósi vagy, erre ő kérdezte, hogy ugye spanyol. Mondom nem hiszem. Angol? Azt se hiszem, én úgy tudom, hogy a Karib-térségből jött. Szerinte biztos nem. Akkor jó. Egyébként Puerto Rico-i.

Szombaton újra nekivágtunk a kultúrának, megint a Reina Sofía bebarangolása következett, a második emelet. A negyediken még régebben átszaladtunk, kábé fél óra is elég volt arra, hogy megállapítsuk, hogy ott nincs semmi. A harmadik meg üres valamiért.

Szóval szétnéztünk, és volt jópár nekem tetsző alkotás, főleg a Dalík tetszenek, de voltak jó szobrok is. A kubizmussal viszont nem sikerült teljesen megbarátkoznom, bár volt pár érdekes. A Guernika hatalmas, nagyon megfog, annyi részlet van benne, hogy a felét sem veszed észre.

Nem néztük végig az emeletet, a befejezés egy másik hétre tolódik el, érdemes lesz még benézni. És ez az ingyenesség és a rövid időtartamok elviselhetővé, élvezhetővé teszik a múzeumlátogatást. Fő a mértéktartás.

Ennyi idő is elég volt nekem, hogy megállapítsam, hogy a világ egyik legunalmasabb munkája a múzeumi teremőrség. Ott ülsz a székeden, és nyolc órán keresztül bámulod a kiállított tíz darab képed. Olvasni, zenét hallgatni, sétálni nem lehet, csak nézed a látogatókat. Ha tud valaki unalmasabbat, jelezze!

Ezzel akár a végére is érhettünk a beszámolónak, más nincsen, csak talán még egy felajánlás így a végére, a szokásos. Ha valakinek kell valami Spanyolországból, sangria, bikás póló, Fernando Torres Dániel hajtincse, Real Madrid mez, perui indián kacat, bármi, akkor jelezzétek, én meg küldöm vagy viszem.

Még annyi maradt ki, így visszaolvasás után észrevéve, hogy van wifipara, de mivel mennék futni, csak címszavak lesznek. Judit gépében valamiért hirtelen elkezdett nem működni a wireless kártya, már nem fog úgy, mint régen. Senki sem érti, hogy miért. Erre keresünk megoldást.