Castro Urdiales

Az előzetes megígérés szerint itt vagyok, soksok beszámolnivalóval és egy kissé szomorú zenével, az utolsó Esbjörn Svensson lemezzel.

Közben hatalmasra tátja száját a szünet, mert visszanézném, hogy mikor írtam legutóbb, sejtettem, hogy régen, node ennyire. Csodálkozom, hogy nem csaptak magasabbra az újabb betűket követelők panaszai. Múlt szombat, igencsak messze van.

Azt akkor nem írtam, de nem is kérdezett rá senki figyelmes, hogy aznap mi történhetett a nyelvórával, hogy miért volt időm blogot vezetni a spanyoltanulási időben, de hát halottak napja volt, és az ünnep itt is.

Gondolkodom azon, hogy miként írhanék szépen és jól, megnevettetősen, szájat mosolyrahúzósat, kedveset. Talán, ha kimegyek a mosdóba, talán az segít. Lássuk...

Megláttuk.

Judittal mandarint majszolunk, megindult a szezon, déligyümölcsöt mindenkinek. Napi sokdarabot eszem belőle.

Szolgálati közvélemény, végre van működő fülesem, Judit volt oly kedves, és tegnap vett nekem egy ugyanolyat, mint ami volt, csak én abban a boltban nem vásárolhattam, ugye, mert ott haragusznak rám. Mert olyan rossz emberek. De legalább termékeket árulnak.

Arra már nem emlékszem, hogy szombaton mi volt. A vasárnapra sem. Azért próbálkozom. Csak nagyon messze van ez a két alkalom.

Teljesen megakadtam. Vajon mi lehetett azokon a napokon? A blog nem ad segítséget.

Na, a leveleim átnézése után már dereng valami. Szóval az volt, hogy szombaton, a blog megírása után továbbra is tartottam a csöndes, otthonmaradós napot, gitározgattam, olvastam, feltettem pár képet a netre. Vasárnap meg, a megígérttel ellentétben, újfent nem mentem el a hegyekbe (ezt azóta is toltam, újra a holnap, mindig a holnap befutó). Ezt a késői kelésnek köszönhetem, mint mindig. Ehelyett, hogy a kinti séta azért meglegyen, (a továbbiakban Jean-Luc Ponty) a Retiróba mentem, hogy végre teljesen feltéképezzem a helyet, mert ahogy rá kellett később döbbenjek, csak egy kis részét láttam eddig.

Már a bementetelnél találtam egy aranyos rózskertet szőkőkúttal, ahol sajnos a rózsák már túlhaladtak a pompájukon, de még így is szép látványt nyújtott a hely az őszi napsütésben. A későbbiekben láttam még egy kis tavat, amibe egy patakocska szállítja a vizet, és ennek a vízesése alatt át is lehet sétálni.

Található ott még egy múzeum vagy valamilyen épület, de ennek a funkciójára már nem jöttem rá, mert nem volt nyitva, de az egész ház/palota üvegből van, és én nem láttam képeket, csak egy feliratot, hogy le kell venni a cipőt. Ez egy máskorra halasztott rejtély.

A tavon a kedvenc madaraim, a kacsák tanyáztak, és a kedves látogatók etették őket, egy csaj marokszám dobta be az eleséget, amire egyszerre tíz-tizenöt madár startolt rá, amin én nem tudtam nem röhögni.

Újra megnéztem a dobolást, ügyesek a srácok, jó volt a hangulat, tetszett. Aztán meg egy hangon (a svájci, ufószerű ütőhangszer) játszó fiút hallgattam egy darabig, akinek egy kis pénzt is szórtam a gyűjtőjébe.

Hazabattyogtam.

Új könyvet olvasok, olvastam, Chaim Potok, A kiválasztott című könyvét, a newyork-i hászid zsidókról, nagyon érdekes volt, most pedig már Julian Barnes, A napba nézve elnevezésű regénye került a terítékemre, ez is jó, de sajnos már csak pár oldal van hátra. Szerencsére holnap jön az újratöltés, Judithoz vendégek érkeznek, és ők hoznak pár könyvet. Öröm az élet.

Utálok metrózni egyébként. Felszállok, és durván negyed óra alatt teljesen elálmosodok. Nem tudom, talán a levegő hiánya miatt. Ez a napi másfél, néha két óra teljesen kikészít. Főleg, ha elmegy előttem mindkettő, mint azt tette tegnap is, tizenötpercet kilopva az életem fonalából.

Dehát ez van, valahogy oda kell jutni a munkába. Jobb lenne, sokkal jobb lenne, ha mindezt biciklivel tehetném meg, de arra majd csak Budapesten kerül sor, addig még egypár órát a metrón töltök itt.

Közben egy olyan dolog szól közbe, hogy munka, kopog az ajtón, gyere, indulni kell, várnak a gyerekek. És én megyek, ezt itt félbeszakítom, de este folytatom tovább, és akkor nemcsak betűk, hanem képek is kerülnek az internetbe.

Minden jót addig is!

Visszatértem mindenhonnan, munkából, evésből, fürdésből, önként vállalt száműzetésből, alfából.

Írok.

Jóllakottan.

Tisztán.

Üdén.

A történetszál sebesnek nem mondhatóan eljutott odáig, hogy már a múlt hét hétfőt súroljuk, amikor (a fenébe, ez a rohadt visszaemlékezés állandóan), amikor (hinnyeno), amikor, mindegy, a napközben biztos valami, például nem mentem el a hegyre (ez minden további napról elmondható lesz), viszont a problémás csoportom már nem annyira problémás, fegyelmezik magukat, viszont az óra baromi unalmas, én ismételgetem önmagam, ők továbbra sem tudják, de legalább rend(nek nevezhető valami) van. Még pótoltam más órákat, de ezekről nem ejtek szót.

Kedd, a hétfőhöz hasonló nemtudom, nem érdekes, szerda. Kaptam egy pótcsoportot, hat tizenegypár éves lányból állt, és teljesen meg voltak őrülve, mindenki szerepelni akart, mindent spanyolul kimondott szót lefordították angolra, igyekeztek, magyaráztak, sokat nevettünk, jó óra volt. Mondtam is másnap a perui csajnak, akié a csoport, hogy megveszem tőle, erre ő, hogy vigyed, mert az egy rossz csoport.

Olybá tűnik, hogy akkora sármom van, hogy a spanyol lányok még angolul is megtanulnak, csak hogy velem beszélhessenek.

A csoportot persze nem kaptam meg.

Mert nem tudok mit adni cserébe.

Szerdán újra kirúgtak. Vagy talán már kedden? Mindegy, azért történt, mert nem vagyok anyanyelvi tanár. Mármár rasszizmus vádjával rohantam Strassburgba, de ott hosszú a sor, meg a végén még visszaítélnék nekem a csoportot, amire nincs is szükségem.

A fizetésem, valószínűleg az utcsót ott, felvettem a francia nőnél, mindenki örül, én haza el.

A hétvégi program, a november hónapi nagy utazás, fel északra, a baszkok és a tenger hazájába. Pénteken a hajnali hetes busszal mentünk, öt óra alatt meg is érkeztünk Bilbaóba, Baszkföld fővárosába. Bilbao baszkul Bilbo, ezért olyan viccességek vannak kiírva, hogy Bilbobus. Frodobus viszont sehol.

Igazi remek ír időjárás fogadott minket, én ezt már jól ismerem, tízpercenként váltakozott, hogy esik vagy sem, de ez minket nem állított meg, hogy szétnézzünk. Én ugye nem vagyok valami nagy hozzáműértő, így Judit véleményével kell megelégedjetek, aki szerint nagyon modernek az építészetek meg a színek meg a formák meg szépen van megépítve a város. Viszont esik az eső.

Séltáltunk, sétáltunk, tényleg szép a város, de hát város, ami sokat levon az értékéből. Közben belestünk egy foglaltházba, ahol az egyik önkéntes körbevezetett minket, és elmondta, hogy miként harcolnak az elemekkel (nagyrészt a rendőrség) a hely foglalásáért. Közben csinosítják, ott is laknak, lehet ott bulizni, az ETÁ-nak pénzt adni, graffitizni a falra, elüldözni a heroinistákat.

Ennél valószínűleg mélyebb dolgok is törnénhetnek ott, meg biztos másról is mesélt, de én ezekből nem sokat értettem, Judit mondott utána valamit, de én azt elfelejtettem. Ilyen srác vagyok.

Bementünk egy Springfield boltba, mert azt ugye szeressük, meg kéne pulcsi, nemegy, talán kabát is, ha csinos. Ki is néztem két pólót, a kabát valahogy nem volt jó, de a lényeg nem is ez, hanem, hogy bárhogy próbáltam a pólókat, idétlenül álltak, és a megoldás máris megérkezett, a spanyoloknak teljesen mások a méretei, csaknem lesz jó a ruha a szittya testre. Sebaj.

Tanulság, ne vegyél magyar fenékre spanyol nadrágot.

Sőtmitöbb, akinek nem inge, ne vegye magára. Mert nem áll jól. Multikulti bölcsességek ezek.

Olyan a buszállomáson a csomagmegőrzés, hogy dobozba egy euró, de csomagmegőrzőben két euró, csomagonként. Persze, hogy tele vannak a dobozok. Ez aztán a foglalkoztatáspolitika, így most kell csomagosbácsinéni, dobozt ugye nem rakunk ki többet, otthon sem kell beengedőkapu, blokkolja csak a bejáratot öt darab ellenőr a Délinél.

Újabb buszozás, Castro Urdialesbe, itt fogjuk kácsszörfölni a napokat. Rossz megállóban szálltunk le persze, sétáltunk, aztán a ház előtt vártuk Alejandrot, a szállásadónkat. Jó sokáig.

Már úgy voltunk, hogy felhíjjuk, hogy merre jár, amikor felfedeztem, hogy két lépcsőház van, jobbra és balra is egy, és míg mi a 3A jobba csöngettünk, Alejandro a 3A balban lakik. Be is engedett minket.

Alejandro egy nagyon kedves, harminchét éves spanyol ember, jópofa lakása van, ebből egy szobát a mi rendelkezésünkre bocsájtott, és mondta, hogy addig maradunk, amíg kedvünk tartja, sőt, még egy kulcsot is másolt nekünk. Nehéz ezekről valami pontosan írni, mert most mit is mondjak, de az biztos, hogy nagyon jó házigazda volt, kedves, segítőkész, vendégszerető, és mondott pár tippet, hogy merre menjünk, mit lássunk.

Az első este kicsit séltáltunk vele és a barátnőjével, láttuk a tengert (csodálatos), egészen az egyik kiszolgálóhelyig vitt az utunk, ahol halat, kagylót és tintahalat fogyasztottunk kenyérrel és borral, aztán egy másik helyen meg pástétomot lekvárral és hidegtálat. Aztán meg aludtunk.

Sokáig.

Fürdés közben elment a víz, a hajamat már sikerült besamponozni, de az az érdekes, hogy nevettem a dolgon, és a még csurgó vízzel úgy-ahogy lemostam magam. Aztán öt percre rá megjött a víz.

Lesétáltunk a tengerhez, ami továbbra is gyönyörű. Judit megállapította, hogy két héten belül Spanyolország északi (Kantábriai) és déli (Mediterrán) tengerét is láttuk, vagy majdhogynem jártunk a legdélibb és legészakibb ponton. Tényleg.

Eredetileg fürdeni vágytam, mert a nap közben kisütött, de végül beértem a térdig belegázolással. Szeretem az ilyet, kéne nekem egy tenger otthonra is.

A továbbiakról nem állíthatom, hogy hatalmas távokat jártunk be, de azért kelet felé elbandukoltunk a parton egy darabon, néha meg-megállva, gyönyörködve a tájban. Ezen csodákról majdan képeket is kiállítunk bizonyságul.

A vasárnap hasonlóan telt, bár a víz nem ment el reggel, és ekkor nyugatra mentünk. Sajnos most az erdő és a hegy kimaradt, ehelyett telítkeztünk tengerrel, újra belegázoltam, sziklákon vacsoráztunk a holdfényben, szóval nincs miről panaszkodjak, nagyon jó hétvége volt, nyugodt és természetben gazdag.

Zárópontul még hétfő reggel is romantikáztam egyet a tengerrel, aztán buszra szálltunk, és hazarobogtunk, feltéve, ha a hatórás buszozást robogásnak lehet nevezni.

Azóta tanítás meg hasonlók, megajándékozódtam egy újabb csoporttal, beszélgetnem kell két fiúval angolul, asszem ez menni fog. Holnap megyek a hegyre, ma meg majdnem elmentem a krisnás ebédre, de ez meg pénteken realizálódhat.

(a végét Return to Forever zárta)