Napsütés

Ülök a napon, és nem látom a képernyőt rendesen. De azért bízom benne, hogy tisztában vagyok annyira a mondanivalómmal, hogy ne kelljen állandóan a képernyőt lesni. Nézhetem például a kutyákat, a füvet, az eget, csak akkor nagyon belassul az írásom.

A közeli múzeum parkjában vagyok, gyönyörű napsütést találtak ki mára, örülök is ennek, asszem leveszem a szandálom, ti meg vegyetek sapkát-sálat.

Feltettem a lábam. Letettem a lábam. Mégsem volt olyan kényelmes úgy, mint azt előre hihettem. Sebaj, majd olvasáskor.

Izé meg bizé, kedden írtam, meg tettem fel képeket, remélem már megnéztétek őket, szerintem érdemes. De ebből inkább az a fontos, hogy volt szerda a kedd után.

Mint az ehhez hasonló napok, ezen is tanítottam, és a gyerekekkel nem ment most se minden rendben, teljesen megőrülnek, látják, hogy nem tudok spanyolul, ezért úgy beszélnek egymáshoz, meg alapvetően fegyelmezni sem tudok. De ekkor jön a retteget Sufian, és kisegít, ő tőle a gyerekek nagyon félnek. Szerintem azért, mert ő rendes felnőtt, nem hozzám hasonló fiatal.

Új játékot eszeltem ki a felnőtteknek, házi Taboo, szavakat felírok kis papírfecnikre, ezekből húznak, és egymásnak próbálják elmagyarázni a rajta található szót. Szerintem ez fejleszti a kifejezési kézségeiket. Ma kérdező játék is lesz.

Egyébként meg Robban Frod – Tiger Walk. Ügyesen meg tudom csinálni úgy a fülest, hogy mindkettő része szóljon, de ez sajnos csak viszonylag nyugodt helyzetben alakítható így.

Csütörtök, blablabla, megtudtam, hogy összesen huszonkét órát kell tartsak egy hét alatt, ami plusz tizenhatot jelent, ami meg százkilencvenkét eurót. Úgy van, hogy keddtől hétfőig helyettesítek. Meglássuk majd, hogy miként. Mondjuk csak két óra van minden csoporttal, szóval nem várok csodát, elég, ha nyugton maradnak.

Ebben az országban a legyek az otthoninál sokkal vadabbak, nem félnek egyáltalán. Bárhova leülsz, főleg a természetben, egyből megjelennek, és határozott mozdulatokat kell tenni, hogy elhúzzanak. Nem elég, ha megrázod a fejed, oda is kell csapni. Komolyan mondom, rászáll a fejembre, és nem megy el.

Megjött Judit apukája, és hozott sok túrórudit, mindenki örül. Bár fogynak ezerrel.

Jaigen, csütörtök reggel mentem ki a melóba, és most se volt ott senki. Gondoltam, hogy akkor most miként is lesz ez így, de végül húsz perc késéssel befutottak. Előtte még odajött egy biztonságisőrnő, hogy mit akarok. Angolt tanítani. Szépen elmagyaráztam, de nem hitt nekem. Szerencsére a tanítványaim felvilágosították.

Most jutott eszembe, hogy még anno a mellékhelyiséges incidensnél, amikor kellett az útlevelem az engedélyezéshez, na, akkor még le is fotóztak, mondták, hogy nézzek a kamerába, köszi. Szóval mindenkit dokumentálnak, aki vécézik, és így vissza lehet követni, hogy ki pisilt mellé. Frappáns.

Hazafelé, a pályaudvaron elnéztem a távolba, és megláttam a hegyeket, a Sierrákat. Elhatároztam, hogy nekem a hétvégén mindenképp oda kell menjek, nem élet az élet kirándulás nélkül. Főleg úgy nem, hogy két hónapja nem voltam képes ezt megtenni. (közben egy fickó idepisil a kertbe, pedig bent van ingyenvécé, látom ám, hogy miben sántítasz!)

Tovább az irányba, lidl (iz csípör), vettem eztazt, beálltam a sorba, közben meg nyitottak egy újat, és mutattak rám, hogy ott én kezdek. Persze nekem benne volt vagy két perc, amíg felszedelődzködtem magam, de nem engedtek senkit fizetni. Átmentem, és mondom egy néninek, akinek két darab vásárolandója volt, hogy menjen nyugodtan elém. Erre a cuccosait az eladó hátrébbrakta, hogy nem, én vagyok az első. Ezt nem értettem, most akkor ezt miért. Miért kell nekem lenni az elsőnek? Valami vallási szabályzat? Vagy Spanyolország ilyen? Őrület. Bocsánatot kértem a nénitől.

Aztán irány a fülhallgatós hely, újabb menet (Judit nem ért rá, így egyedül vettem fel a küzdelmet). Elmondtam egy eladónak, hogy itt a papír, rajta van, hogy két év garancia, eltelt egy hónap se, mondta, hogy hív valaki mást, aki tud angolul, erre jött a múltheti bunkó, a főnök, aki nem tud angolul. Mondja ez (ezentúl a kopasznak lesz nevezve), hogy én már voltam itt múltkor. Mondom ja, de itt a papír, két év garancia, meg ez nem jó. Mondja, hogy a két év nem arra szól. Kérdeztem, hogy akkor mire, arra, hogy áll a sarokban? Jött a blabla, nem értettem sokat, de én tiszta ideg lettem, rohadékok, mondom, hogy hozom az ügyvédem, meg elkezdtem kikeresni a szótárból, hogy fogyasztóvédelem, erre a csávó dühösen kérdezte, hogy melyik volt, és mennyi, odavágta hozzám a pénzt, és mondta, hogy vásároljak máshol. Ez még jobban felidegesített, és próbáltam mondani, hogy én nem ezt akarom, hanem, hogy elismerjék, hogy igazam legyen, de ezt nem sikerült elmondani, mert a csávó mutatta, hogy húzzak el.

Rohadjanak meg. Nem úgy jöttem el, ahogy szerettem volna. Bár elértem a célom, visszakaptam a pénzem, ami ugye járt, de a morális győzelem elmaradt. Nekem ne dobja oda a pénzt úgy, hogy közben azt gondolja, hogy neki van igaza, és csak azért adja oda, hogy befogjam a pofám, és húzzak el. Boruljanak térdre, és ismerjenek el, mint tudatos fogyasztót, akivel a gyártók nem packázhatnak, aki tisztában van a jogaival, és él velük. A modern fogyasztó. Ez vagyok én. Hamarosan szobrom is készül. Hetne, de bunkók az emberek.

Remélem ti is így gondoljátok (a háttérben mindenki bólogat és egyetért, csak fogjam be végre a pofám) (és húzzak el).

Szóval most nincs füles, de a régit kis furfanggal lehet használni.

Mondtam már, hogy milyen sötét van reggel? Nagyon. Még nyolckor is. És hidegecske van, ha nem süt a nap, pulóvert kell venni, reggel még a sálon is elgondolkodtam. De, ha süt, akkor jóság van, húsz fok vagy több.

Péntek az péntek. Nehéz lenne rájönni, hogy mivel telt, nem tudom. Asszem a Hősöket néztem. Aztán meg volt spanyolóra, ahol nem történt sok említésre méltó, ugyanez igaz a másnap reggelire is. Talán azon lehet elgondolkodni, hogy jött egy új ukrán csaj (úgy tűnik, hogy minden bokorban van egy), és bár már tíz hónapja itt van, és takarít vagy valami ilyesmit csinál egy spanyol családnál, még bemutatkozni sem tud. Ezek az emberi teljesítmények, és nem a robot májkölfelpsz.

Lassan befejezem a kezdő spanyol könyvemet, aminek azért is lenne itt az ideje, mert ideérkezésemkor még úgy kalkuláltam, hogy októberre kész lesz, de most már a novemberrel kell igyekezni, de asszem ez vállalható. Meg is vettem a második részt, amiben a birodalom visszavág. A dzsedi az újévben tér vissza.

Szombaton ránktört a jóidő, de durván, meglestem egy fotókiállítást, majd bevettük magunkat a Pradoba (ez egy nagyon híres múzeum, én persze ez előtt nem hallottam róla, dehát ugye én bunkó vagyok, pikásszó képekbe csomagolom az uzsonnát), még ingyen, mert huszonöt év alatt nem kell fizetni. Namost, álljon meg a menet. Mivan ezzel a huszonöttel? Minek szivatnak meg mindenféle fizetési kötelezettségekkel, nem elég nekem, hogy öregszem? Ez a huszonöt rosszul hangzik mindenféle belépti díjak nélkül is.

Olyan van itt, hogy szépművészet, magasröptű, szélesvásznú. Meg persze a régmúltra vannak ráállva, így minden szögből megismerhettük a Szent családot (Sagra Familia) meg a kereszthalált. Meg úgy általában mindenféle keresztény témájú festményt. Na, ezekből nekem már egy is sok, szóval gyorsan elfogyasztottam a látnivalót, és szerencsére volt egypár festő, aki hajlandó volt érdekeseket is festeni. Bosch például. De volt még Goya is, aki elmosódott alakokra vesztegette az idejét (ez csak egy teremre igaz, a felső szintet nem láttam, szóval nem kell itt máglyánelégetést fontolgatni részemre). Rembrandt is külön tárlaton képviseltette magát, ő azért ügyesebb fiú.

Érthető módon a második emeletnek én már nem vágtam neki, azért a kultúráltságnak is vannak határai, mármár aranylövésig adagoltam magam most is.

Ja, két hete játszódjunk, Reina Sofia (a guernicás múzeum) (kijebb siftelek a napra), a jegyek ingyen vannak. De nem engednek be nélküle, hanem oda kell menni a jegypénztárhoz, és elvenni egyet, amit a jegyszedő majdan ellenőriz. Ezt azért mindenki ízlelgesse kicsit, nem szeretném én durván megmondani a frankót. Hatásszünet vége. Szóval az oké, hogy pazaroljuk csak a papírt, mert van még erdő Dél-Amerikában, kell a munka is a dolgos népeknek arrafelé, indiánból, állatvilágból meg túl sok van. De itt ezek azért alkalmaznak két embert, hogy az egyik jegyet nyomtasson, a másik meg ellenőrizze. Sőt, lehet, hogy a másik oldalon is van ellenőrzés, mert kettő a bejárat. És ennek ellenére munkanélküliség van.

Hát igen, már említettem a szép időt, ez a múzeum után is tartotta magát, szóval irány a Retiro, ott bevárom Juditékat, addig is (szalad el a nap, ezt a fát nagyon ideültették elé) okosodom spanyolban meg olvasok (Médea és gyermekei kipipálva, jó volt, Borbélyapuka jóvoltából Szolzsenyicin Rákosztálya következik, nagy tapsot neki) (ezentúl minden vendég egy könyvet köteles kölcsönadni nekem, szabályok vannak) (Ravi Shankar élőben Montereyben, imádkozott, hogy jól tudjon játszani, és ne essen az eső. érdekes ez az indiai zene nagyon, többet kéne hallgatni, meg úgy általában a világzenét. ha valaki tud jót, ne titkolja előlem se!) (csak ne klezmert), szóval beültem a szent fa alá, aminek a lombkoronáját golyóbisokra formálta Darwin, ez mindenkinek nagyon tetszik, lefotózzák, modellt állnak fele, sürgés-forgás. Én először majd elalszom, aztán nem, és tanulok, olvasok, várok. Sokáig. Gyanakszom. Ja, a telefonom lemerült, így szóbeli megegyezés volt a találkozás helyszíne, az időpont a később.

Vártam, vártam. Mondjuk mást csináltam, és jól éreztem magam, gyönyörű (ezt sokszor le fogom írni a nappal kapcsolatban, mert asszem napfüggő vagyok, de legalábbis a friss levegő kell nekem, gond is, hogy nincs a szobámban, de így nagyobb a késztetés, hogy kint legyek. főleg, hogy lassúcska a gép, netezni nem is akarok már annyira, nincs is mit nézni, hírek, meg hírek, idekint meg fű és nap és levegő) napsütés, levettem a cipőm, felhajtottam a nadrágom szárát, nagyon jó (ideült valaki a napra, azaz oda, a napra, kabátban sálban, elromlott ezeknek a melegérző központjuk?), élvezem az életet. És nézem az utat, mikor jönnek, le ne csússzak róluk.

Nem jöttek. Nem tudom mennyi idő telt el, három-négy óra, lassan aktuálisak lennének, körülsétálok, semmi. Akkor hazamegyek, lehet, hogy változott a tervük, semmi para, elvan mindenki külön, semmi aggódás.

Aztán meggondoltam magam, hátha keresnek majd, telefonálni kéne. Igenám, de nem tudom a számot. Megoldás (azon kívül persze, hogy megjegyzem a számot máskor), hogy kölcsönkérek a vodás telcsit valakitől. Elő a lényem rejtett zugaiban található spanyolom (átköltözöm a napra, odavágyom) (kipipa), és odamegyek valakikhez (fiatalokhoz), hogy tudtok-e segíteni, nincs elem a telcsimben, de pénz van rajta, ha vodás vagy, légyszi add kölcsön. Nincs náluk telefon, szorri.

Aztán kis tanácskozás után visszajött a srác, és akart adni egy eurót. Rendes tőle, de én telefonálni akarok.

Újabb nekifutások, valahogy mindenki movisztáros vagy oranzsos. Vagy harminc ember. Ideges lettem, és lefáradtam. Lehet, hogy senki sem vodás ebben az országban? Ez a kettő együtt, a segítségkérés, és a spanyolul beszélés kiszívta az erőm, kedvtelenül hazabattyogtam.

Lusta lettem volna főzni, de nem volt pizza a boltban. Főztem.

Aztán megnyugodtam.

A vasárnapra tervezett hegymenet elmaradt, mert más terveket készítettek Juditék, így elhalasztottuk egy héttel, és én kimentem a Casa de Campo nevű erdőbe/parkba (nézzétek meg a térképen mekkora, már a Retiro se kicsi, de ez kifejezetten hatalmas). Egy szép hosszú séta után jutottam már el ide, közben láttam a Folyót. Minden fővárosnak kell lennie folyójának, ennek is van, nagy eső után egy ekkora folyik le az Istenhegyin is. A szennyvízcsatornák szélesebbek és csinosabbak szoktak lenni. A folyómeder maga széles volt, legalább harminc-negyven méter (talán több is, de olyan fele/harmad Tisza), de ebből a hely nagy részén mező volt, szép zöld fűvel.

Nagyon ez az indiai zene, már tegnap is hallgattam a bevezetés az indiai zenébe című albumot, el is mondja benne Ravi, hogy nem szabad összehasonlítani az európai zenével, és nem szabad harmóniát, dallamot keresni, és akkor jó lesz. Tényleg nagyon jó.

Sétáltam, sétáltam, kicsit néztem a gyerekek futbalmeccsét (két gól, egy fejes és egy szabadrugás, két sárgalap), aztán rájöttem, hogy minden pályán meccs van.

Megérkeztem a Casa de Campoba, először megijedtem, mert csomó kocsi volt, de ez a vidámparknak szólt, beljebb már elfogytak az emberek, és csak dombok és fák álltak. Kellemesen délután volt, igazi kirándulós, mentem is, míg a lábam vitt, egy tóig (ez volt az eredeti végcél, hogy majd ott leheveredek olvasni), de ott tömegek tanyáztak és óbégattak, kábé, mint, nem is tudok jó hasonlatot, de sokan voltak, az a lényeg. Ezért visszafordultam és kerestem egy elhagyatottabb helyet, ahol lepihenhettem.

Hatkor egyszercsak elment a nap. Sötétke lett, és hűvös. Addig a pólómat is levettem, most viszont fel kellett vegyem a pulóverem. Nagy a hőingadozás.

Rádöbbentem, hogy jön a tél. Hatkor már sötét kezd lenni (azért ehhez az óraátállítás is segédkezet nyújt), hűvösödik. Persze a városban melegebb van. És az is persze, hogy november közeleg, nekem meg eszembe se jut cipőt venni, csak este vagy munkába.

Holnap kezdem meg az extra órákat, kíváncsi leszek, hogy ez miként fog lezajlani.

Egyékbént meg eltelt két hónap, félidő van. Sok dolog történt, és még sok van hátra. Nagyon örülök, hogy ide jöttem/jöttünk, nem hiszem, hogy tölthettém az időmet ennél jobban. Kezdek megtanulni spanyolul is, ez is nagyon nagy izgalom számomra, tudok beszélgetni, sokat megértek, egyre bátrabb vagyok. És persze az idő csodálatos, és sok új helyet megismerhetek.

A decemberi marokkói utazáshoz már neki is kezdtünk a házigazdák keresésének, egy már meg is van, aminek nagyon örülök. Egy arab fiú, aki sok vendéget fogadott már, és mindenki meg volt vele elégedve, látszik, hogy a szívén viseli, hogy a vendégeket megismertesse a helyi kultúrával, ami engem talán a legjobban érdekel. Egyébként nem Marrakeshben lakik, hanem egy kicsit kijebb, ami még jobb, mert így két estét igazi arabok között tölthetünk (a családjával, akik nem beszélnek angolul), igazi élményeket szerezhetünk az életükből, és remélhetőleg kimegyünk a sivatagba, a hegyekbe, szamáron vagy tevén. Nagyon várom már. Az első két napra még nincs házigazda, de nem hiszem, hogy ezzel gond lenne, van elég felajánlás. Teljesen bezsongok a gondolatra, hogy végre elhagyom az európai kultúrkört. Vágyom a sivatagra, a bazárra, az emberekre, a kajára, a mindenre, nagyon jó öt nap lesz.

És akkor ott van még a novemberi kirándulás, az északi hegyekbe, Asztúriába. Kicsit ez a projekt döcögősen halad, de remélem minden kikristályosodik a hét közepére. Pár nap a hegyekben, az is nagyon jó lesz

Valahogy újra csak azzal tudom befejezni, hogy nagyon jó itt. Remélem nektek is otthon. Sőt, azt is remélem, hogy sokatoknak megadatik egy ilyen szép országban élni, mert Spanyolorszáh tényleg jó hely, bárkinek nyugodt szívvel ajánlom.

Talán képek is lesznek, mert van még pár múlt hétről, amiket Gemma csinált Granadában, és tegnap én is lőttem párat.

Itt a vége, fuss el végre.

Granada

Kitöröltem az előző kezdést, nagyon béna volt, nagyot sóhajtok, de ezzel sem kerültem rá az írós vágányra. Most akkor legyen itt még egy mondat, vagy kezdjek új sort, új mondanivalót? Inkább rápihenek.

Úgy megakadtam már itt az elején, hogy még jobban rápihenek, hagyok időt magamnak, hogy eljöjjön, amikor értelmes mondanivalót vagyok képes kisajtolni magamból, talán egynémelyetek örömére. Addig is hahó, bár ezt egyszerre fogjátok meglátni a történettel, úgyhogy ez afféle írói fogás, semmi más.

Egy nap telt el, mondanivaló továbbra is van, közben Paco de Lucia pörgeti az ujjait, meg a háttérben a hétvégén készült képeket teszem fel a netre, szóval nagy izgalmak elé nézhettek, ha kicsit is érdeklődtök.

Az előző hét második felében a gyerekeknek számítógépes órái voltak, amikor végre fellélegezhettem, olyan sokat nem kellett csinálnom, csak figyelni a gyerekeket, és néha segíteni nekik, ha kérdésük volt. Egyébként az egész arról szól, hogy vannak programok a gépen, amik használata közben a gyerek játszva tanul, ahogy néztem, nem is rosszul. Többé-kevésbé értették is, szépen csöndben voltak, jól telt az óra. Nekem sem unalmas, mert járok körbe, megnézem, hogy éppen hol tart az adott kisdiák, ha kell, kérdezek vagy segítek.

Csütörtökön van a korai órám ugye, odaértem, és csodálkoztam, hogy nincs egy tanítványom se a buszon, ami a céghez visz, pedig rajta szoktak lenni, de mindegy, gondoltam késnek. Megérkeztem, leültem, vártam. Senki. Megnéztem az órám, és akkor vettem észre, hogy volt egy nem fogadott hívásom és egy sms-em, amiben még hétkor írták, hogy nem jön senki. Most ezt kétféleképpen tudnám felfogni, először is, hogy a fenébe, fölöslegesen utaztam több mint két órát, vagy úgy, hogy hurrá, elmaradt az óra, nyertem két órát, és a következő alkalomra is felkészültem (ami fontos, mert az is van több óra meló). A második mellett döntöttem, és nagy vígan hazavonatoztam.

Boltoltam meg vártam, hogy tíz óra legyen, mert akkor elmentem visszaváltani a fülhallgatómat. Az van ugyanis, hogy az eszközök tönkremennek körülöttem, a gyorsnak mondott gép lassú, Judit wireless kártyája behalt, és akkor most ez is, a friss fülesem kontaktos lett valamelyik nap (szokás szerint a jobb füle nem jó), utálom az ilyet.

Bementem a boltba, és nagy nehezen elmagyaráztam, hogy mi a szitu (az egyik eladó beszélt egy keveset angolul). Nem mondom, hogy sikerrel zárult az eset, szerintük a kétéves garancia azt jelenti, hogy ha az első használatnál rossz, akkor visszacserélik, egyéb esetben nem. Az a baj, hogy nem beszéltek rendesen angolul, így csak azt tudtam mondani, hogy ez így nem jó, de következőkor jól visszamegyek, és odacsapok, főleg, mert otthon megtaláltam a papírt, amit még hozzá adtak, és azon világosan rajta van, hogy ez meg ez. Rohadjanak meg. Rájuk küldöm a fogyasztóvédelmet nemkicsit.

Pénteken meg ugye nekivágtunk a Granadának, röpke öt órás az út, ezt a közepén egy félórás szünet szakítja meg. A táj végig szép volt, bár a lábhely továbbra is kicsi.

A péntek sétálással telt, megismerkedtünk a várossal kicsit, felmentünk a kilátóba megcsodálni az Alhambrát, és örültünk, hogy gyönyörű időnk van (igazi rövidgatyás-szandálos). Közben hallgattunk egy kis flamencot, az egyik téren ugyanis cigányok (a flamenco atyjai) játszottak, gitár, ének, meg tapsolás. Nagyon kellemes volt, annyira, hogy még pénzt is vettetünk a perselybe.

Csak egy gyors bemutatkozás, Granada Andalúzia szívében található, körülbelül háromszázezren élnek itt, és a spanyol mondás szerint, ha nem láttad Granadát, akkor nem láttál semmit. Granadát tartják a legbulisabb spanyol városnak, sok utazóval, hippivel van tele a városka, akik hosszabb-rövidebb időre ide teszik a székhelyüket. A látkép festői, régi házak, a környező hegyek a horizonton, a világhíres Alhambra, a kellemes időjárás és a közeli tenger ideálissá teszik az ittlétet. Nekem nagyon tetszik, hogy az utcák tele vannak utcazenésszekkel, mindenhol hippik árulják a kézművestermékeket, és itt kötelező a tapas.

Elgondolkodtam még az utazás közben, hogy (feldobtam a tűzre a sültkolbászt, és átkapcsoltam jútúbra) mennyire más lett volna minden, ha Írország helyett (ami ugye egy ócska hely) egy jó helyre mentem volna, például pont Granadába. Gondolom jobb. De aztán arra is rájöttem, hogy ez csak ilyen játék a fejemben, tök fölösleges ezzel foglalkozni, valószínűleg többet tanultam Dublinban, mint tettem volna itt. Megaztán, az első külföldözés nem szokott olyan jól sikerülni, mert az ember akkor még nem tudja, hogy miként is mennek a dolgok, (ettem, finom volt, a képek feltöltése viszont befuccsolt, újra nekifutok ennek).

Ott tartottam, hogy az első alkalommal sok idő elmegy azzal, hogy az ember csodálkozik, hogy a külföld az más. A gondoltammenet lényege, hogy talán egyszer, ha úgy adódik, szívesen laknék Granadában, mert egy ilyen helyen jól lehetne élni, és a spanyolomat is fejleszthetném. Namindegy, ez afféle mellékvágány.

A sétálás után, este tízkor találkoztunk Tommal, aki a hétvégi idegenvezető-szállásadó szerepét vállalta magára, a CouchSurfing hálózatán keresztül. Tom német, de mind angolul, mind spanyolul (gondolom én) nagyon jól beszél, ő volt a tökéletes házigazda, mert még aznap este levitt minket tapasozni, aztán egy remek kis kocsmába. A tapasozás (bár asszem erről már volt szó) egy nagyon kellemes elfoglaltság, minden ital mellé jár kaja, körökre van osztva a menü, mindig mást kapsz. Ahol mi jártunk a két nap alatt, ott általában szendvicset adtak meleg vagy hideg töltelékkel, sült krumplit, tésztát, olajbogyót. Olyan két-három körrel jól is laksz, így négy-hat euróból eszel meg iszol is. Nem rossz, gondolkodom egy budapesti tapas bár megnyitásán.

Az esti hely meg egy eredeti flamenco kocsma, ahol a zenészek csak úgy játszogatnak, egymásnak, a közönségnek, bárkinek, és az egész teljesen szabadon megy, néha még a mosogatógépről is énekelnek egy nótát.

Jó ez a flamenco. Bár a tapsolást még nem értem, de arra rájöttem, hogy a gitározásnál a pengetésen van a lényeg, egyébként csak két-három akkord megy körbe.

Mivel fáradtak voltunk, így az estét viszonylag a korai három órakor fejeztük be.

Másnap reggel egy csodálatos napra virradt, mégpedig a tenger napjáé. Kicsit szégyellem leírni, hogy míg otthon már lassan előkerülnek a télikabátok, mi meg csak úgy leugrunk csobbani egyet, dehát ez van.

Bepattantunk Tom Wartburgjára, igen Wartburg, mégpedig egy huszonhat éves deluxe változat, ami tetőablakot és melegíthető hátsó ablakot jelentett. Ezzel robogtunk le a titkos helyre, amiről a helyiek se nagyon tudnak, pedig ez a legtutibb hely Tom szerint. És tényleg, nem voltak sokan, és gyönyörű volt a hely, talán nem is voltam még ilyen jó tengernél. Csobbantam egy nagyot, aztán felmásztam a közeli dombra, amiről majd képek tudósítanak mindenkit. A fő program pedig a kavicsozás volt, Judittal megpróbáltuk megkeresni a környék legjobb kövét, átnéztünk több százat, közben sokat nevetünk és a hullámok a lábunkat verték. Kellemes nap volt, örülök, hogy ebben az évben sem maradt ki a tenger, pedig már kezdtem beletörődni.

Hazamentünk, este újra tapas, aztán kóválygás a városban. Egy helyet kerestünk, ahol a programmagazin szerint egy flamenco koncertet láthatunk, de a hely nem lett meg. Kérdezősködtünk, mindenki mást mondott.

Végül meglett, de ebben sem volt sok köszönet, a koncert béna volt, így úgy határoztuk, hogy megtekintjük a másik fő látványosságot, a granadai botellont. Ezen a jeles eseményen az emberek összegyűlnek a kilátónál, beszélgetnek, kulturáltan alkoholt fogyasztanak. Néha meg elszaladnak a rendőrök elől.

Csakhogy a kilátó sehogy sem lett meg, mindenki tudni vélte, hogy merre lehet, de mi több óra kóválygás után sem leltük, így végül letettünk róla, de nem is nagy baj ez, a lényeg, hogy megnéztük rendesen Granadát.

Vasárnap újra a látnivalóké volt a főszerep, a modern világ hét csodájának majdnem egyikét, az Alhambrát. Ezt a várat még az arabok ittlétük során építették, és azóta is mindenki kíváncsian benéz, hogy milyen is az arab építészet. Jó. És még kertet is tudnak építeni.

Nem vagyok valami jó a tájleírásban, sem az építészet taglalásában, ezért nézzétek meg a képeket, az majd elmond mindent. Nekem tetszett.

(rohadt internet, kábé egész nap a képek feltöltésével szórakoztam, már fent van vagy tizenöt darab, és még hátravan harminc, sose lesz meg, nekem meg menni kell dolgozni)

(tényleg menni kell dolgozni)

Vége az órának, megjöttem. Csak, hogy lássátok, hogy milyen naprakész információkkal látlak el titeket, elárulom, hogy ajánlatot kaptam, vagyis megmondták, hogy jövő héten az egyik amcsi lány óráit át kell vegyem, míg elutazik. Ez azt jelenti, hogy minden nap négy vagy öt órám lesz, pénteken meg kettő. Ez pont jókor jön, mert ráérek, és pénzt is el tudom költeni bármikor.

A másik vonalon meg kijöttünk az Alhambrából, és végigsétálunk a Sacromontén, ami ösvény egyik oldalán a völgy, a másikon megy a régi cigánynegyed található. Gitárhangok, limlom, összevisszaság, szép táj. A másik oldalon meg dolmboldal és hozzá tartozó barlangok, amikben hippik laknak. Egyesek már évtizedek óta. Elméletileg jó ott lakni, télen melegek, és ingyenkaját meg kapnak a boltok zárásakor, szóval álomélet van ott.

Most egy kicsit gitár.

Ettem, gitároztam, focit néztem, mostmár akár be is fejezhem a mesét. Amiből igazán nincs is sok, hazajöttünk, jó volt a hétvége, nagyon örülök, hogy ilyen szép helyen jártunk, hogy volt tengerezés, és jó úgy a jövőbe nézni, hogy lesz még hasonló kirándulás, egyfelől az észak-spanyol hegyekbe, másfelől meg Marokkóba.

Szép az élet, na.

Történelmi pillanat

Történelmi poszt következik, a word tíz perc alatt bejött, és persze a különlegességet meg az adja, hogy a vadinyú gépen írok, amit mégegyszer köszönök Péternek. Nagyon örülök, hogy végre van gépem, tudok netezni, blogot írni, zenét hallgatni, és még a lelki üdvömet is szolgálja ez a csodálatos masina, türelemre tanít, úton-útfélen. Például ez (már elfelejtettem, hogy miféle gondolat indult itten). De az biztos, hogy néha intermezzók szakítsák félbe az írási folyamatot, a levelek megnézése (2 perc), a levelek újra megnézésse, mert az előbb még nem töltöttek be (még 2 perc, pedig senki sem írt), hát ilyenek vannak, nem fény a sebesség, de lassan hozzáedződünk egymáshoz, én (Juditnak segítettem az angol szöveg fordításában, hát, nem voltam valami nagy segítség, közben meg a tűzróka villog, valamit akar, lássuk) (megint villog, állandóan villog, nem tud ellenni magában?), szóval én már kezdek rájönni, hogy nem szabad hagynom, hogy a gép legyőzzön, türelmesnek kell lenni, ha lassú a gép, hát lassú, maximum korábban felkelek, hogy megadjam neki azt a tizenöt percet, amíg feláll a gép, bejön az internet, a winamp és a semmi más. Talán még a cset is, mert ugye szociablisieknek tetszünk lenni.

Egyre jobban távolodom bármi értelemes iránytól.

Összeszedetség az kell, nem efféle össze-vissza anekdoták.

Először azt a címet szerettem volna adni, hogy az első végigdolgozott, sőtmitöbb, végiggürcölt hét, de ezt elvetettem, mert nagyobb dolgok történnek itt, minthogy csak a munkáról essék szó, a blog mégiscsak az író(eszköz) körül forog, kit érdekelnek az efféle kenyérkereseti módok.

Továbbra is valami rendszerfélét kutatok a mai bejegyzés tartalmára vonatkozólag (Judit a szótárt bújja, vajon melyik szó érdekli? impugnar – vitat, támad, ellentmond; na, ki tudta?), az lesz, hogy ilyen mindeféle (az össze-vissza szót nem akarom leírni ma többet).

Nincs most zene, hasad a hajnal, csöndet kíván az ebadta nép.

Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy megint múzeumba tévedtem! Be. Beeeeeee.

A hétvégén (“Mondd!” “Nincs semmi”, ilyen párbeszédek mennek itt, és a program nem törődve a szittya hagyományokkal, a macskakörmöt felülre teszi) Granadába megyünk, éppen kanapét próbálok lőnni magunknak, egyelőre egy visszautasítás a mérlegünk.

Szép dolog ez, hogy a jövőről írok itten, hát akkor, nesztek még jövő, megvettük végre-valahára a jegyeket Marokkóba is, decemberben megyünk, meglessük a havas Szaharát, öt napon át. A tevén síléc lesz, a beduinok korcsolyázni fognak az oázisokban és lékhorgásznak a fürdők medencéjében. Ilyen lesz.

Granadába egyébként pénteken megyünk, azt vasárnap vagy ilyesmi napon jövünk vissza. Még egy hegyes-kirándulós kiruccanás fér majd bele a programba, aztán már otthon is vagyunk, hogy érezzhessétek a büdös lábszagom foci után.

Feloszlott a European Mantra. Sajnálom. Egy pillanatra nem nézek oda, azt ezek mennek otthon. Mivé lesz az ország?

Kéne nézni olcsó jegyet a hazamenetelre. Asszem a december vége és az olcsó utazás nem alkotnak közös halmazt.

Egyébként az, hogy az gép lassabb, mint a gyors gépek az fölöttébb-kulturálisan hasznos, mert a várakozással töltött időszakokban az ember elfogyaszt egy-egy rövidebb szépirodalmi cikkelyt, így pallérozottabb elmével vághat bele az aktuális pletykákat megvitató csetelésbe. (elő szokott az veletek fordulni, hogy írtok, aztán valahogy rátenyeleltek az egérpadra, azt máshova kerül a kurzor, ti meg oda írtok? velem sokszor, és jelentem, rohadt idegesítő szokás. a helytelen kéztartásra gyanakszom.) Hát igen, itt elvesz, ott meg hozzáad.

Hatalmas kalandok részese vagyok, amelyben a tévéből ellesett tanulmányokat is felhasználhatok (mekkgábor), az egyik nap, nevezzük például vasárnapnak, nekiestem a régi laptopomnak, szétkaptam egy pillanat alatt (csavarhúzás ment orrvérzésig), felismertem a vincsesztert (bíztam benne legalábbis), kivettem, majdnem beletettem az arra kifejlesztett műanyagtokba, de nem fért bele, szócséplés ez itt mind, a lényeg, hogy mostmár a régi szép idők emlékei, zenék, fotók, gitárkották, minden megvan, összecsapjuk a tenyerünket örömünkben.

Figyeljétek, egy oldal már el is ment, de lényegi történések nem voltak. Sehol egy cselekvést sugalló ige.

Továbbra is melegnek mondható az idő, még éjjel is ki lehet menni rövidgatyában, bár sokáig még nem próbáltam így kint tartózkodni, de talán nem vészes. Napközben meg, ha nem esik éppen, akkor húsz fok fölött vagyunk. Pedig én még sapkasálat is hoztam.

Nagy furfang ez a word, (ezt most nem látom, mert nem tölt a gép ilyen gyorsan, csak remélem, hogy megjelenik, írtam mindezt, de nem jelent meg végül, csak egy része, hazárdjáték ez, nem más) menteni akarok, mondom neki, hogy akkor leccgótudödeszktop, erre egyből installálni akar. Ha meg akarok nyitni egy fájlt, installálni akar. Oké, én értem, hogy lelkes meg legyünk a legfrissebbek, áptudét, de ez már túlzás, hékás. Ha meg kinyomod az installt, akkor átugrik az internetbe. Cseles.

A konyhatudományom/unk új magaslatokba szárnyal, új összetevők és ételek kerülnek asztalunkra, újra felfedeződni látszik a főzőtejszín és a normális hús. Bolognai tészta, majdnem brassói, botra felszúrt húsok, köris rizottó, hogymásnemondjak. Élvezetes és nem is drága dolgok ezek, a virsli a tegnapé, nincs már hamburgerhús se (azaz nem lesz, mert a hűtőben még maradt ám), változatosan étkezni jó. Tudom ajánlani más, velem hasonló cipőben járó fiatalembereknek is, bizonybizonymondomnektek, enni jó.

Mint ahogy azt már említettem volt, egy teljesen végigdolgozott hét lement, üdvrialgás, hurrázás, elmesélés is következik.

A hétfőről már volt szó, akkor legyen a kedd. Szóval kedden is van egy gyerekcsoportom, ezek még inkább gyerekek, hat és nyolc év között vannak, nagyon kis aranyosak, itt négy fiú és egy lány található. A legaranyosabb gyerek Daniel (vagy, ahogy ő nevezi magát, Pepito) állandóan azt hajtogatja, hogy szar az óra és ő inkább számítógépezne. De azért teszi a dolgát, meg bőszen hegyez, asszem ez a hobbija, hegyez egy kicsit, eltöri a végét, hegyez. Aztán büszkén mutatja a faforgácsot az érdeklődőknek. És azokból bőven akad. A srácok egyébként megőrülnek a (egy kis Stanley Jordan csak belefér, fülhallgatón át, ez a srác tudja mi fán terem a mifa) tollért és a törlőért, amivel a táblán lehet ügyködni, sorban állnak, hogy felírhassanak bármit, aztán meg a szerencsés törölhet a végén mindent.

A keddi óra úgy kezdődött itt, hogy elővettem az tanári segédkönyvet, hogy akkor kilessem belőle, hogy mit kell mondjak, erre minden spanyolul volt benne. Kicsit összezavarodtam, hogy akkor most mi lesz, de utólag fölösleges volt az egész, mert nem kell olyan sokat tenni, csak ismételtetni mindent a gyerekekel, azt szevasz, le is telt az egy óra. Nekik meg az a fontos, hogy foglalkozzanak az angollal és idővel megtanuljanak beszélni.

Csütörtökön már minden flottul ment, még a heeeed-endsoldernízendtóznízendtós szövegű dalocskát/tornagyakorlatot is átvettük, ez főnyeremény volt.

Viszont a hétfő-szerdai gyerekcsoport nagyon rossz irányba kezd elmenni. Kis Carlos szétrobbantja a közt egy pillanat alatt, szerdán még csak kezdeményei voltak ennek a dolognak, akkor csak az egyik lány csatlakozott a forradalomhoz, és alapjában véve figyeltek, ha csak a blútekkelés miatt is, ma (hétfőn) viszont még egy lányt csábított el a sötét oldal, nem figyeltek, nem tudtam, hogy mi legyen, úgy érzem, megesznek, képtelen vagyok fegyelmezni. Rájuküvöltsek, asztalracsapjak, hazaküldjem a rendbontót? Dillemák ezek. Bezzeg, ha Sufian bejön, akkor kuss van. Érzik ezek, hogy gyenge vagyok, kiszagolják a félelmet, és nem figyelnek. Csak, ha olló vagy ragasztó kerül a kezükbe. Várjatok csak, előkerül még a magyarokistene. Mindezek közben a negyedik, még hű kislány, nagy aranyos bociszemekkel nézett, hogy akkor mi lesz, ő tanulna. Kőkeménység, az lesz. Meg számítógépes óra, ami mindannyiunknak meglepetés lesz.

Pénteken munkaebéd volt, felmerült bennem, hogy akkor a főnök fizet, de az is, hogy én fizetek, ami ugye nem a legjobb felállás. (bebizonyosodott, hogy a jútúb az túl nagy falat) Szóval biztonsági játékba kezdtem, saláta már volt, mire megérkeztem, egy kis bort is ittam, mert megkínáltak, rendeltem egy főételt, pizzát (olasz étteremben vagyunk), olcsót, de a desszertet négy euróért már nem vállaltam be, a szocializálódás meg a rendes kaja megéri a pénzt, de többet már nem kockáztatunk. Aztán Sufian fizetett, de nem bánom, hogy nem ettem többet, nem a kaja, hanem a többiek minimális megismerése volt a lényeg (mondjuk velük nem hiszem, hogy sok dolgom lesz, mert az órák között nincs idő, utána meg mindenki megy haza, de azért mégis, jó tudni, hogy kábé kik vannak a szomszéd teremben).

Szerdán nem jött a csoportom, dolgozott/beteg volt, ma viszont teljes két fővel ültem szemben, egy friss diplomás csaj az új páciens, szegény angolul se tud, és valószínűleg nem is a legokosabb. Azt nem tudta, hogy hol van Magyarföld (pirosfehérzöld), szerintem még nem is hallott róla, de Ausztria említése se villanyozott fel semmit, pedig ezt már szokták az emberek tudni, és közben már dúdolják is a Pisztrángot és szopogatják a képzeletbeli mócártkuglit. Mondtam, hogy akkor szaladjunk neki, hogy milyen országokat ismer, hátha valahogy csak sikerül. Ezeket tudta: Franiaország, Olaszország, Spanyolország (nahát), Nagy-Britannia, ezeket se tökéletes, vagy azt közelítő angolsággal. Kérdeztem, hogy “Portugália?”, “jaaa, tényleg”. Ezután már nem csodálkoztam különösebben, amikor nem tudta, hogy hányan élnek az országában. Ilyen lány ő, na.

Vajh, miféle események zajolhatnak itt, amik említésre méltóak? Jaigen (közben Szakcsibácsi).

Csütörtök este koncertnap volt, egy bizonyos kubai triót (azért írom ilyen szépen körbe a nevét, mert már nem tudom) mentünk megnézni, de előtte elcsábultunk egy ingyensörre. Aztán túl korán érkeztünk, és ácsorogtunk egy hotel bárjában vagy egy fél órát, de fogyasztani persze ugye drága, és mi ezt vállaljuk is.

A zenekart Judit már látta egy nappal korábban, ahol inkább beszéltek, de meg is mutatták magukat, így tudható volt, hogy jó zenét láthatunk, és nem is csalódtam, nagyon jó volt egy ilyen remek koncertet hallani, mindhárom zenész kitett magáért, nekem főleg a dobos tetszett, baromi jól játszott a pergőn és a dobok testén, igazi latin hangulatot teremtett.

Örülök ennek nagyon, kicsit jobban bele kéne ássam magam a helyi zenei eseményekbe.

A közönség kap egy hatalmas mínuszt, suttyó bunkók voltak, a szokásos sznob, kicsípett, gazdag csőcselék, akik azt hiszik, hogy azért, mert lehúznak róluk egy csomó pénzt, joguk van egy koncert közepén óbégatni. Kultúrarendőrség kéne ide, aki a saskabarét is az első poén előtt elvezeti, a közönségével együtt. A tévékre meg az idő nagy részében zsákot húz.

Álmosodom így fél hat felé.

Pénteken is nagy nap volt, színházba mentünk, musicalre, mégpedig a We Will Rock You címűre, ami (nagy nehezen kikövetkeztethető módon) a Queen slágereire épül. El is képzeltem, hogy premier meg nagyszínház (az ingyenjegyeket Gemma szerzette), még a félhatos kezdést se furcsálottam. Végül egy iskola volt az előadás színhelye, amitől nekem rossz előérzetem támadt, amit az is erősített, hogy a dalok majdan spanyol nyelven hangoznak el, így a történeten kívül a dalokat se értem majd, bár bebólintani és dúdolni tudok.

Egyébként a jegyes téma is vicc, tök üres volt az egész.

Az előadók a suli régi diákjai, akik minden évben, már vagy húsz éve, előadnak egy darabot.

Meg is kezdődött a mienk, az első dal pléjbek volt, meglepődtem, de mondom, biztos oké. Aztán a következő is az volt, és szép lassan rádöbbentem, hogy itt valami hatalmas tréfának kell történnie, vagy ez a legszörnyűbb előadás, ami valaha ember fejében megfogant. Mertugye, mi a franc értelme van annak, hogy egy csomó gyerek felölti a jelmezeket, rövid beszélgetéseket folytat egymással, aztán eltátog egy számot, miközben úgy tesz, hogy ő most itt rohadtul kiénekli a lelkét? Most legyen az, hogy, ha musicalt akarnak, legyen, ha szarul énekelnek, az se baj, úgyis csak a rokonok mennek el, azoknak meg az is jó, ha színpadon a gyerek befűzi a cipőjét, azt is lehet évekkel később mutogatni boldog-boldogtalannak, hogy nézzétek, született színésztehetség a fiú/lány. Sőt, talán még nem is énekelnek rosszul, ez is opció.

Vagy ének nélkül előadnak egy darabot, sikerült már ez is sokaknak, a végén tapsoltak, meg lehet hajolni, és nem azt érezni, hogy ez az egész egy olyan előadás, amit a tükör előtt bohóckodva csinál az ember, csak akkor a kellékeknek pontosan elég egy cipő, abba lehet üvölteni a szöveget. Magyarán nevetséges.

Mögöttünk ült az egyszemélyes rajongótábor, aki mindig tapsolt és az összes spanyol Queen számot tudta és akarta fejből énekelni. Én ettől eltekintettem volna, de az világ már csak ilyen.

Már a félidő előtt elmenekültem.

Ez egy remek végszó arra, hogy eltegyem magam a holnapnak, és majd akkor számolok be a többiről, bár az nem olyan sok, csak egy múzeum lesz meg wifipara. És spanyolórák, megdöbbenéssel. Jóéjt (nekem)!

Fúúúú, szép lassan, de nagy örömömre, megnyílt a word, igaz, csak másodszorra, de röpke fél órája vártam már, megkönnyebülés van, és Pat Metheny – The Road to You.

Szóval az van, hogy volt két spanyolóra a múlt hétvégén, a tempó és a szint pont megfelelő, bár nem értek mindent, a tanárlány meg nagyon kedves és érthetően magyaráz.

Volt egy feladat szombaton, hogy párban kell lennünk, és egy ismert figura általunk elképzelt életéről kell mesélnünk a másiknak. Gondoltam, akkor legyen valaki tényleg ismert, John Lennon, őt úgy is szeressük. Kérdezte a csaj, hogy ki az. Gondoltam nem értette, megismételtem neki. Semmi. Mondom Beatles. Semmi. Teljesen ledöbbentem. Azt gondoltam eddig, hogy Ukrajnában is hallgatnak zenét, de most kissé elbizonytalanodtam.

Ezután már nem csodálkoztam azon, hogy a brazil csaj nem ismerte Woody Allant.

Ja, az ukrán lány Jennifer Lopez volt. Kérdeztem, hogy hova valósi vagy, erre ő kérdezte, hogy ugye spanyol. Mondom nem hiszem. Angol? Azt se hiszem, én úgy tudom, hogy a Karib-térségből jött. Szerinte biztos nem. Akkor jó. Egyébként Puerto Rico-i.

Szombaton újra nekivágtunk a kultúrának, megint a Reina Sofía bebarangolása következett, a második emelet. A negyediken még régebben átszaladtunk, kábé fél óra is elég volt arra, hogy megállapítsuk, hogy ott nincs semmi. A harmadik meg üres valamiért.

Szóval szétnéztünk, és volt jópár nekem tetsző alkotás, főleg a Dalík tetszenek, de voltak jó szobrok is. A kubizmussal viszont nem sikerült teljesen megbarátkoznom, bár volt pár érdekes. A Guernika hatalmas, nagyon megfog, annyi részlet van benne, hogy a felét sem veszed észre.

Nem néztük végig az emeletet, a befejezés egy másik hétre tolódik el, érdemes lesz még benézni. És ez az ingyenesség és a rövid időtartamok elviselhetővé, élvezhetővé teszik a múzeumlátogatást. Fő a mértéktartás.

Ennyi idő is elég volt nekem, hogy megállapítsam, hogy a világ egyik legunalmasabb munkája a múzeumi teremőrség. Ott ülsz a székeden, és nyolc órán keresztül bámulod a kiállított tíz darab képed. Olvasni, zenét hallgatni, sétálni nem lehet, csak nézed a látogatókat. Ha tud valaki unalmasabbat, jelezze!

Ezzel akár a végére is érhettünk a beszámolónak, más nincsen, csak talán még egy felajánlás így a végére, a szokásos. Ha valakinek kell valami Spanyolországból, sangria, bikás póló, Fernando Torres Dániel hajtincse, Real Madrid mez, perui indián kacat, bármi, akkor jelezzétek, én meg küldöm vagy viszem.

Még annyi maradt ki, így visszaolvasás után észrevéve, hogy van wifipara, de mivel mennék futni, csak címszavak lesznek. Judit gépében valamiért hirtelen elkezdett nem működni a wireless kártya, már nem fog úgy, mint régen. Senki sem érti, hogy miért. Erre keresünk megoldást.

Új penna

Villámposzt következik, melyben beszámolok arról, hogy Péter jóvoltából újra van laptopom, és ezen fogom írni a későbbi posztokat.
Nagyon köszönöm Péter!
Hát ennyi voltam.

Megkezdett gondolatok

Kitöröltem az előző mondatot, mert nem tetszett. Írói cenzúra van.
Közben Judit zenéit hallgatom, ezekről nem sokat tudok, szóval egyelőre nem ajánlom őket, majd csak, ha beleszerettem valamelyikbe.
Valami frappáns indítás kéne ide. Vagy csak simán az előzők folytatása.
Péntek volt, szombat lett. A hétvége.
Sokféle terv keringett a fejekben, de ezek közül is az első volt a spanyolóra, amiről már beszámoltam, aztán szünet, végül meg elmentünk az Atocha vasútállomásra nézelődni.
Még csütörtökön, ahogy jöttem haza az óra után, bementem a pályaudvarra, hogy megnézzem a madridi terroristatámadás áldozatainak emlékművét. Nem találtam. Ehelyett viszont rácsodálkozhattam, hogy milyen is a modern vasútállomás. Jó.
Képzeljétek el a Keletit vagy a Nyugatit, szórjátok ki a csöveseket és a hajléktalanokat, meg úgy általában a rosszarcokat, menjen vele a szemét, a mocsok, a kosz, a lepukkantság, szóval gyakorlatilag ezen helyek esszenciája. A végén meg pakolj a közepébe egy trópusi kertet. Hát ilyen. Hatalmas pálmák, zöld, sűrű növényzet, és a csúcspont, a teknősbékák hada.
Van egy rész, ahol van vagy negyven teknősbéka, különböző méretekben, de nagyrészt hasonló életszemlélettel, ami a csendes távolbameredésben merül ki. Eddig unalmas állatnak tartottam őket, mert a harmincszor tizenötös antikváriumban nem sok lehetősége van mutatványokra, hacsak az egy szem vízből kilógó elemen időeltöltést annak nem vesszük.
Ezek a srácok se voltak aktívabban, de a környezet szebb, és mivel többen vannak, mindig akad olyan, amelyik éppen túrázik, úszkál. Az érdekes az, hogy mennyire ügyetlenek, volt egy, amelyik fel próbált mászni egy úszónövényre, ez nem jött össze, és hátrabukfencezett, nagyon viccesen.
Szombaton is őket tekintettük meg, plusz érszrevettük, hogy halak is vannak a tóban. Nagyon jó hely, ha hideg lesz, akkor oda is lehet menni ücsörögni.
Egyébként továbbra sincs hideg, vasárnap éjjel melegem volt pulóverben. Tegnap is volt vagy húsz fok napközben, ma viszont esősre áll az idő, így nem tudok elmenni futni, marad az írás énnekem.
Még szombaton meg akartuk nézni az fentebb említett emlékművet, és úgy sejtettük, hogy nyitva lesz, de ugye itt a minden hazudik, nyolckor bezárt. Ezért inkább a környéket róttuk dvd-kölcsönző után kutatva. Ez nem valami egyszerű mutatvány, bár azt sejtem, hogy otthon se lenne sokkal könnyebb. A nyeremény a Fiúk nem sírnak című film, ami nagyon szép alkotás.
Másnap kulturálisan kezdtünk neki a napnak, elmentünk a Reina Sofíába, amiben többek között a Guernica is található, de mi egyelőre nem ezt néztük meg. A látogatáshoz egyébként nagy lökést adott, hogy vasárnap ingyenes.
Modern technikával készült alkotásokat láttunk, nagyon érdekesek voltak, fémfolyadékot emeltek mágnessel, olyan tükrök, amik köralakú részekből álltak, és valahogy számítógép segítségével mutatták az előtte álló embert, meg pörgő-forgó dolgok. A végén egy olyan is volt, hogy egy manus bambuszból vagy miből lényeket épít, amik a szél segítségével mennek, és túrják a homokot. Ez így elmondva elég homályos mind, meg nem is hiszem, hogy érthető lenne, de azt elárulom, hogy érdekes volt, és máskor is benézek a múzeumokba.
Tegnap hajnalig írtam a blogot, így, a megígérttel ellentétben sem mentem el a reggeli meghallgatásra, de nem is bánom, nem kell nekem még egy munkahely, semmi kedvem új főnökökkel megismerkedni. Ehelyett délre beszaladtam a gyerekes nyelvsuliba, hogy akkor lezsírozzam a mikénteket meg mindent, hogy akkor én ott vagyok tuttin.
Nem sok részlet derült ki, azt már tudom, hogy óránként tizenkettő üti a markom, és bár ez nem sok, de a lelki részt nem lehet megfizetni.
Szóval körbemutattak, hogy ez meg ez van, könyvek, meg még könyvek, elefántos, majmos, gyerekes, sokfélés, cd-k, játékok, minden. Nagyon jól fel van szerelve a suli, készülni sem kell annyira, mert minden ott van, meg van mondva, neked csak a szád kell kábé.
Egyből két órával nyitottam tegnap, az elsőn négy gyereket kaptam. Nagyon vicces volt az óra, a gyerekek nyolc és tíz év között vannak, sokat nevettünk, én néha kínomban, mert ha nem vigyáz az ember, akkor felzabálják a gyerekek, üvöltenek, röhögnek, spanyolul beszélnek. A fő felforgató elem egy kissrác, aki sajnos még csak nem is jó angolból, cserébe meg nem figyel. A lányok elképesztően aranyosak, segítenek, próbálkoznak, igyekeznek. Nagyon jó volt az óra, teljesen feltöltődtem.
Egyébként az volt a tananyag, hogy „Hello, my name is …, her name is …, his name is …, he’s … years old”, szóval nem magas szinten folyik a műsor, de én ezeket tegnap elmondtam vagy százszor, asszem én már megtanultam.
Utána volt még egy beszélgetés óra, ezen egy vegyészmérnöknővel kell beszélgetni. Kicsit fura volt a nő, nem is unott, de valahogy volt benne valami elmélázás. Mondta, hogy volt Londonban egy hetet, kérdeztem, hogy csak a városban volt, vagy szétnézett másfele is. Erre mondta, hogy nem, mert terhes. MI? És tényleg, megmutatta a hasát, a hatodik hónapban van. Én csak azért nem vettem észre, mert már ott volt, mikor megérkeztem, és gyerekszéken ült, ahonnan nem látszik ki rendesen.
Szóval egyelőre így állunk, a meló nagyon jó lesz, de még kell szerezni pár órát, hogy jól kijöjjek pénzügyileg.
Ha kicsit is figyelmesen olvastatok eddig, akkor sejthetitek, hogy nincsen laptopom, Péter ezt nagyon kedvesen megpróbálja orvosolni, fel is adott egy laptopot tegnap, ez ma meg is érkezett volna, de. De jött ma a telefon, hogy nem volt teljes a cím, majd holnap hozzák, mert minden kocsi már kiment. A kérdés felmerül bennem, (amellett, hogy a Fedexnek a jó édes útszélen álló anyját), hogy mi a szarért nem akkor hívtak fel, amikor még ott volt a kocsi. Hülyék, lusták vagy leszarják? Komolyan kíváncsi lennék. Ja, és a cím teljes volt, ezek szemétmocskosrohadékok. Már megint a DHL história. Valahogy ezekbe minden ilyen utazásnál belefutok.
A másik az internet. Az meg egy kalap szar, sokszor megszakad, lassú, nem lép be, szar, na. Szóltunk volta a főnökségnek, hogy ez így nem frankó, de Fredrick megmondta az igazságot, hogy még mindig ez a legjobb szolgáltató. Sajnálom a spanyolokat.
Szépirodalomra térnék itten ki, csakmert az is fontos ám. Mióta itt vagyok, letoltam a Claudiust, Illéstől a Puszták népét, és befejeztem Orwelltől a Hódolat Katalóniának-ot. Mindhármat ajánlom mindenkinek, szép könyvek. Jó a borítójuk. Ezzel szemben viszont ennek a nóbeldíjas embernek, a török Pamuknak a könyve, a Hó, egy szar, már bocs azoktól, akiknek tetszett, ők majd a saját blogjukon dícsérjék. Szóval az ember rosszul ír, vagy a fordítás rossz, de inkább az elsőre gyanakszom, de gondoltam hátha a sztori és a történet szociográfiai háttere, a török világ kárpótol. Nem. Sokat elolvastam, de eddig, ne tovább, mostmár Sarkadi Imre van terítéken, ő nagyon jól ír.
Kéne valami frappáns lezárás.
Uff.

Hólapátolás elnapolva

Úgy terveztem, hogy a mai blogbejegyzés keretében fánkinapot tartok, de ez nem valósul meg a késői óra miatt. Nyugodtság, az kell ide, Steve Hackett – Hungarian Horizons, nagyon szeressük. De persze miért is ne férne be ide egy kis Szörp is?
Hátbizony, egy helyes vagyakár helytelen megfejtés se érkezett az előző posztban meghirdetett játékra. Csalódott, sőt, nem, szimplán csak csalódott vagyok. Pedig oly kíváncsi voltam. Namindegy, vissza az úgynevezett eseményekre, ugyanis olyanok is voltak.
De előtte kényelmesen hátradőlök.
Így.
Múlt keddig repülünk gondolatban, amikor is elhatározám, hogy nincs más megoldás, fel kell adjam a segédkertészi álmaimat, és be kell érjem az angoltanári pozícióval. Nem könnyű, ha az embernek ilyen gyorsan összetörnek az álmai, de én azért igyekszem továbbra is ember maradni, mégha ezután néha rángani fog a szám széle, ha valaki kiejti a kert vagy a pázsit szavakat.
Miután Meget alaposan kikérdeztem a hogyanokról és a miértekről, már mindent tudtam a hatékony angoltanári állás keresésének csínjáról-bínjáról. (ez a csínbín meg mi a fenét jelenthet? filológusok, előre!) Úgy kezdődik ez a műsor, hogy otthon rájössz, hogy az internet ócska, nem fog menni a meló, mert nem megy a netes telefonálás onnan (a vonalas ugye drága). Judittól se megy. Élet az ilyen?
Szóval lokutórió (spanyolul: locutorio). Kis spanyol kulturális lecke következék. Szóval az ország tele van külföldivel, akiknek otthon sok családtagja maradt, meg egyébként sem webkettesek még, így különböző informatikai szolgáltatásokat lehet és érdemes nekik nyújtani. Internet, fénymásolás, pénzhazaküldés, telefonközpont. És ez a locutorio. Mivel a mi környékünkön nagyrészt bevándorlók élnek, így minden sarkon kettő locutorio van (és egy kínai közért. nagy francok ezek a kínaiak, rájöttek a tutira, a spanyolok minden adandó alkalommal bezárják a boltot, szieszta, ünnep, focimeccs, bármi, a kínaiak viszont állandóan nyitva vannak, és gondolom dől a lé). Az első ilyenbe beestem, és egy szótár és a gyenge nyelvi tudásommal (meg széles mosolyommal) felvértezve megpróbáltam megtudakolni, hogy fel lehet-e tenni egy programot a gépre (most jut eszembe, Judit szólt, hogy ne írjak le minden szart, mert talán ez rontja a színvonalat, szóval ezt most szkippelem. nemmellékesen, ő volt az egyetlen, aki pozitív kritikával kínált meg), szóval odaültem a géphez, feltettem a programot, felcsörgettem a családot, hogy működik a program, hát nem. Nem lehetett semmit hallani. (ez a kizöldezés és kipirosozás iszonyatosan idegesít, van ember, aki ezt szereti? kikapcsoltam, megnyugodtam). Nagy (tényleg nagy) nehézségek árán sikerült a csajnak elmagyarázzam, hogy rossz a fülhallgató, mondta, hogy cseréljem ki, az se volt jó, áttett egy másik géphez. És csodák-csodája, ott működött a tuti. Hurrá. És akkor következik a munkakeresési rész. De előtte zenét kérek.
Bügge Wesseltoft – It’s Snowing on My Piano, erre van itten szükség (aki nem ismeri, ismerje meg!). Van itt bárki, akit érdekel, hogy mit hallgatok, sőt, odáig megy, hogy ő is meghallgassa? Vagyakár olyat is el tudnék képzelni, hogy, ha nem ismeri, akkor megszerzi, hallgattja, élvezi, ideszól, hogy kössz a tippet, jógyerekvagytevégülis. Jó lenne. Ide is ideírom: hallgassatok soksok zenét! Meg játsszatok hangszeren, mert az örömet ád.
Vissza a munkakereséshez. A stratégia az, hogy az aranyoldalakban felhívom az összes nyelvsulit, hogy adjanak munkát, van egy standardszöveg, ezt vágom be, amint felveszik: „Hello, my name is George Simon, I’m an English teacher, and I’m looking for a job (if you have anything available)”, néha meg még azt is bevágom, hogy „Hola, Buenos dias”. Erre vagy az van, hogy nem tudnak angolul, és akkor szarban vagyunk, mindketten. Ekkor azt mondhatom, hogy: „Jó szój Dzsorzs Szájmon, jó szój professzor de inglész, jó kiéro enszenyár”, és akkor aztán nagy kérdőjelek vannak, mert a választ úgysem értem, max, ha kapcsolnak egy angolul értő kollégát. Őrület ez egyébként. Egy angol nyelvsuliban nem beszél senki angolul. Nem értem.
Pénteken felhívott egy nyelvsuli, azt le is vágtam, hogy melyik, de azt már nem, hogy mit akar (bár sejtettem), ezerszer elmondtam spanyolul, hogy nem beszélem a nyelvet, de ez nem lágyította meg a szívüket, és továbbra is hajtogatták a magukét. Kértem, hogy írjanak levelet, vagy majd négykor felhívom őket, vagy valami, de semmi. Szerencsére megunta a nő egy idő után és békén hagyott. Itt újabb szereplő, Judit lép a képbe, megkértem, hogy kapja őket telefonvégre. Sikerült is neki, és mikor telefonált és előadta, hogy mi a szitu, neki kapcsoltak egy angolost. És megbeszélték vele, hogy majd hétfőn újra próbálkozik a spanyol, és majd Juditot hívják fel. Ilyen nehéz lenne ez az egész?
Bocs, asszem ezeket a dolgokat kissé nehézkesen magyarázom, de pontosan ugyanolyan értelmetlen élőben, csak ilyenkor még a fejedet is vernéd a falba, hogy miért van ez.
Összesen huszonvalahány sulit hívtam fel, az eredmény a legtöbb helyen az, hogy küldjek önéletrajzot (ezt anélkül is meg tudtam volna csinálni, de Meg szerint a telefon az üdvözítő megoldás, ímélt senki sem olvas az országban), és másnapra egy meghallgatásom is akadt. Ketten azt ígérték, hogy visszahívnak, azóta is csöng a telefonom.
Elcsoszogtam szerdán a helyre, egy francia nő fogadott, Claire, mondta, hogy heló, beszéltünk két szót, aztán adott egy papírt, hogy írjam rá, hogy mi számomra egy jó óra. Rolex.
Odaírtam, közben ő matatott máshol, odaadtam neki, ő el sem olvasta, és mondta, hogy másnap itt és itt tartok órát, óránként tizennyolc euróért, és a vonatot fizeti, mert oda azzal kell menni. Hát, akkor menjünk. Még beszéltem az egyik tanítvánnyal, hogy elmagyarázza az odautazást. Oké.
Claire mondta, hogy szerez még melókat, okés, kell is az, dőljön a lóvé.
Kicsit ideg voltam aznap, hogy akkor most mi lesz, órát kell tartani, négy teljes főnek, sose csináltam még, mi lesz, ha nem tudok eleget, ha csőbehúznak a keresztkérésekkel, vagy bármi más, könyvem sincs, ami mögé bebújhatnék, hogy (tanítvány úr) kérem, én készültem, ötletem se sok van, Meg, a fő tanácsadóm már aludt, így a melléktanácsadóm, Judit húzott ki a csávából, és adott beszélgetési témát (az öregek helyzete Spanyolországban), és megnyugtatott, hogy én tudok angolul.
Így hajnalok hajnalán (hétkor) nekiindoltam, hogy akkor a helyi HÉV-vel (ez vajon szóismétlésnek minősül?) Tres Cantosba eljussak. Kis nehézségek árán (azt hittem, hogy a seis az hét, depedig hat) és apró késéssel (együtt késtem a tanítványaimmal) megérkeztem. Igyekszem nem a túlrészletezés hibájába esni, van két nő, egy férfi és egy hiányzó. A Sogecable-nál tanítok egyébként.
Lényeg a lényeg, hogy kedvesek és lelkesek voltak, olyan középszinten vannak, és ügyesek, mernek beszélni, elcsevegnek egymással, szeretem az ilyet, jobb ez, mint egy embert tanítani, mert nem kell olyan intenzíven figyelni és nem kell annyit készülni, mert jobban megy az idő, és talán jó az is, hogy több ember van, érdekesebb. A szuperjól kitalált bemutatkozás és hasonlók kábé tíz perc alatt kifújtak, így a vésztervnek hozott igeidők végignézése mentett meg, ezt vettük át, és ezek alapján már tervezetem is van a jövőre, aztán az öregek témát is sokat vitattuk. Szerintük a kaja élteti őket annyira, az egyik nő szerint egyenesen az ibériai sonka a csodaszer.
Jó volt, szép volt, vége volt. Tetszett, jó lesz, nem kell már izgulni.
Megmutattam az útlevelem, így pisilhettem. A portán be kellett mutassam, hogy adjanak egy ideiglenes belépőt, hogy a wc-ig elmehessek.
Aznap este eljött a nagy nap, a spanyol teszt. Kibusszal, bevizsgára, kezünkbe kaparíntottuk, és megkérdezték, hogy minek jöttünk ide, Madridban is van lehetőség. Előtte persze nekünk (de főleg Juditnak) megmondták ezerszer, hogy Madridban nincs lehetőség. Ilyen ország ez, ha valamit nem erősít meg legalább három különböző ember, akkor tuti, hogy nem igaz. Vagy igaz, de akkor véletlenül.
Mindegy, akkor már megírjuk, és a madridi kurzusra kerülünk rá. Neki is kezdtem, megyegetett, ismerős szavak és témák, feleletválasztós. Ami miatt el is morfondíroztam azon, hogy a tippelés vagy az erős gyanú alapján ikszelés nem módosítja-e az eredményt. Aztán ezt az elméletet gyorsan el is vetettem, amikor olyan kérdések jöttek sorba, ahol se kérdést, se a válaszlehetőségeket nem értettem. Megszámoltam, harmincnégy helyen tudtam ikszelni. Megszámolták, tizenöt helyen tudtam jól ikszet tenni. Ez simán kettes. De örülök, hogy nincs többé egyetem, de ez csak egy ilyen mellékes gondolat.
Itt a felhozatal nem olyan volt, mint a foglalt házban, a feketétől a fehérig minden volt.
Pénteken újabb meghallgatás, ezt nem is tudom, hogy mikor beszéltem le, de talán még szerdán. Itt egy olyan csávó fogadott, aki egyfelől azt hajtogatta, hogy nem tud sok pénzt adni, másfelől az angoltanárok szemetek, és, ha többet kínálnak nekik, akkor inkább azt vállalják el. Nem volt szimpatikus.
Azt ajánlotta, hogy tanítsak egy Repsolos csávót, heti kétszer egy óra, tizenhárom euró. Ez nem tetszett nekem, de azt mondtam, hogy oké. Kevés a zsé, túl sok az utazás, de hát nem lehet semmire nemet mondani, valahogy nincs is meg bennem ez a tulajdonság, ültem ott, és nem mertem, képtelen voltam azt kinyögni, hogy ez így nem frankó. Azóta kiművelődtem a rendszerből, ismerem a dörgést. Holnap lemondom a melót.
Jaigen, szerdán visszamentem a locutorioba, a csaj megint azt a gépet adta, ami nem működött először is, de elmutogatta, hogy most már minden frankó. Semmi sem volt frankó. Áttett egy másik géphez, ott se ment, rohadt élet, ideges lettem, és bár még volt fél órám, otthagytam az egészet a francba. És találtam egy másik helyet, ami azóta is tökéletesen tisztábbszárazabbbiztonságosabb.
Innen lestem ki még pénteken egy újabb helyet, ahova még aznap el is mentem, meg van egy holnapra (azaz hétfőre), azaz mára, azaz erre most perpillanat nem is akarok elmenni, mert lassan négy, és oda tízre kell, de szerintem csak elmegyek, mert én egy olyan srác vagyok.
Szerintem már minden metróvonalon utaztam. Ez alkalommal is rohadt messzire kellett menjek, ilyen majdnem órákat lehet itt utazgatni (a vonat negyven perc volt kábé).
Persze késésben voltam, és persze nem találtam meg a helyet, persze még a telefonszámuk se volt nálam, hogy felhívjam őket, hogy hahó, hahó. Hahó. Ehelyett szaladtam, a huszonhatost keresve. Úgy csinálom ezt, hogy nekiindulok tizenkettőtől fölfelé, és mikor tizennyolc után nincs több szám, csak kicsit távolabb (fú, beszartam, ver a szívem ezerrel, valaki hatalmasat dobbantott a falon, ezek az alvók nem törődnek az ébrenlévők idegeikkel, és bármikor nekiesnek vagy nemtommitcsinálnak a falnak, fallal. megijedtem, na) (beteszem a kölni koncertet búcsúzóul, négy órába hajlunk itten) meg már kezdődik a mező, a sivatag, a semmi.
Újabb kör, továbbra sincs huszonhat. Aztán megvan, a tizennyolc előtt van, a hiányzó számokkal egyetemben, egy ház falán, csengők formájában.
Újabb nehézség, a cím szerint level:8, ami fogalmam sincs, hogy mi, de itt semmi ilyen nincs kiírva. Van egy, kettő, három és négy, és ezekből A, B, C, D.
Hát, akkor legyen a 4D és a biztonság kedvéért a 4B is. Egyikből ki is szólnak, hogy Hola, én meg be, hogy „Hola, donde esta la academia de inglés?”. A választ nem értettem, ezért feltettem a kérdést megint, közben meg a biztonság kedvéért mondtam néha, hogy sí (mindig ezt csinálom, pedig általában egy szót sem értek). Továbbra sem értettem semmit, ezért bedobtam az aduászt, nem beszélek spanyolul. Erre lassabban mondott valami titkosat, hogy hol a suli, ezt sem értettem, de illedelmesen megköszöntem és elbúcsúztam.
Láttam egy járókellőt, akit leszólítottam, hogy merre van a suli. Mondja, hogy ott, és rámutat egy teljesen másra, ami persze suli, de angolt nem tanítanak ott, ez már messziről látszik. De azért megköszöntem, és rohantam. És onnan megláttam a sulit, ez egész telep háta mögött volt.
Felmerül a kérdés, hogy melyik barom számozza a háztömb másik oldalát is az elől lévő utcával?
Durván sokat késtem, és alapvetően ideges is voltam akkorra. De ott tök kedvesen fogadtak, no para, elmondhatták volna jobban is, megesik, üljek le.
Leültem, körülnéztem. Gyereksuli, miniszékekkel. Bejött az ember, Sufian, nagyon kedves, meg is dícsérte az akcentusomat (vajon ezért tartom kedvesnek?), beszélgettünk, láttam, hogy frankó a hely, aztán neki órája kezdődött, így én kitöltöttem a papírt, hogy mi volt életem kedvenc munkája meg egyéb kérdések.
És rájöttem hogy ez a hely tök jó, szívesen tanítanék gyerekeket angolra, de nincs heti öt napom, főleg, hogy minden nap csak egy órát tartanék első körben.
Szóval bevallottam a frankót, hogy nem akarok hazudni, meg ilyenek, nekem az öt sok, három lenne a jó. Azt nem tud adni, legyen négy, és ebből két napon két órám is lenne. Mondtam, hogy gondolkodom rajt.
Megkezdődik az első nyelvóra, de előtte kóválygás a környéken. Két igényem lenne nekem, étel (bolt) és olvasás (pad és napsütés). Na, ezen a környéken semmi sincs, csak rozzant házak, üres utcák, napsütés csak akadna, de pad az sehol, meg az utcák általában szűkek, lefogják a gyönyörű fényt. Lett bolt, pad is olyan-amilyen, én parkba álmodtam magam, de itt fa meg fű sincs. Szar környék.
Kezdem értékelni a mienket, itt minden van, vidámság és emberek az utcán éjjel is. Múltkor két gyerek játszott egy rollerrel éjfélkor. De tizenegykor is vígan mászókáznak a helyi gyerekek.
Közbevetek magamnak valamit. Nagyon nyugaton vagyunk az időzónában, ezért az a szomorú helyzet áll elő reggel, hogy fél nyolckor kezd a nap feljönni. Nem is akarok én olyankor fent lenni.
Meg olyan is volt, hogy csütörtökön, még az óra közepén csörgött a telefonom, én ugye nem vettem fel, illedelem van, utána visszacsörögtem, spanyol beszélgetés kezdődik, amiben a másik oldalon simán letagadták, hogy kerestek engem valaha is. Legalábbis valami ilyesmit hámoztam ki. Egyszerűen nem értem, hogy mi folyik itt.
Hívott Claire, hogy szerzett melót, minden napra két órát. Mondtam, hogy az nem jó, csak hármat akarok dolgozni, ezt nem értette meg, nem beszél rendesen angolul, a leveleit is spanyolul küldi. Még akkor is, ha ebben az angol levelemre, sms-emre reagál.
Leírva ezeket, úgy érzem, hogy valami hülye komédiában vagyok, ahol a néző azon röhög, hogy én teljesen más nyelvet beszélek, mint az itteniek (és tényleg).
Az van, hogy ezt akkor majd ímélben lebeszéljük.
Spanyolóra, spanyolórák. Mert péntek este és szombat reggel vannak, nem szedjük külön. Menjek aludni? Most élvezem az írást, maradok.
Kiderül, hogy a tesztet a többiek most írják, nekünk addig partvonal. Az is van, hogy két csoportot indítanak itt, és talán én egyikbe se esek bele, de a kínai tag, aki még a holát sem ismeri, na, ő mehet máshova.
Aztán nekünk, akik már írtak tesztet, magánóra. Csak olyan szintfelmérésnek. Három brazil van még, ők tudnak spanyolul, csak nagyon erős brazil (portugál) akcentussal, ami zsé, dzsé betűk tobzódásában merül ki. Ezen a kis szösszeneten elérünk addig, amíg én az egy hónap alatt jutottam, sőt tovább, háromféle múltidő. Hohó, gyors lesz, kérem.
Másnap meg csoportbontás, bemutatkozás, nagyon frankó a dolog, kedves a tanár, a színvonal pont jó, és lesz kulturális kiképzés is. Ez kell nekem.
Addigra meghánytam a vetettem, és elvállalom a gyerekmelót. Aztán Claire-rel meg szereztetek órát, ha nem elég a pénz (mert azt nem is beszéltük) és, ha van időm, kedvem. Mindez holnap délben derül ki.
Rohadt sok van még hátra, asszem ezt már holnap írom meg, addig legyen elég annyi, hogy teknősbéka és múzeum is lesz. Addig meg ez eltevődik kedvenc lektorunknak, utána meg reggel olvashatjátok is eztet.