2008. november 1., szombat

Kiegészítések

Már olyan sokféle kezdéssel próbálkoztam már (volt már olyan például, hogy arrébbrakom a spanyolkönyvem), de nem nagyon hagyja a számítógép, hogy én itt bármiféle gondolatokat bele tudjak vinni a billentyűzeten keresztül. Eddig maga a word kétszer fagyott le, mielőtt írni tudtam volna bármit, aztán meg megakadt, és újabb öt percet vártam arra, hogy a fél mondatot, amit beírni merészeltem, azt felvigye a monitorra. Így csordogál az élet itt szépen lassan.

Nem viccelek, háromnegyed órát kellett várjak erre a bekezdésre. Megőszülök, és komolyan fontolgattam az előbb, hogy nem írok többet, mert ezt nem akarom végigjátszani minden alkalommal. Mondhat bárki bármit, hogy ez egy frankón gyors gép, de ezt az oldalát nekem még nem mutatta be. Arra jöttem rá például, hogy ha összeadom az idegeskedéssel és várakozással telt időt, amit egy gyorsabb géppel nyerhetnék, mondjuk egy tíz eurós alapbérrel kalkulálva, akkor negyven óra alatt egy új gépet vehetnék. Nem tudom, hogy hol járok, de közeledek. Asszem negyedszázadossá válásom alkalmából egy új géppel lepem meg magam. Nincs más választás.

Közben nagyrészt Ravi Shankar szól, de néha Putumayo is. Ez a Putumayo nem egy akkora nagy szám, de legalább felvillant valamit, hogy milyen is lehet a világzene. Ezen a fronton továbbra is várom az ötleteket.

Egyébként kint asszem süt a nap, úgy terveztem, hogy ki is megyek bele, hogy ott írjak, de a gép nem akarta megadni magát, és beindítani a wordöt, így itthon vártam, és közben gyökkettővel neteztem (vagy legalábbis próbáltam).

Egész héten esett az eső, hideg volt, utálom. De ma naposra fordultunk át, visszatért a jóidő, ma futok, holnap meg végre elmegyünk kirándulni a hegyekbe.

Ki szerettem volna egészíteni a múltkori írásom, mert ahogy mások rámutattak, tényleg kimaradt pár fontosabb momentum, amik nélkül nem teljes a kép.

Hátszóval, a várakozós szombatról még annyit, hogy Juditra és apukájára vártam a parkban, és nem is találkoztam már velük ott, de később elmondták, hogy arra sétáltak el, ahol ültem, sőt, majdnem rajta vagyok az egyik képükön, de nem vettek észre, én sem őket, szóval kvittek vagyunk. Meg kerestek sokat ezután, persze én nem lettem meg.

Csillagcsillagcsillagcsillag lassú ez a gép, élmény az internetezés így. Nem küldök már leveleket, nem olvasok el szinte semmit, csak a leglényegesebbre szorítkozom, és néha, ha elkap a gépszíj, akkor nekifutok más dolgoknak, amiknek az eredménye egy hatalmas szívás, várakozás órákig a nagy semmire, mertugye én még mindig hiszek a csodában (nagy akadás most is, kkkkkkkrrrrrrrrrr), meg tudja csinálni, gondolom, de húsz perc üresjárat után kilövöm a gépet a francba, és másba fogok inkább.

Van élet a számítógép nélkül. Én most ízlelgetem.

Meg szeretném nézni, hogy mit kérdeztetek még. De nem tudom. Akkor ezennel úgy veszem, hogy megválaszoltam.

Sajnálom, igazán sajnálom, úgy ültem ide, hogy jó lesz írni, de úrrá lesz rajtam az idegesség, ha kétféle dolgot szeretnék végezni a gépen. Nem lehet, ez mármár hübrisz, vagy írsz, vagy semmi. A zenelejátszás még elcsordogál, az írás is megyeget, ha már beindult, de a net, na az kalapszar.

(néha igazán kétségbeesek, hogy ez megy itt)

Najó, nem érdekel, a lehető legelső pillanatban veszek egy gépet, ezt meg addig rugdosom, míg elemeire nem esik szét. És leköpöm, és szídom, és fájlalom azokat a perceket, órákat, jókedvet, amit elvesztettem. Talán jobb volt gép nélkül, mert akkor legalább nem ringatott olyan érzésbe, hogy van gépem. Mert most igazából nincs.

Sajnálom, hogy ezt kell leírjam, tudom, hogy Péter a legjobb szándékkal küldte, és alapvetően hasznos, hogy van gép, de most tiszta ideg vagyok, nem először, és valószínűleg nem utoljára.

(elsírom magam kétségbeesésemben, hát olyan nagy kérés, hogy megnézzem a leveleim? valószínűleg igen, szóval kérek mindenkit, hogy ne írjon nekem többet, én sem teszem, semmit sem akarok a világhálótól, se géptől, és akkor mindenki boldog lehet, sziasztok, majd találkozunk valamikor otthon)

Egyébként huszonötödike reggel érkezünk haza, feltéve, ha ez az infó bárkit is érdekel.

Na, veszek egy nagy levegőt, és igyekszem nem foglalkozni ezzel a szarral, és írni, és visszaszervem a kedvet, ami a megérkezésemkor volt, amikor jóllakottan, földimogyorót eszegetve átjárt, hogy akkor majd jól írok mindenféléről, amiket már többször akartam a hét folyamán, de akkor is ott lebegett előttem, hogy ez a folyamat nem annyi időt vesz el, mint a betűk tényleges bepötyögése, hanem ott van a rárakódó számítógépadó, program bekapcsolása, program lefagyása, idegeskedés, újabb kör, harmadik kör, lassúság, öt perc mentési idő, átnézés, net bekérése, várás, várás, na, próbáljuk meg feltenni (kkkkkkkkkkkrrrrrrrrrrrrr), nem megy, most megy, de csúnya lett, rohadt életbe, nem érdekel, akkor csúnyán, de megvan, lehet kiugrani az ablakon, de nincs ablak, vagy ami van, azon meg csak fölfelé lehet ugrani, lehetne, de rács van rajta.

Nagymama írt egy levelet még szeptemberben a fríméles címemre, azt sose nézem, de most beleugrottam, és azt próbálnám megtekinteni, de nincs olyan kedvben ez a gép.

Nincs más megoldás, szüzeket kell áldozni az informatika istenének.

Na, meglestem a kommenteket, az legalább sikerült.

Akkor leírom a WC-s, fotós dolgot. Úgy van, hogy van ez a Sojecable nevű hely, ahol tanítok, tanítottam, de erről később.

Ott akkora nagy a biztonság, hogy kártya kell a belépéshez, ha vendég vagy, akkor kapsz egy pótot, de az első alkalommal, amikor ott vagy, belelesnek az útleveledbe, talán le is másolják, vagy beszkennelik, nem tudom, és lefotóznak, ez van.

A nagymamás levelet nem tudta a szisztem felmutatni, én már nem bírtam ideggel, becsuktam a frímélt, apró örömök ezek.

Noshát, noshát. Leesett az eső, és ennek örömére hidegre fordult az idő, napocska sehol, fújj. Utálom az ilyet.

A spanyolkönyvet meg csak nem bírtam befejezni októberben, egy lecke megmaradt, és ezért csakis Szolzsenyicint okolom, mert túl jó könyvet írt, és azt olvastam inkább, de csütörtökön kivégeztem, újra spanyolozom, teljes erővel.

A héten (visszanézek, hogy ne legyen önismétles, addig türelem) (semmiről sem írtam, szabad a vásár) többet tanítottam, mint szoktam, egyrészt már hétfőn bevállaltam egy beszélgetős csoportot, mert Sufian náthás volt, ez kellemes volt, bár a tanítványok nem tudtak angolul, lehet, hogy pont ezért, aztán az amcsi csaj óráit vettem át a hét többi részén, ezekkel nem is volt semmi gond, nagyrészt jól viselkedtek a gyerekek, meg halloween volt, és ahhoz kapcsolódó feladatokat kaptak. Persze, hogy megint az én csoportommal nem bírtam, néha már azt érzem, hogy feladom, mert kis rohadékok, nem tudok mást mondani, van kettő, akit pofán kéne verni, nincs más megoldás. Egyszerűen nincs semmilyen fenyegetés, fenyítés, ütőkártya a kezemben, és még spanyolul sem tudok. Személyes kudarc ez, nem más.

A kiscsoportom viszont nagyon aranyos, játszottunk csütörtökön és végig vidámság volt (meg tanulás is, ám). Sokat nevettünk, ez a legjobb órám.

Volt még felnőttkurzum meg mindenféle, ezeket is könnyen megcsináltam. Kéne még nekem egypár óra, az a helyzet. Állandóra. Jó meló ez.

Kedden hívott Claire, hogy a csütörtök reggeli órát lemondta a csoport. Merthogy a cégük nem fizet többet. Rohadt életbe, pedig kezdtem belelendülni ott, és a pénz meg nagyon kell (najó, nem annyira, de azért nem jön rosszul). És a csoportom meg nem is szólt.

Viszont van valami más, ugyancsak csütörtök reggel, az másfél óra, azóta meg is csináltam, valami Yell nevű cég, kint van a francban, bár nem kell vonatozni, csak kóvályogni a hajnali esőben. Az aranyoldalakat csinálják egyébként ezek az emberek.

Szóval itt van két tag, akik angolul okulnának, csak az egyikük jelent meg, de ő nagyon vágja a témát, fel kell kössem a gatyát, először meg is ijedtem, hogy miként fogok én egy ilyen órát levezényelni, de azóta lettek ötleteim, nem lesz para.

Más nem nagyon volt a héten, ahogy nézem. Megyek futni, már egy órája el akartam indulni, de ugye a gép. Közelebb, egyre közelebb az újhoz...

9 megjegyzés:

Unknown írta...

Szia Gyurikám
Hát ez igazán érdekes, hogy miért nem megy az a gép, én tényleg használtam, és engem csak az zavart, hogy laptop, és nem PC. Merthogy a laptopon a gombok nem úgy vannak, ahogy egy rendes PC billentyűzetén, és engem az zavar, hogy az enter helyett esetleg a shiftet nyomom meg, és nem találom a DEL billentyűt. Meg hogy szűk a hely az ujjaimnak és nem találom a felkiáltójelet. De amúgy más baj nem volt vele. De lehet, hogy én nagyon lassú és ódivatú vagyok.
Mama
Majd megyünk, és megbeszéljük.
Meg hát a negyedszázados fennállásodat is megbeszéljük.

Névtelen írta...

Szia Gyuri!
A türelem nem családi erény legalábbis apai nagyanyád apai ágán, de ez már többszázéves hagyomány olyan, mint a tüsszögés, viszont amilyen gyorsan jön olyan gyorsan el is tűnik, öt perc múlva nem is emlékszünk már arra mi is volt az a FONTOS dolog, ami megérte a dühöngést, az idő-ráfordítást a morgásra. Jelzem, ha előre megírod a leveledet egy doksiba és utána a kész levelet be-másolod a bloggba akkor sok izgalmat megtakaríthatsz magadnak.
Papa

juditkoma írta...

Gyuri, miért van az, hogy én sosem látlak ennyire ingerültnek a gépezet miatt, mint ahogy az legutóbbi soraidon átszüremkedik?..

Most akkor valakit átversz:
vagy engem,
vagy magadat!!!

válassz...

Unknown írta...

Köszönjük(, legalábbis én), mivel mi legalább annyit idegeskedtünk ezen, mint ahogy a sorokból véltük mennyit idegeskedett Gyuri ezen.
Remélem úgy kb érthető, ha valakinek van jobban megfogalmazott változata, várom :)

Unknown írta...

Na Mi van ma (dátum alant)?Kb már sok napja nem írtál semmit.

Névtelen írta...

A képek gyönyörűek ha szavazni kell akkor 6 csoport kategóriában
1. lábak és kövek
2. Alhambra vizei medencéi
3.Lucas
4.La solanai képei
5. Simon Fabrica
6. és minden majdnem portré képeid

Unknown írta...

Én meg várom az új bejegyzést. Már több mint egy hete nem történt semmi!
Mama

gy írta...

fogok írni, nem kell aggódni, csak négy napig nem voltam itt, aztán meg össze is kell szedjem az erőm, valami minimális kedv is kell, szóval nem megy az egyből hirtelen. éspersze a gépnek is akarnia kell.
de maholnap írok
de jól vagyok

Unknown írta...

Hát épp ez az! Ma már azzal a reménnyel nyitottam meg a blogot, hogy újabb bejegyzés fog várni.
Szomorúúúúúúúúúú
Mama