Csodahegy

Bár már pénteken terveztem, hogy a velem történt csodáról megemlékezem itten, de ez csak mostanra realizálódott, aminek örülhetünk, mert az azt jelentette, hogy elfoglalt voltam mindenféle ügyekkel, jófajtákkal.
Addig is az ügyesebbje már meg is tekinthette a képeket, amikhez most magyarázó szavakat is társítok. (King Crimson zenél, Islands)
A szerdát és a csütörtököt gyorsan átugrom, nem történt említésre érdemes, hacsak a már eddig is emlegetett kirándulás halasztása. De akkor, meghallottam, hogy Andreas, a német szembeszomszédom szabad pénteken, és beinvitáltam a buliba, hogy tartson velem a hegyre (váltottam zenét, inkább Pat Metheny és John Scofield legyen), mert akkor tuti megyek, a németekben lehet bízni, majd jól rámrúgja az ajtót reggel.
Imígyen is lett, bár az ajtót megmaradt. Végül nagy izgalmak árán (majdnem lekéstük a vonatot, most kivételesen nem az én hibámból), és kétszerére hízva (még két némettel, Jónással és Jákobbal) elértük a tizes vonatot, ami féltizenkettőkor tett ki minket Cercedillában. (képtelen vagyok elhatározni magam, hogy milyen zene legyen, most Steve Reich-hel próbálkozom, hátha ő aláfesti a mai szeánszot) Ez az északi sierra (lánchegység) kezdete.
Még az internetből néztem ki ezt a helyet, hogy itt lennie kell turistainformációnak meg kirándulóösvénynek, és a hír igaz, volt ilyen, csak kétezer métert kellett addig megtenni.
Ezerkétszáz méter magasan járunk egyébként, bár felhőtlen, napsütötte, gyönyörű napunk van, az idő hűvös, pulóver kell, aztán sál is, végül az esőkabátot is felveszem, és még csak az információnál sem járunk.
Ahol végül kapunk egy térképet, és tanácsot, hogy merre érdemes menni (felfelé). Neki is vágunk, nagyon szép erdőben megyünk, aztán hiphopp (najó, a hiphopp az túlzás, menni kellett fölfelé rendesen, egyébként nagyrészt felfelé vitt az út) kijutottunk az első fontosabb ponthoz, a kilátóhoz.
Innen már látszott, hogy a völgy túloldalán a hegyet hó borítja, és a felhőben áll. Egyébként ezt a hegyet láttuk lentről is, csak akkor még nem gyanakodtunk, hogy arrafelé vezet majd utunk. Vágytunk mind a hóra, meg az efféle izgalmakra. És volt is benne részünk, mert tovább mentünk fölfelé (a kilátó a völgyre és a síkra nézett), egyre inkább megjelent a hó, és mi egy téli varázshelyre érkeztünk. Nem tudok mást mondani, hogy csoda meg effélék, gyönyörű volt. Sajnos a képek csak utánzatai lehetnek a valóságnak, pedig azok is szépek.
A tűlevelek, a fák, a fű, minden havas vagy fagyott volt. Havas mennyország. Mindannyian elaléltunk, hogy ilyen létezik. Ja, közben már bőven benne voltunk a felhőben, ez még inkább varázslatossá tette az élményt. Mégegy ja, a divatrajongók kedvéért, felvettem az aláöltözetet is, és alapvetően kibékültem volna néha egy sapkával is, bár ezt a feladatot a kapucni is jól ellátta.
Nem vagyok valami tájleíró költő, így meg kell elégedjetek azzal, hogy azt kijelentem, hogy én még ilyen szép helyen még nem jártam. Vagy inkább úgy, hogy én még ilyen szépnek nem láttam a természetet.
Megmásztunk egy csúcsot (táskák nélkül), ami hivatalosan ezerkilencszázharminchárom méter magas volt, ezt mi nem tudtuk ellenőrizni, csak azt, hogy nagyon fújt a szél. És a sziklák szélfelőli oldala tiszta jég volt, a másik meg üres.
Jártunk egy olyan tisztáson is, ahol a fák havasak-jegesek, a fű meg szép zöld volt, elképesztő.
A felhő mögött néha feltűnt a nap, és látszott, hogy szépen süt, csak nem tud hozzánk közvetlen eljutni. Viszont, mikor egy sziklán megálltunk enni, a nap ott már ki is sütött, és mi néztük az alánk elterülő vidéket. A távolban meg látszott Madrid négy felhőkarcolója.
Mostantól már csak csorogni kellett lefelé, a hó eltűnt, a nap előbújt, és visszatértünk a megszokott erdőbe, de el nem felejtvén a csodát, amit láttunk.
Kicsivel hat után, már jócskán elfáradva érkeztünk meg a vonathoz. Én kissé késve elmentem spanyolórára, bár igazából elég álmos voltam, éhes is, és egy meleg fürdőt elviselt volna a szervezetem, deugye a kötelesség.
Aztán továbbra sem haza, mert itt jártak Judit barátai a messzi Budapestről, akikkel összefutottam én is aznap. Egyébként rengeteg könyvvel leptek meg (feltéve, ha meglepésnek lehet nevezni, ha kéri rá őket az ember, bár a címeket nem mondtam meg, szóval olyan félmeglepetés), ebből Babitstól a Gólyakalifát el is olvastam azóta. Mindenkinek ajánlom, Babits gyönyörűen ír, a törtenet nagyon érdekes, és még rövid is, szóval, nem is kell hozzá sok idő.
Tapasoztunk volna, de minden tele volt, végül találtunk egy helyet, ahol adtak is, meg nem is, mert a hat italhoz összesen egy kis tányérka gyöngyhagyma-olivabogyó-csemegeuborka kombó érkezett, a másodikhoz hat szalámi miniszendvics, a harmadik meg újra zöldség, meg krumpliszirom. Nem nagy szám.
Mire lefeküdtem, jócskán elfáradtam.
Szombaton rádöbbetem, vagy elfogadtam, vagy belenyugodtam, vagy ezek kombinációja, hogy véget ért a nyár. Szar érzés, utálom. Szeretnék nyarat egész évben. Megyek délre.
Szóval kimentem a Retiro parkba, és bár sütött a nap, amikor lefeküdtem a fűbe, hidegnek éreztem a talajt, és pulóvert vettem, hogy ne legyen olyan hideg. Nem tetszik ez nekem.
Azt akartam írni még az előzők kapcsán, hogy folyamatosan az járt a fejemben pénteken, hogy tök durva, hogy ott vagyok a jég birodalmában, és négy nappal korábban meg a tengerbe lógattam a lábam (vagy három hete még úsztam is benne). Egy hónap múlva meg ugye jön a sivatag. Jó dolog utazni, másoknak is nyugodt szívvel ajánlom.
Az intermezzo után már jövök haza a Retiróból, amikor Judit meginvitált, hogy nézzek meg vele egy kiállítást a bauhaus-ról, ami érdekes is volt, meg azért le se nyűgözött. Érzések között hánykolódom.
Ez persze csak az előétel volt, mert egy indiai művészeket bemutató kiállítás volt a végcél, ami most nagyon trendi választás, az indiai képzőművészet nagyon megy a hozzáértő körökben (amikben én ugye nem mozgok, de még csak nem is tudok róluk). Naszóval, izémegbizé, a legérdekesebb az volt, hogy indiai püspökök pózoltak, talán a templomuk előtt. Ez azért érdekes számomra, mert valahogy a papi ruhához inkább fehér embereket képzelek el, itt viszont volt minden, fekete, kevésbé fekete, olyan szokásos indiai kinézetű, arabos arcú. Rájöttem, hogy jól áll a fehér szerzetesi csuhaszerűség a fekete emberen. A templomok is tutik voltak, teljesen más színvilág mint itthon.
A hülye magyar „soseláttammégnégert” életérzéshez visszatérve, pénteken láttam egy néger fiút a hegyen, még a zölderdős részen. Képzeljetek el egy deszkás négert, fehér kabátban (azzal a tipikus világoskék díszítéssel), mikrofonfrizura, negyvenötfokos szögben (a vízszinteshez) félrecsapott nagyfajta bészbólsatyi, miközben a táj a Pilisben is lehetne. Én sem hittem el. Sose láttam még négert az erdőben.
Újabb kanyar után, még a hazamenésem előtt elmondom, hogy volt egy kis szoba a kiállításon, ahol először egy helyre vetítettek, valami nő kiabált, nem tudni miért, de nagyon szomorú volt, elkeseredett, mintha elvesztett volna valakit. Akkor kijöttünk a mosdóba, én még megnéztem egy Francoise Ozon filmnek a végét (csávó bemegy a sátorba, ott megvan halva a nő, a tengeren, hajó tattján nő fogja a babát, a baba meg elképesztő hangerőn üvölt) és a címlistájának az elejét (fekete alapon fehér nevek hada), aztán vissza a vetítéshez, ahol már több irányban megy a videózás, és nyolc helyen írnak Pakisztán és Bangladesh elszakadási harcai idején történt nőerőszakolásokról. Megdöbbentő volt, ezekről én sose hallottam még. Nem mindent értettem, mert egyszerre három műsort próbáltam olvasni, de majdnem kétszázezer nőt erőszakoltak és ölték meg sokukat ebben a konfliktusban. Erre nem tudok mit mondani.
Nagylevegőt mindenkinek.
Mégegyet.
És akkor vidámabb vizek felé evezünk.
Hazamentem.
Spanyolul tanultam.
Aludtam is.
Másnap meg már vasárnap, kimentünk a vásárba, hogy megvegyem a robotos pólót, de az már nem volt meg. Most akkor el is árulhatom, hogy milyen lett volna, bár továbbra is bízom benne, hogy valahol, valamikor csak lesz egy ilyen pólóm. Visszanéztem, és mivel már elárultam egyszer, hogy milyen volt, ezért erre nem térek ki.
Azért nem volt póló egyébként, mert ezeknek a spanyoloknak nincs úgy a vérében a kereskedelem, mint teszem azt a kínaiaknak. Erre nap, mint nap millió példát láthat itt az ember. Az első ugye a szieszta. Aztán meg az, hogy egyébként sincsenek túl sokat nyitva, a nyitvatartás zárási időben nincs kitéve, és ha valami nincs, pl a pékségben nincs olyan, amilyet te akarsz, akkor nem akarnak valami mást rádsózni, hanem megmondják, hogy hol van egy másik pékség. Szóval póló azért nincs, mert rendeltek még valamikor Hong Kongból, és azóta az fogy, hogy mikor vesznek újakat, nem tudhassuk.
Egy Ponyvaregényes pólóval vigasztaltam magam, amin van pisztoly meg vér is, szóval ezt hétfőtől csütörtökig nem viselhetem.
Érkezett Andreastól az üzenet, hogy foci van, szóval három hónap után újra bemutatkozhattam a pályán, kissé megkopott fizikummal és labdaérzékkel, de a lényeg ugye a résztvétel. Meg persze, hogy a nemnémet csapat győzelmi tort ülhetett a németen. Én a nemnémetben voltam két spanyollal, egy hollanddal, egy lengyellel és egy svéddel. A németek meg ugye németek, meg egy spanyol.
Majdnem sarkaztam egy gólt, de nem jött össze, csak két sima. Jó volt újra játszani, hiányzik a foci.
Egyébként már szombaton is tiszta izomlázam volt (fenékben), de ma konkrétan teljesen kikészült testtel ébredtem, a hasam, az oldalam, a lábam, mindenem. Másfél óra foci és egy kirándulás betesz, ez nem normális. Hiányzik a biciklizés, nagyon érzem.
Minden hétfő nehezen indul, mármint nehezen indulok dolgozni, főleg, ha tudnám előre, hogy ilyen szar órám már rég volt. Mindig mondom, hogy elszabadul a pokol, de lehet mélyebbre menni, és ma ott voltunk. A gyerekek lökdösték egymást, egymás ruhájára firkáltak a filccel, és minden egyéb, ment a szövegelés.
És én ilyenkor képtelen vagyok mit csinálni, csak állok ott, mint a hülye, és üres fenyegetődzésbe kezdek, elkeseredek, ideges leszek, de semmi sem használ. Aztán jönnek a gyerekek, hogy sok az ismétlés meg nem haladunk, de képtelenek felfogni, hogy ezt itt ők szúrják el maguknak. Folyton csak az megy, hogy kuss, de kuss ugye nincs, nem haladunk, nem tanítok, így nem megy.
Jövő órától lépni kell valamit. Sufian segíteni fog.
Az a baj, hogy én rosszul érzem magam attól, hogy rosszul megy az óra, úgy vagyok vele, hogy ezt a saját kudarcomként fogom fel, pedig nem kéne, a gyerekekkel van a baj, nem velem, már sok helyen bizonyítottam. Persze baj, hogy csak jófej tudok lenni meg vicces, de kemény és szigorú sosem. Francba.
Beszélgetős óra jött, a butácska lánnyal, ami főleg azért nehéz, mert semmi véleménye sincs, még a saját életére, vágyaira, jövőjére vonatkozóan sem, ami megnehezíti a társalgást. Kábé a kérdéseim hosszabbak, mint a válaszai. Pedig komolyan mondom, jókat kérdezek.
Hat vagy talán már öt hét múlva megyünk haza, repül az idő, éppen hogy megérkeztünk. Közben jött a levél, hogy a repülőtársaságunk (egyoldalúan) megváltoztatta a repülőutunkat, hazafelé benézünk Prágába is. Persze tiltakozhatunk meg bármi, de nem hiszem, hogy ez változást hozna, szóval megy a beletörődés. Gondolom a szerződésben, amit mi beikszeltünk, ők védik magukat, és ha akarják, akár Moszkván is átvihetnek, ha nekik úgy tetszik.
Mindegy, két óra plusz azért belefér.
Az jár a fejembe, hogy miként legyen a felmondás. Ugye most már csak egy helyen kell, de az is necces lesz, nem fűlik hozzá a fogam. Azt se tudom, hogy mit mondjak, mikor, asszem ez gyávaság, nem más. Főleg, hogy azt mondtam az elején, hogy maradok egy évet, ami ugye, mondhatni hazugság. Erre vonatkozólag kitalálok még valamit.
Szerda éjjel érkezik a család, már várom őket, biztos vagyok benne, hogy ők is szépnek fogják találni Spanyolországot.
Igazából itt a vége.