Csodahegy

Bár már pénteken terveztem, hogy a velem történt csodáról megemlékezem itten, de ez csak mostanra realizálódott, aminek örülhetünk, mert az azt jelentette, hogy elfoglalt voltam mindenféle ügyekkel, jófajtákkal.
Addig is az ügyesebbje már meg is tekinthette a képeket, amikhez most magyarázó szavakat is társítok. (King Crimson zenél, Islands)
A szerdát és a csütörtököt gyorsan átugrom, nem történt említésre érdemes, hacsak a már eddig is emlegetett kirándulás halasztása. De akkor, meghallottam, hogy Andreas, a német szembeszomszédom szabad pénteken, és beinvitáltam a buliba, hogy tartson velem a hegyre (váltottam zenét, inkább Pat Metheny és John Scofield legyen), mert akkor tuti megyek, a németekben lehet bízni, majd jól rámrúgja az ajtót reggel.
Imígyen is lett, bár az ajtót megmaradt. Végül nagy izgalmak árán (majdnem lekéstük a vonatot, most kivételesen nem az én hibámból), és kétszerére hízva (még két némettel, Jónással és Jákobbal) elértük a tizes vonatot, ami féltizenkettőkor tett ki minket Cercedillában. (képtelen vagyok elhatározni magam, hogy milyen zene legyen, most Steve Reich-hel próbálkozom, hátha ő aláfesti a mai szeánszot) Ez az északi sierra (lánchegység) kezdete.
Még az internetből néztem ki ezt a helyet, hogy itt lennie kell turistainformációnak meg kirándulóösvénynek, és a hír igaz, volt ilyen, csak kétezer métert kellett addig megtenni.
Ezerkétszáz méter magasan járunk egyébként, bár felhőtlen, napsütötte, gyönyörű napunk van, az idő hűvös, pulóver kell, aztán sál is, végül az esőkabátot is felveszem, és még csak az információnál sem járunk.
Ahol végül kapunk egy térképet, és tanácsot, hogy merre érdemes menni (felfelé). Neki is vágunk, nagyon szép erdőben megyünk, aztán hiphopp (najó, a hiphopp az túlzás, menni kellett fölfelé rendesen, egyébként nagyrészt felfelé vitt az út) kijutottunk az első fontosabb ponthoz, a kilátóhoz.
Innen már látszott, hogy a völgy túloldalán a hegyet hó borítja, és a felhőben áll. Egyébként ezt a hegyet láttuk lentről is, csak akkor még nem gyanakodtunk, hogy arrafelé vezet majd utunk. Vágytunk mind a hóra, meg az efféle izgalmakra. És volt is benne részünk, mert tovább mentünk fölfelé (a kilátó a völgyre és a síkra nézett), egyre inkább megjelent a hó, és mi egy téli varázshelyre érkeztünk. Nem tudok mást mondani, hogy csoda meg effélék, gyönyörű volt. Sajnos a képek csak utánzatai lehetnek a valóságnak, pedig azok is szépek.
A tűlevelek, a fák, a fű, minden havas vagy fagyott volt. Havas mennyország. Mindannyian elaléltunk, hogy ilyen létezik. Ja, közben már bőven benne voltunk a felhőben, ez még inkább varázslatossá tette az élményt. Mégegy ja, a divatrajongók kedvéért, felvettem az aláöltözetet is, és alapvetően kibékültem volna néha egy sapkával is, bár ezt a feladatot a kapucni is jól ellátta.
Nem vagyok valami tájleíró költő, így meg kell elégedjetek azzal, hogy azt kijelentem, hogy én még ilyen szép helyen még nem jártam. Vagy inkább úgy, hogy én még ilyen szépnek nem láttam a természetet.
Megmásztunk egy csúcsot (táskák nélkül), ami hivatalosan ezerkilencszázharminchárom méter magas volt, ezt mi nem tudtuk ellenőrizni, csak azt, hogy nagyon fújt a szél. És a sziklák szélfelőli oldala tiszta jég volt, a másik meg üres.
Jártunk egy olyan tisztáson is, ahol a fák havasak-jegesek, a fű meg szép zöld volt, elképesztő.
A felhő mögött néha feltűnt a nap, és látszott, hogy szépen süt, csak nem tud hozzánk közvetlen eljutni. Viszont, mikor egy sziklán megálltunk enni, a nap ott már ki is sütött, és mi néztük az alánk elterülő vidéket. A távolban meg látszott Madrid négy felhőkarcolója.
Mostantól már csak csorogni kellett lefelé, a hó eltűnt, a nap előbújt, és visszatértünk a megszokott erdőbe, de el nem felejtvén a csodát, amit láttunk.
Kicsivel hat után, már jócskán elfáradva érkeztünk meg a vonathoz. Én kissé késve elmentem spanyolórára, bár igazából elég álmos voltam, éhes is, és egy meleg fürdőt elviselt volna a szervezetem, deugye a kötelesség.
Aztán továbbra sem haza, mert itt jártak Judit barátai a messzi Budapestről, akikkel összefutottam én is aznap. Egyébként rengeteg könyvvel leptek meg (feltéve, ha meglepésnek lehet nevezni, ha kéri rá őket az ember, bár a címeket nem mondtam meg, szóval olyan félmeglepetés), ebből Babitstól a Gólyakalifát el is olvastam azóta. Mindenkinek ajánlom, Babits gyönyörűen ír, a törtenet nagyon érdekes, és még rövid is, szóval, nem is kell hozzá sok idő.
Tapasoztunk volna, de minden tele volt, végül találtunk egy helyet, ahol adtak is, meg nem is, mert a hat italhoz összesen egy kis tányérka gyöngyhagyma-olivabogyó-csemegeuborka kombó érkezett, a másodikhoz hat szalámi miniszendvics, a harmadik meg újra zöldség, meg krumpliszirom. Nem nagy szám.
Mire lefeküdtem, jócskán elfáradtam.
Szombaton rádöbbetem, vagy elfogadtam, vagy belenyugodtam, vagy ezek kombinációja, hogy véget ért a nyár. Szar érzés, utálom. Szeretnék nyarat egész évben. Megyek délre.
Szóval kimentem a Retiro parkba, és bár sütött a nap, amikor lefeküdtem a fűbe, hidegnek éreztem a talajt, és pulóvert vettem, hogy ne legyen olyan hideg. Nem tetszik ez nekem.
Azt akartam írni még az előzők kapcsán, hogy folyamatosan az járt a fejemben pénteken, hogy tök durva, hogy ott vagyok a jég birodalmában, és négy nappal korábban meg a tengerbe lógattam a lábam (vagy három hete még úsztam is benne). Egy hónap múlva meg ugye jön a sivatag. Jó dolog utazni, másoknak is nyugodt szívvel ajánlom.
Az intermezzo után már jövök haza a Retiróból, amikor Judit meginvitált, hogy nézzek meg vele egy kiállítást a bauhaus-ról, ami érdekes is volt, meg azért le se nyűgözött. Érzések között hánykolódom.
Ez persze csak az előétel volt, mert egy indiai művészeket bemutató kiállítás volt a végcél, ami most nagyon trendi választás, az indiai képzőművészet nagyon megy a hozzáértő körökben (amikben én ugye nem mozgok, de még csak nem is tudok róluk). Naszóval, izémegbizé, a legérdekesebb az volt, hogy indiai püspökök pózoltak, talán a templomuk előtt. Ez azért érdekes számomra, mert valahogy a papi ruhához inkább fehér embereket képzelek el, itt viszont volt minden, fekete, kevésbé fekete, olyan szokásos indiai kinézetű, arabos arcú. Rájöttem, hogy jól áll a fehér szerzetesi csuhaszerűség a fekete emberen. A templomok is tutik voltak, teljesen más színvilág mint itthon.
A hülye magyar „soseláttammégnégert” életérzéshez visszatérve, pénteken láttam egy néger fiút a hegyen, még a zölderdős részen. Képzeljetek el egy deszkás négert, fehér kabátban (azzal a tipikus világoskék díszítéssel), mikrofonfrizura, negyvenötfokos szögben (a vízszinteshez) félrecsapott nagyfajta bészbólsatyi, miközben a táj a Pilisben is lehetne. Én sem hittem el. Sose láttam még négert az erdőben.
Újabb kanyar után, még a hazamenésem előtt elmondom, hogy volt egy kis szoba a kiállításon, ahol először egy helyre vetítettek, valami nő kiabált, nem tudni miért, de nagyon szomorú volt, elkeseredett, mintha elvesztett volna valakit. Akkor kijöttünk a mosdóba, én még megnéztem egy Francoise Ozon filmnek a végét (csávó bemegy a sátorba, ott megvan halva a nő, a tengeren, hajó tattján nő fogja a babát, a baba meg elképesztő hangerőn üvölt) és a címlistájának az elejét (fekete alapon fehér nevek hada), aztán vissza a vetítéshez, ahol már több irányban megy a videózás, és nyolc helyen írnak Pakisztán és Bangladesh elszakadási harcai idején történt nőerőszakolásokról. Megdöbbentő volt, ezekről én sose hallottam még. Nem mindent értettem, mert egyszerre három műsort próbáltam olvasni, de majdnem kétszázezer nőt erőszakoltak és ölték meg sokukat ebben a konfliktusban. Erre nem tudok mit mondani.
Nagylevegőt mindenkinek.
Mégegyet.
És akkor vidámabb vizek felé evezünk.
Hazamentem.
Spanyolul tanultam.
Aludtam is.
Másnap meg már vasárnap, kimentünk a vásárba, hogy megvegyem a robotos pólót, de az már nem volt meg. Most akkor el is árulhatom, hogy milyen lett volna, bár továbbra is bízom benne, hogy valahol, valamikor csak lesz egy ilyen pólóm. Visszanéztem, és mivel már elárultam egyszer, hogy milyen volt, ezért erre nem térek ki.
Azért nem volt póló egyébként, mert ezeknek a spanyoloknak nincs úgy a vérében a kereskedelem, mint teszem azt a kínaiaknak. Erre nap, mint nap millió példát láthat itt az ember. Az első ugye a szieszta. Aztán meg az, hogy egyébként sincsenek túl sokat nyitva, a nyitvatartás zárási időben nincs kitéve, és ha valami nincs, pl a pékségben nincs olyan, amilyet te akarsz, akkor nem akarnak valami mást rádsózni, hanem megmondják, hogy hol van egy másik pékség. Szóval póló azért nincs, mert rendeltek még valamikor Hong Kongból, és azóta az fogy, hogy mikor vesznek újakat, nem tudhassuk.
Egy Ponyvaregényes pólóval vigasztaltam magam, amin van pisztoly meg vér is, szóval ezt hétfőtől csütörtökig nem viselhetem.
Érkezett Andreastól az üzenet, hogy foci van, szóval három hónap után újra bemutatkozhattam a pályán, kissé megkopott fizikummal és labdaérzékkel, de a lényeg ugye a résztvétel. Meg persze, hogy a nemnémet csapat győzelmi tort ülhetett a németen. Én a nemnémetben voltam két spanyollal, egy hollanddal, egy lengyellel és egy svéddel. A németek meg ugye németek, meg egy spanyol.
Majdnem sarkaztam egy gólt, de nem jött össze, csak két sima. Jó volt újra játszani, hiányzik a foci.
Egyébként már szombaton is tiszta izomlázam volt (fenékben), de ma konkrétan teljesen kikészült testtel ébredtem, a hasam, az oldalam, a lábam, mindenem. Másfél óra foci és egy kirándulás betesz, ez nem normális. Hiányzik a biciklizés, nagyon érzem.
Minden hétfő nehezen indul, mármint nehezen indulok dolgozni, főleg, ha tudnám előre, hogy ilyen szar órám már rég volt. Mindig mondom, hogy elszabadul a pokol, de lehet mélyebbre menni, és ma ott voltunk. A gyerekek lökdösték egymást, egymás ruhájára firkáltak a filccel, és minden egyéb, ment a szövegelés.
És én ilyenkor képtelen vagyok mit csinálni, csak állok ott, mint a hülye, és üres fenyegetődzésbe kezdek, elkeseredek, ideges leszek, de semmi sem használ. Aztán jönnek a gyerekek, hogy sok az ismétlés meg nem haladunk, de képtelenek felfogni, hogy ezt itt ők szúrják el maguknak. Folyton csak az megy, hogy kuss, de kuss ugye nincs, nem haladunk, nem tanítok, így nem megy.
Jövő órától lépni kell valamit. Sufian segíteni fog.
Az a baj, hogy én rosszul érzem magam attól, hogy rosszul megy az óra, úgy vagyok vele, hogy ezt a saját kudarcomként fogom fel, pedig nem kéne, a gyerekekkel van a baj, nem velem, már sok helyen bizonyítottam. Persze baj, hogy csak jófej tudok lenni meg vicces, de kemény és szigorú sosem. Francba.
Beszélgetős óra jött, a butácska lánnyal, ami főleg azért nehéz, mert semmi véleménye sincs, még a saját életére, vágyaira, jövőjére vonatkozóan sem, ami megnehezíti a társalgást. Kábé a kérdéseim hosszabbak, mint a válaszai. Pedig komolyan mondom, jókat kérdezek.
Hat vagy talán már öt hét múlva megyünk haza, repül az idő, éppen hogy megérkeztünk. Közben jött a levél, hogy a repülőtársaságunk (egyoldalúan) megváltoztatta a repülőutunkat, hazafelé benézünk Prágába is. Persze tiltakozhatunk meg bármi, de nem hiszem, hogy ez változást hozna, szóval megy a beletörődés. Gondolom a szerződésben, amit mi beikszeltünk, ők védik magukat, és ha akarják, akár Moszkván is átvihetnek, ha nekik úgy tetszik.
Mindegy, két óra plusz azért belefér.
Az jár a fejembe, hogy miként legyen a felmondás. Ugye most már csak egy helyen kell, de az is necces lesz, nem fűlik hozzá a fogam. Azt se tudom, hogy mit mondjak, mikor, asszem ez gyávaság, nem más. Főleg, hogy azt mondtam az elején, hogy maradok egy évet, ami ugye, mondhatni hazugság. Erre vonatkozólag kitalálok még valamit.
Szerda éjjel érkezik a család, már várom őket, biztos vagyok benne, hogy ők is szépnek fogják találni Spanyolországot.
Igazából itt a vége.

Castro Urdiales

Az előzetes megígérés szerint itt vagyok, soksok beszámolnivalóval és egy kissé szomorú zenével, az utolsó Esbjörn Svensson lemezzel.

Közben hatalmasra tátja száját a szünet, mert visszanézném, hogy mikor írtam legutóbb, sejtettem, hogy régen, node ennyire. Csodálkozom, hogy nem csaptak magasabbra az újabb betűket követelők panaszai. Múlt szombat, igencsak messze van.

Azt akkor nem írtam, de nem is kérdezett rá senki figyelmes, hogy aznap mi történhetett a nyelvórával, hogy miért volt időm blogot vezetni a spanyoltanulási időben, de hát halottak napja volt, és az ünnep itt is.

Gondolkodom azon, hogy miként írhanék szépen és jól, megnevettetősen, szájat mosolyrahúzósat, kedveset. Talán, ha kimegyek a mosdóba, talán az segít. Lássuk...

Megláttuk.

Judittal mandarint majszolunk, megindult a szezon, déligyümölcsöt mindenkinek. Napi sokdarabot eszem belőle.

Szolgálati közvélemény, végre van működő fülesem, Judit volt oly kedves, és tegnap vett nekem egy ugyanolyat, mint ami volt, csak én abban a boltban nem vásárolhattam, ugye, mert ott haragusznak rám. Mert olyan rossz emberek. De legalább termékeket árulnak.

Arra már nem emlékszem, hogy szombaton mi volt. A vasárnapra sem. Azért próbálkozom. Csak nagyon messze van ez a két alkalom.

Teljesen megakadtam. Vajon mi lehetett azokon a napokon? A blog nem ad segítséget.

Na, a leveleim átnézése után már dereng valami. Szóval az volt, hogy szombaton, a blog megírása után továbbra is tartottam a csöndes, otthonmaradós napot, gitározgattam, olvastam, feltettem pár képet a netre. Vasárnap meg, a megígérttel ellentétben, újfent nem mentem el a hegyekbe (ezt azóta is toltam, újra a holnap, mindig a holnap befutó). Ezt a késői kelésnek köszönhetem, mint mindig. Ehelyett, hogy a kinti séta azért meglegyen, (a továbbiakban Jean-Luc Ponty) a Retiróba mentem, hogy végre teljesen feltéképezzem a helyet, mert ahogy rá kellett később döbbenjek, csak egy kis részét láttam eddig.

Már a bementetelnél találtam egy aranyos rózskertet szőkőkúttal, ahol sajnos a rózsák már túlhaladtak a pompájukon, de még így is szép látványt nyújtott a hely az őszi napsütésben. A későbbiekben láttam még egy kis tavat, amibe egy patakocska szállítja a vizet, és ennek a vízesése alatt át is lehet sétálni.

Található ott még egy múzeum vagy valamilyen épület, de ennek a funkciójára már nem jöttem rá, mert nem volt nyitva, de az egész ház/palota üvegből van, és én nem láttam képeket, csak egy feliratot, hogy le kell venni a cipőt. Ez egy máskorra halasztott rejtély.

A tavon a kedvenc madaraim, a kacsák tanyáztak, és a kedves látogatók etették őket, egy csaj marokszám dobta be az eleséget, amire egyszerre tíz-tizenöt madár startolt rá, amin én nem tudtam nem röhögni.

Újra megnéztem a dobolást, ügyesek a srácok, jó volt a hangulat, tetszett. Aztán meg egy hangon (a svájci, ufószerű ütőhangszer) játszó fiút hallgattam egy darabig, akinek egy kis pénzt is szórtam a gyűjtőjébe.

Hazabattyogtam.

Új könyvet olvasok, olvastam, Chaim Potok, A kiválasztott című könyvét, a newyork-i hászid zsidókról, nagyon érdekes volt, most pedig már Julian Barnes, A napba nézve elnevezésű regénye került a terítékemre, ez is jó, de sajnos már csak pár oldal van hátra. Szerencsére holnap jön az újratöltés, Judithoz vendégek érkeznek, és ők hoznak pár könyvet. Öröm az élet.

Utálok metrózni egyébként. Felszállok, és durván negyed óra alatt teljesen elálmosodok. Nem tudom, talán a levegő hiánya miatt. Ez a napi másfél, néha két óra teljesen kikészít. Főleg, ha elmegy előttem mindkettő, mint azt tette tegnap is, tizenötpercet kilopva az életem fonalából.

Dehát ez van, valahogy oda kell jutni a munkába. Jobb lenne, sokkal jobb lenne, ha mindezt biciklivel tehetném meg, de arra majd csak Budapesten kerül sor, addig még egypár órát a metrón töltök itt.

Közben egy olyan dolog szól közbe, hogy munka, kopog az ajtón, gyere, indulni kell, várnak a gyerekek. És én megyek, ezt itt félbeszakítom, de este folytatom tovább, és akkor nemcsak betűk, hanem képek is kerülnek az internetbe.

Minden jót addig is!

Visszatértem mindenhonnan, munkából, evésből, fürdésből, önként vállalt száműzetésből, alfából.

Írok.

Jóllakottan.

Tisztán.

Üdén.

A történetszál sebesnek nem mondhatóan eljutott odáig, hogy már a múlt hét hétfőt súroljuk, amikor (a fenébe, ez a rohadt visszaemlékezés állandóan), amikor (hinnyeno), amikor, mindegy, a napközben biztos valami, például nem mentem el a hegyre (ez minden további napról elmondható lesz), viszont a problémás csoportom már nem annyira problémás, fegyelmezik magukat, viszont az óra baromi unalmas, én ismételgetem önmagam, ők továbbra sem tudják, de legalább rend(nek nevezhető valami) van. Még pótoltam más órákat, de ezekről nem ejtek szót.

Kedd, a hétfőhöz hasonló nemtudom, nem érdekes, szerda. Kaptam egy pótcsoportot, hat tizenegypár éves lányból állt, és teljesen meg voltak őrülve, mindenki szerepelni akart, mindent spanyolul kimondott szót lefordították angolra, igyekeztek, magyaráztak, sokat nevettünk, jó óra volt. Mondtam is másnap a perui csajnak, akié a csoport, hogy megveszem tőle, erre ő, hogy vigyed, mert az egy rossz csoport.

Olybá tűnik, hogy akkora sármom van, hogy a spanyol lányok még angolul is megtanulnak, csak hogy velem beszélhessenek.

A csoportot persze nem kaptam meg.

Mert nem tudok mit adni cserébe.

Szerdán újra kirúgtak. Vagy talán már kedden? Mindegy, azért történt, mert nem vagyok anyanyelvi tanár. Mármár rasszizmus vádjával rohantam Strassburgba, de ott hosszú a sor, meg a végén még visszaítélnék nekem a csoportot, amire nincs is szükségem.

A fizetésem, valószínűleg az utcsót ott, felvettem a francia nőnél, mindenki örül, én haza el.

A hétvégi program, a november hónapi nagy utazás, fel északra, a baszkok és a tenger hazájába. Pénteken a hajnali hetes busszal mentünk, öt óra alatt meg is érkeztünk Bilbaóba, Baszkföld fővárosába. Bilbao baszkul Bilbo, ezért olyan viccességek vannak kiírva, hogy Bilbobus. Frodobus viszont sehol.

Igazi remek ír időjárás fogadott minket, én ezt már jól ismerem, tízpercenként váltakozott, hogy esik vagy sem, de ez minket nem állított meg, hogy szétnézzünk. Én ugye nem vagyok valami nagy hozzáműértő, így Judit véleményével kell megelégedjetek, aki szerint nagyon modernek az építészetek meg a színek meg a formák meg szépen van megépítve a város. Viszont esik az eső.

Séltáltunk, sétáltunk, tényleg szép a város, de hát város, ami sokat levon az értékéből. Közben belestünk egy foglaltházba, ahol az egyik önkéntes körbevezetett minket, és elmondta, hogy miként harcolnak az elemekkel (nagyrészt a rendőrség) a hely foglalásáért. Közben csinosítják, ott is laknak, lehet ott bulizni, az ETÁ-nak pénzt adni, graffitizni a falra, elüldözni a heroinistákat.

Ennél valószínűleg mélyebb dolgok is törnénhetnek ott, meg biztos másról is mesélt, de én ezekből nem sokat értettem, Judit mondott utána valamit, de én azt elfelejtettem. Ilyen srác vagyok.

Bementünk egy Springfield boltba, mert azt ugye szeressük, meg kéne pulcsi, nemegy, talán kabát is, ha csinos. Ki is néztem két pólót, a kabát valahogy nem volt jó, de a lényeg nem is ez, hanem, hogy bárhogy próbáltam a pólókat, idétlenül álltak, és a megoldás máris megérkezett, a spanyoloknak teljesen mások a méretei, csaknem lesz jó a ruha a szittya testre. Sebaj.

Tanulság, ne vegyél magyar fenékre spanyol nadrágot.

Sőtmitöbb, akinek nem inge, ne vegye magára. Mert nem áll jól. Multikulti bölcsességek ezek.

Olyan a buszállomáson a csomagmegőrzés, hogy dobozba egy euró, de csomagmegőrzőben két euró, csomagonként. Persze, hogy tele vannak a dobozok. Ez aztán a foglalkoztatáspolitika, így most kell csomagosbácsinéni, dobozt ugye nem rakunk ki többet, otthon sem kell beengedőkapu, blokkolja csak a bejáratot öt darab ellenőr a Délinél.

Újabb buszozás, Castro Urdialesbe, itt fogjuk kácsszörfölni a napokat. Rossz megállóban szálltunk le persze, sétáltunk, aztán a ház előtt vártuk Alejandrot, a szállásadónkat. Jó sokáig.

Már úgy voltunk, hogy felhíjjuk, hogy merre jár, amikor felfedeztem, hogy két lépcsőház van, jobbra és balra is egy, és míg mi a 3A jobba csöngettünk, Alejandro a 3A balban lakik. Be is engedett minket.

Alejandro egy nagyon kedves, harminchét éves spanyol ember, jópofa lakása van, ebből egy szobát a mi rendelkezésünkre bocsájtott, és mondta, hogy addig maradunk, amíg kedvünk tartja, sőt, még egy kulcsot is másolt nekünk. Nehéz ezekről valami pontosan írni, mert most mit is mondjak, de az biztos, hogy nagyon jó házigazda volt, kedves, segítőkész, vendégszerető, és mondott pár tippet, hogy merre menjünk, mit lássunk.

Az első este kicsit séltáltunk vele és a barátnőjével, láttuk a tengert (csodálatos), egészen az egyik kiszolgálóhelyig vitt az utunk, ahol halat, kagylót és tintahalat fogyasztottunk kenyérrel és borral, aztán egy másik helyen meg pástétomot lekvárral és hidegtálat. Aztán meg aludtunk.

Sokáig.

Fürdés közben elment a víz, a hajamat már sikerült besamponozni, de az az érdekes, hogy nevettem a dolgon, és a még csurgó vízzel úgy-ahogy lemostam magam. Aztán öt percre rá megjött a víz.

Lesétáltunk a tengerhez, ami továbbra is gyönyörű. Judit megállapította, hogy két héten belül Spanyolország északi (Kantábriai) és déli (Mediterrán) tengerét is láttuk, vagy majdhogynem jártunk a legdélibb és legészakibb ponton. Tényleg.

Eredetileg fürdeni vágytam, mert a nap közben kisütött, de végül beértem a térdig belegázolással. Szeretem az ilyet, kéne nekem egy tenger otthonra is.

A továbbiakról nem állíthatom, hogy hatalmas távokat jártunk be, de azért kelet felé elbandukoltunk a parton egy darabon, néha meg-megállva, gyönyörködve a tájban. Ezen csodákról majdan képeket is kiállítunk bizonyságul.

A vasárnap hasonlóan telt, bár a víz nem ment el reggel, és ekkor nyugatra mentünk. Sajnos most az erdő és a hegy kimaradt, ehelyett telítkeztünk tengerrel, újra belegázoltam, sziklákon vacsoráztunk a holdfényben, szóval nincs miről panaszkodjak, nagyon jó hétvége volt, nyugodt és természetben gazdag.

Zárópontul még hétfő reggel is romantikáztam egyet a tengerrel, aztán buszra szálltunk, és hazarobogtunk, feltéve, ha a hatórás buszozást robogásnak lehet nevezni.

Azóta tanítás meg hasonlók, megajándékozódtam egy újabb csoporttal, beszélgetnem kell két fiúval angolul, asszem ez menni fog. Holnap megyek a hegyre, ma meg majdnem elmentem a krisnás ebédre, de ez meg pénteken realizálódhat.

(a végét Return to Forever zárta)

Kiegészítések

Már olyan sokféle kezdéssel próbálkoztam már (volt már olyan például, hogy arrébbrakom a spanyolkönyvem), de nem nagyon hagyja a számítógép, hogy én itt bármiféle gondolatokat bele tudjak vinni a billentyűzeten keresztül. Eddig maga a word kétszer fagyott le, mielőtt írni tudtam volna bármit, aztán meg megakadt, és újabb öt percet vártam arra, hogy a fél mondatot, amit beírni merészeltem, azt felvigye a monitorra. Így csordogál az élet itt szépen lassan.

Nem viccelek, háromnegyed órát kellett várjak erre a bekezdésre. Megőszülök, és komolyan fontolgattam az előbb, hogy nem írok többet, mert ezt nem akarom végigjátszani minden alkalommal. Mondhat bárki bármit, hogy ez egy frankón gyors gép, de ezt az oldalát nekem még nem mutatta be. Arra jöttem rá például, hogy ha összeadom az idegeskedéssel és várakozással telt időt, amit egy gyorsabb géppel nyerhetnék, mondjuk egy tíz eurós alapbérrel kalkulálva, akkor negyven óra alatt egy új gépet vehetnék. Nem tudom, hogy hol járok, de közeledek. Asszem negyedszázadossá válásom alkalmából egy új géppel lepem meg magam. Nincs más választás.

Közben nagyrészt Ravi Shankar szól, de néha Putumayo is. Ez a Putumayo nem egy akkora nagy szám, de legalább felvillant valamit, hogy milyen is lehet a világzene. Ezen a fronton továbbra is várom az ötleteket.

Egyébként kint asszem süt a nap, úgy terveztem, hogy ki is megyek bele, hogy ott írjak, de a gép nem akarta megadni magát, és beindítani a wordöt, így itthon vártam, és közben gyökkettővel neteztem (vagy legalábbis próbáltam).

Egész héten esett az eső, hideg volt, utálom. De ma naposra fordultunk át, visszatért a jóidő, ma futok, holnap meg végre elmegyünk kirándulni a hegyekbe.

Ki szerettem volna egészíteni a múltkori írásom, mert ahogy mások rámutattak, tényleg kimaradt pár fontosabb momentum, amik nélkül nem teljes a kép.

Hátszóval, a várakozós szombatról még annyit, hogy Juditra és apukájára vártam a parkban, és nem is találkoztam már velük ott, de később elmondták, hogy arra sétáltak el, ahol ültem, sőt, majdnem rajta vagyok az egyik képükön, de nem vettek észre, én sem őket, szóval kvittek vagyunk. Meg kerestek sokat ezután, persze én nem lettem meg.

Csillagcsillagcsillagcsillag lassú ez a gép, élmény az internetezés így. Nem küldök már leveleket, nem olvasok el szinte semmit, csak a leglényegesebbre szorítkozom, és néha, ha elkap a gépszíj, akkor nekifutok más dolgoknak, amiknek az eredménye egy hatalmas szívás, várakozás órákig a nagy semmire, mertugye én még mindig hiszek a csodában (nagy akadás most is, kkkkkkkrrrrrrrrrr), meg tudja csinálni, gondolom, de húsz perc üresjárat után kilövöm a gépet a francba, és másba fogok inkább.

Van élet a számítógép nélkül. Én most ízlelgetem.

Meg szeretném nézni, hogy mit kérdeztetek még. De nem tudom. Akkor ezennel úgy veszem, hogy megválaszoltam.

Sajnálom, igazán sajnálom, úgy ültem ide, hogy jó lesz írni, de úrrá lesz rajtam az idegesség, ha kétféle dolgot szeretnék végezni a gépen. Nem lehet, ez mármár hübrisz, vagy írsz, vagy semmi. A zenelejátszás még elcsordogál, az írás is megyeget, ha már beindult, de a net, na az kalapszar.

(néha igazán kétségbeesek, hogy ez megy itt)

Najó, nem érdekel, a lehető legelső pillanatban veszek egy gépet, ezt meg addig rugdosom, míg elemeire nem esik szét. És leköpöm, és szídom, és fájlalom azokat a perceket, órákat, jókedvet, amit elvesztettem. Talán jobb volt gép nélkül, mert akkor legalább nem ringatott olyan érzésbe, hogy van gépem. Mert most igazából nincs.

Sajnálom, hogy ezt kell leírjam, tudom, hogy Péter a legjobb szándékkal küldte, és alapvetően hasznos, hogy van gép, de most tiszta ideg vagyok, nem először, és valószínűleg nem utoljára.

(elsírom magam kétségbeesésemben, hát olyan nagy kérés, hogy megnézzem a leveleim? valószínűleg igen, szóval kérek mindenkit, hogy ne írjon nekem többet, én sem teszem, semmit sem akarok a világhálótól, se géptől, és akkor mindenki boldog lehet, sziasztok, majd találkozunk valamikor otthon)

Egyébként huszonötödike reggel érkezünk haza, feltéve, ha ez az infó bárkit is érdekel.

Na, veszek egy nagy levegőt, és igyekszem nem foglalkozni ezzel a szarral, és írni, és visszaszervem a kedvet, ami a megérkezésemkor volt, amikor jóllakottan, földimogyorót eszegetve átjárt, hogy akkor majd jól írok mindenféléről, amiket már többször akartam a hét folyamán, de akkor is ott lebegett előttem, hogy ez a folyamat nem annyi időt vesz el, mint a betűk tényleges bepötyögése, hanem ott van a rárakódó számítógépadó, program bekapcsolása, program lefagyása, idegeskedés, újabb kör, harmadik kör, lassúság, öt perc mentési idő, átnézés, net bekérése, várás, várás, na, próbáljuk meg feltenni (kkkkkkkkkkkrrrrrrrrrrrrr), nem megy, most megy, de csúnya lett, rohadt életbe, nem érdekel, akkor csúnyán, de megvan, lehet kiugrani az ablakon, de nincs ablak, vagy ami van, azon meg csak fölfelé lehet ugrani, lehetne, de rács van rajta.

Nagymama írt egy levelet még szeptemberben a fríméles címemre, azt sose nézem, de most beleugrottam, és azt próbálnám megtekinteni, de nincs olyan kedvben ez a gép.

Nincs más megoldás, szüzeket kell áldozni az informatika istenének.

Na, meglestem a kommenteket, az legalább sikerült.

Akkor leírom a WC-s, fotós dolgot. Úgy van, hogy van ez a Sojecable nevű hely, ahol tanítok, tanítottam, de erről később.

Ott akkora nagy a biztonság, hogy kártya kell a belépéshez, ha vendég vagy, akkor kapsz egy pótot, de az első alkalommal, amikor ott vagy, belelesnek az útleveledbe, talán le is másolják, vagy beszkennelik, nem tudom, és lefotóznak, ez van.

A nagymamás levelet nem tudta a szisztem felmutatni, én már nem bírtam ideggel, becsuktam a frímélt, apró örömök ezek.

Noshát, noshát. Leesett az eső, és ennek örömére hidegre fordult az idő, napocska sehol, fújj. Utálom az ilyet.

A spanyolkönyvet meg csak nem bírtam befejezni októberben, egy lecke megmaradt, és ezért csakis Szolzsenyicint okolom, mert túl jó könyvet írt, és azt olvastam inkább, de csütörtökön kivégeztem, újra spanyolozom, teljes erővel.

A héten (visszanézek, hogy ne legyen önismétles, addig türelem) (semmiről sem írtam, szabad a vásár) többet tanítottam, mint szoktam, egyrészt már hétfőn bevállaltam egy beszélgetős csoportot, mert Sufian náthás volt, ez kellemes volt, bár a tanítványok nem tudtak angolul, lehet, hogy pont ezért, aztán az amcsi csaj óráit vettem át a hét többi részén, ezekkel nem is volt semmi gond, nagyrészt jól viselkedtek a gyerekek, meg halloween volt, és ahhoz kapcsolódó feladatokat kaptak. Persze, hogy megint az én csoportommal nem bírtam, néha már azt érzem, hogy feladom, mert kis rohadékok, nem tudok mást mondani, van kettő, akit pofán kéne verni, nincs más megoldás. Egyszerűen nincs semmilyen fenyegetés, fenyítés, ütőkártya a kezemben, és még spanyolul sem tudok. Személyes kudarc ez, nem más.

A kiscsoportom viszont nagyon aranyos, játszottunk csütörtökön és végig vidámság volt (meg tanulás is, ám). Sokat nevettünk, ez a legjobb órám.

Volt még felnőttkurzum meg mindenféle, ezeket is könnyen megcsináltam. Kéne még nekem egypár óra, az a helyzet. Állandóra. Jó meló ez.

Kedden hívott Claire, hogy a csütörtök reggeli órát lemondta a csoport. Merthogy a cégük nem fizet többet. Rohadt életbe, pedig kezdtem belelendülni ott, és a pénz meg nagyon kell (najó, nem annyira, de azért nem jön rosszul). És a csoportom meg nem is szólt.

Viszont van valami más, ugyancsak csütörtök reggel, az másfél óra, azóta meg is csináltam, valami Yell nevű cég, kint van a francban, bár nem kell vonatozni, csak kóvályogni a hajnali esőben. Az aranyoldalakat csinálják egyébként ezek az emberek.

Szóval itt van két tag, akik angolul okulnának, csak az egyikük jelent meg, de ő nagyon vágja a témát, fel kell kössem a gatyát, először meg is ijedtem, hogy miként fogok én egy ilyen órát levezényelni, de azóta lettek ötleteim, nem lesz para.

Más nem nagyon volt a héten, ahogy nézem. Megyek futni, már egy órája el akartam indulni, de ugye a gép. Közelebb, egyre közelebb az újhoz...