2008. szeptember 30., kedd

Játék és muzsika (talán) tíz percben

Nyereményjátékkal indítunk ma. Aki leggyorsabban megmondja, hogy a 06-70-395-3926-os szám mögött ki lakozik, az nyer. Az első helyes megfejtő (bár ezt nehezen fogom leellenőrizni) az előző blogot kapja meg adathordozón, képekkel! Egyébként erről jut eszembe. Ezt nem mondtam anno, és bánom a szánom, de jobb később, mint még később. Szóval télen végigbogarásztam az ír blogot, helyesírási hibát írtottam, fúrtam-faragtam, a kínos részeket töröltem, izgalmas részeket toldottam be (például egyszer megküzdöttem egy medvével, és csak egy kalapács és fél doboz tiktak volt nálam. ha kíváncsi vagy, hogy ki nyert, olvass el!), szóval nagyon szép lett, a képeket hozzátettem, bónuszként, és két fájl van rajta, egy kommentes, és egy csak az én szövegelésemmel. Ilyen is van. Ha valakinek kell, talán Ákos gépén még megvan az anyag, zargassátok őt, biztos vagyok benne, hogy tűkön ülve várja a pluszmunkát. Cserébe nyomjatok puszit a fejére és simogassátok meg a haját, és akkor minden jó lesz!
(Visszamenőleg is Eric Clapton)
Van egy bónuszkérdés, ez a szám: 06-20-4848-444, de ez valszeg valami cég, tán a ráfázol bank, velük meg a másfélmillás buli óta nem beszélgetek.
A múlt hétvégi kiruccanáshoz visszakanyarodok egy gondolatsor okán. Ültünk a numero kettő családnál (a José Adolfonál), a nagyobb lány a képeket mutatja, erre kitalálja a család, hogy legyen videózás, hamár így benne vagyunk a múltidézésben. Be is nyomták a kazit, amin fekete-fehérben ment az izgalom. Na, vajon mi? Nem, nem a hangyaháború, hanem az ultrahang. Ilyet se láttam még.
A babát szépen leültették, nézze, hogy milyen volt még kicsiként. Magán a felvételen nem sok látszott, valami mozgásféle meg pulzálás meg alul kiírtak mindenféle adatot meg hullámvonalak, gondolom ez a szokásos. Aztán átváltottunk 4D-be (???), és 3D-ben láttuk a babát, ahogy szopizza az ujját és nemtom mit csinál. Nem volt valami aktív.
Nézetek közötti váltás, egyszerre mindkettő, szívritmus, ez meg amaz, és vége. Kábé negyven perc a műsor vagy nemtudom, de mi azért sokat pörgettünk bele.
Nagyon jó műsor volt, egyfelől, még sosem láttam ilyet, nem is tudtam, hogy van, másfelől meg igazán kedves gesztus, hogy egyből beleugrottunk a legszemélyesebb dolgaikba. Az ultrahangozás egyébként százharminc euró, ti is csináljatok, ha van rá lehetőségetek (és babátok)!
Semmiféle átvezetés, vagy ilyen kamu mondatok lesznek az egyes részek között.
Megyek be a kínai mindenes boltba, ahol a művirágtól kezdve a rúzson-játékmacin-képeken-lábosokon-szőnyegen-zsírkrétán-bugyin át a csavarhúzóig minden van, látom, hogy a hangfalból üvölt a kínai szöveg, az eladó meg egy ipodot (vagy nagy valószínűség szerint valami hamisítványt szorongat) és másfél colon lesi az eseményeket, míg a hang meg huszonötcentis hangfalból jön. A tévé azért kompromisszum a javából.
Közvéleménykutatás, melyben kivételesen nem arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire vagyok jófej (nagyon) vagy bármilyen egyéb jó tulajdonságom mennyire erős (sok van és mind nagyon). Tehát, mondhatjuk, sőt valahol el is hihetjük mindnyájan, hogy ez a blog az olvasónak (nektek) íródik, és nem a grafomániámnak nem tudok jobb formát adni (pedig adhatnék, simán eséllyel indulhatok a Nobel-díjért, csak valami holokausztot vagy gyermekkatonaságot vagy állandó kólahiányt kell behazudnom a gyerekkoromra). A felszólítás az, hogy kritizálj meg jól, és írd meg, hogy mi és miért nem tetszik. Persze nem anyázni kell, meg négyszeműköcsögözni, hanem frappáns formában megmondani, hogy akkor mi az, amit kihagynál, miből van túl sok és például miből látnál szívesebben többet (persze, ez azért nagyon félrevihet embereket, és ezért is szólok, hogy ez nem azt jelenti, hogy mostantól olyan levelekkel kell bombáznotok, hogy decsakazértis csatlakozz az ehhezésehhez szektához, de például írhatok többet a helyi teszkó kínálatáról és árpolitikájáról, ha ez valakit izgat. szóval a jövőbe nincs belepofázás, de mesélni azt mesélek szívesen, még nagy ősz szakállam is lesz). Mostmegcserébe nem tudom, hogy mit akartam. Ja, hogy mondjátok meg a frankót a blogról. És ne lapuljatok, én is veszem a fáradságot!
Ha valakit érdekel, megmondom, hogy ezt most a gémélbe pötyögöm Nóri gépén. Nagyon kényelmes a billentyűzete. Közben meg a kokain nem hazudik Eric szerint.
Izébizé.
Belenyúlok a múltba, de csak az adatokat merítem ki.
Még szerdán, de messze volt, voltam a második nyelvórámon. Késtem, de ez nem lényeg, meg már megszoktuk, meg mások is késnek, szóval áramszünet volt a foglaltházban. Először a közvilágítás behatolását próbáltuk felhasználni a nyelvóra megtartására, de ez azért kevés, így egy kávézó/gyrososban kötöttünk ki. Két új nigériai tag érkezett, Emmanuel és Wilfred. Újfent az alatt-felett témakört jártuk be (alulról-felülről), és újfent kiderült, hogy a srácok azért nem túl gyorsak, gondolom ezért sem vágják a nyelvet hét hónap ittlét után. Ami azért durva lehet, fél év alatt azért az ember nagyon megérkezésközelbe kerül, de ők mégsem annyira. Nem lehet könnyű bevándorlónak lenni. Erről még tudakozódni szeretnék.
Egyébként két új tanár érkezett, kezdenek ők is sokan lenni.
A végén nem engedték, hogy fizessünk, pedig Raghu még a pénzt is nagyon rázta, majd legközelebb mi jövünk, mondták.
Ma is voltam, újabb nigériai bukkant fel, én valami összeesküvésfélét gyanítok. Samuel. Mostmár nem mondok több nevet.
Az volt a téma, hogy egyfelől mi is az a foglalt ház, ezt sajnos Wilfred nem nagyon értette, és azt kérdezgette mindig, hogy akkor hogyan fizetnek a tanároknak, akik mindig elmondták, hogy ingyen dolgoznak, úgymond emberbaráti szeretetből. Aztán meg a több, mint, kevesebb, mint szófordulatokkal ismerkedtünk. Újra Wilfred akadt meg. Lehet, hogy egy rohadt nagy felsőbbrendű, túliskolázott szemét vagyok, de engem zavart, hogy nem jött rá, hogy a nyelvtanban úgynevezett szabályok vannak, és ha nem is tudod ezeket, a másik táblára ezerszer fel van írva a forma, csak abba kell beletenni a melléknevet és a főnevet, a többi marad. Namindegy.
Nem volt valami jó óra.
Viszont megtudtam, hogy egy csomó biciklialkatrész található a ház aljában, ebből bárki építhet biciklit, aki akar és tud. Olivier lelkesen szorongatott egy otthonról hozott ülést és a hozzátartozó csövet, hogy akkor ő most megcsinálja a szerencséjét. Én talán beszerzek egy egyben lévő használtat, ha olcsó (ehhez egy dán tag nyújtott linkeket).
Angol nyelvtani vita bontakozott ki, amiben Judit nyerni látszik, bár én továbbra is magamnak adnék igazat, de azok a fránya nyelvészek. Hülye angolok!
Arrive at, arrive to? Let's stop for a word! Arrive to London, arrive at a party, arrive in Barcelona. Melyik a helyes? Egyesek szerint az "arrive to" szókapcsolat csak helytelen lehet, szerintem meg ez az üdvözítő megoldás. Valaki súgja már ide a fülembe, hogy igazam van!
Laptop továbbra sincs, ez ügyben kábé megbénultam, se erre, se arra, valahogy itt Spanyolországban úgy belassul az ember, hogy örül, ha evett és aludt aznap. Judit gépét használom egyébként, mert Nóri eltávot kapott, és így körbecserével Judit az ő gépét használja, Nóri meg Szlovéniában tölti ezen napokat.
Közbevetés. A galíciai tervet Asztúriára cseréljük, mert ott van nemzetipark, ahol sokat lehet bolyongani a hegyekben és kecskeként ugrándozni. Marrakesh és Granada marad.
Bármily meglepő is, főleg, hogy az elmúlt években sok elvetélt nyelvtanulási kisérletem volt, de olybá tűnik, hogy meg fogok egy új nyelvet tanulni. Lassan egész mondatokat makogok el, különböző témákban, a beszélgetéshez idomulva és a nyelvtani szabályokat betartva. Felszólítok, múltat idézek, kérdezek, kiselőadást tartok ezeregy témakörben.
Ehhez kapcsolódik, hogy az egyetemi nyelvoktatás is beindul, zöld utat kaptunk, csütörtökön szintfelmérő. Remélem a haladó kezdők közé kerülök.
Kezdek a kertészes melóról lemondani, vagy ők mondanak le rólam, nem tudom, de egyéb karrieri lehetőségeket is a látókörömbe húztam. Az első, evidensnek is nevezhető lehetőség a nyelvtanárság. Mivel magyarul elég kevesen akarnak tanulni, vagy sokan, csak nem tudok róla, marad az angol nyelv. (késő van, fél három, de nem vagyok álmos) Meg(an), a kettes szoba lakója angoltanár, így hasznos tanácsokkal lát el a munkakeresés hogyanjára vonatkozólag. Röviden az van, hogy itt senki sem beszél angolul, így rám is szükség van, főleg, hogy szerintem angolul se beszélek olyan szarul, és valami minimális pedagógiai érzék is szorul belém, kedvem is lenne, sőt, mégcsak nem is fizetnek rosszul, minimum tizenhárom óránként, de nem szabad, hogy a pénz csábítása a sötét oldalhoz vezessen engem, maradok az ötszáz-hatszáz eurós tervnél.
Külvárosi iskolákat kell feltelefonozzak az aranyoldalakból, mert ott nem csak színanyanyelvi tanárokra van szükség, hanem a második világ polgárainak is jut lehetőség. (Vajon hol kezdődik a második világ? És hol ér véget?) Október eleje a szezonkezdés, nekem is oda kell érjek. Holnap, vagy ma, vagy tegnap, ahogy vesszük, meg ahogy olvassátok, de valamikor bele kell vessem magam fejjel a keresésbe, kell a meló. Az önéletrajzomba már behazudtam rengeteg elégedett diákot, akik az én közbenjárásomra lettek perfektek angolból.
Végső megoldásként meg marad az adminisztratív akármi, de két hétig még próbálkozom ezzel, de nem akarom elbízni sem magam, van több tervem még a tarsolyomban. Csak elvesztettem a tarsolyt.
Pénteken nekivágtunk, hogy elmegyünk dzsezzet hallgatni, mert a honlap megmutatta nekünk, hogy az ingyen van, és az ingyent azt mink szeressük.
Útközben belekeveredtünk egy Ramadánnal kapcsolatos rendezvénybe, mégpedig egy koncertre, ahol tunéziaiak rokkoltak, mármint a férfiak, közben a nők kendőben, teljes menetfelszerelésben énekeltek (néha úgy, mint a magyar hujujujujuj). Jó volt, a hangulat is, de nekünk a dzsezz volt a fűtőanyag, mentünk előre.
A klubnál kérdezték, hogy ismerünk-e valakit a zenekarból, perszehogy, bementünk, kijöttünk. A beugró tizenkét euró, de mivel a fél műsor lement, most csak nyolc. Haha (spanyolul: jaja). Ilyen puccos hely volt, öltöny meg az asztalhoz kísérnek, na ne vicceljünk.
Róttuk a várost, az utcákat, egy rockklubot vettünk célba, ahol visszautasítottak engem (értitek, engem?!), mert rövidnadrág (!!!) volt rajtam, és ez úgy látszik nem rákendról. Na, a világ összedőlt. Jimi Hendrix azt mondta, hogy ha a hatról kiderül, hogy kilenc (vagy a hippik levágják a hajúkat), az sem érdekli, de ezzel ő sem számolt, számolhatott. Aztapaszta. Ilyen is van. A beengedőember (figyeljetek, ilyen is van) öltönybe ácsorgott, és megmondhatta, hogy akkor mi az, ami belefér a lázadásba, a szörfnadrág az túl rebellis, vagy túl kevéssé az, nem tudom, de az kizár.
Később egy hiphop/dubstep helyre se mehettem volna be feltételezhetőleg, mert a szórólapozó szerint, aki négy darab hajat zselézett át az egyik térfélről a másikra, közte szünet, szóval szerinte a rövidnadrág az frankó, de a hajam az sucio (koszos, esetleg rendezetlen).
Lassan már szégyellem magam, következőkor már túl jóképű leszek. Hová, kérdem én, a karomat az ég felé emelve, a szememmel meg a népet óvva intve, hogy hová lesz így a világ? Örülhetne kicsi és nagy, ha olyan lehetne, mint én, főleg, ha a hajamról van szó.
Namindegy.
Másnap újra nekifutottam a ramadán témának, mondván, hogy szombat, az utcsó koncert, marokkói zenészek, nem lehet hibázni. Lehetett. Egy szót mondok: hiphop (spanyolul ejtve: ipop). Ez azért kiábrándítóan szar. Négy egészséges fiatalember, ahelyett, hogy a áruházi rakodna vagy dvd-t árulna a metróban vagy mittomén, itt ugrabugrál, és arról magyaráz, hogy hogyan teltek az állítólagos éveik a nevelőintézetben, meg, hogy mekkora csikágó van a rózsadombon. Közben meg csikágóban rózsabomboznak.
Szerencsétlen ötödik, ott hátul, aki már majdnem belefér a zenész kategóriába (persze csak messziről, de még úgy is fényévnyire), ott hátul csavargatja a dzsojsztiket meg húzogatja a fel-le-t, ő meg még csak nem is látszik.
Mindez arab nyelven történik, de persze fubu ruházatban. Nullaöt. Napersze.
Én igyekeztem élvezni, nem elzárkózni, ritmusra bebólintani, nem sikerült, öt perc az új rekord.
Magamba nézve sem jut eszembe más, pedig azt hittem, hogy itt-ott lapul még valami gyöngyszem az életemben. Nem.
Majd teszek fel új képeket. Addig lehet türelemmel lenni.
Ja, hűl az idő. Napközben már csak huszonegy fok van, szombaton hosszúnadrágot és cipőt vettem este. Egyből meg is bántam, meleg volt. De cipő az elkél, ha nem süt a nap és esik. Itt az ősz. Franc sem várta.
Nagyot ásítottam, három óra van, alvásidő.
Ha igazán spanyolok akartok lenni, szarassátok a kutyátokat a betonra!

2008. szeptember 23., kedd

Hételeje,hétközepe, hétvége

Nahát az van, hogy újra magamhoz kaparintottam Judit laptopját, rengeteg időre, így neki is lehet ugrani ennek a bejegyzésnek, és fel kell pörgetni az agyamat ezerrel, mert végtelen mennyiségű emléket kell előkaparni az elfeledett tartományokból. Régen nem írtam.
De a jó szokás megmaradt: Maroon 5.
Minden (net hiányában ellenőrizhetetlen) információm szerint szerdán írtam utoljára, ami testvérek között is majdnem egy hét, ugyanis ma már kedden (vagy martest) írunk. Ez pedig minimum azzal jár együtt, hogy fogalmam sincs, hogy mi volt azóta. Ez a szar abban, ha nincs net. Tényleg nem tudom, hogy mikor írtam. Mindegy, akkor írok erről meg arról, és ötvenöt perc múlva úgyis lemerülök, akkor otthon befejezem, és megnézem a tuttit.
Technikai vonalon pörgünk fel. Még jómúltkorában említettem, hogy vettem egy fülest. Na, az kábé két nap alatt meg is halt, pedig ebből az egyiken nem is használtam. A fülfogó része fogta magát, és letört. Valahol ennek örülök, mert egy nagy kalap szar volt, a boltban pedig vitatkozás, bizonygatás, kérlelés nélkül, kábé bocsánatot kérve, teljesen megértően visszaadták a teljes pénzt. Kicsit féltem, hogy jól megszivatnak azzal, hogy (mint abban a bizonyos Mr. Bean epizódban) adnak egy pont ugyanolyat kárpótlásként. Pénzt adtak (és nem tatárbífsztéket).
Led Zeppelin. Nem is, Earth, Wind and Fire.
Így sok séta, netet lesés, ügyeskedés után ma reggel beszereztem egy hama márkájú csodát, nagyon kényelmes, jó a hangja, és még viszonylag olcsó is. Örülünk.
Viszont a laptop vonalon kevés ok van a feltétlen boldogságos ugrándozásra-összevisszakalimpálásra, mert a haláleset egyre valószínűbb, bár még nem bűzlik, de a szag egyre erősebb. Erről győztek meg minket két számítógép szervízben is, a baj a már eddig is sejtett, mondhatni kommunikációs zavar, a fej és a torpotroh között, kontakthiba van a monitor és a videókártya között,így maximum külön monitorral használható, bár én ebben sem vagyok biztos. Ha így van, akkor talán lövök az íbéjn egy olcsót, ha meg nincs vagy nem úgy gondolom, akkor meg jön a laptopvásárlás. Most épp az Asus eee 1000 a befutó, de azért nem indult el a verseny túlságosan, még nem is láttam efféle kis gépet sehol.
Szóval laptop most nincs, vagy ha van, akkor kölcsönbe, egyébként meg a lakásban lévő gépet használom, amin van internet, és múzeumi példányként, még a kilencvennyolcas ablakok futnak rajta. Az is lassan, vacak, domború képernyőn. Nagy szar, utálom használni, idegesít, mert elképesztően lassú.
Szó esett már a borotváról, Judit azt is visszacserélte, ügyes lány ő. Nem árulom el a titkát, de azt igen, hogy leleményesen oldotta meg a feladatot. Így most már egy akkumlátoros borotva és jópár napos borosta birtokosa vagyok.
Most egyébként egy múzeum/botanikus kert előkertjében vagyok, egy padon ülve élvezem a jó levegőt, és az esőtelenséget. A pad kicsit nyirkos, de ez nem baj, a nap süt, ez a lényeg. Bár, most felmerült bennem, hogy átülök egy olyan helyre, amit teljesen átmelegít a nap. Most csak a fejemet éri.
Szárazabb, melegebb érzés jár át. És visszatükröződés.
Dereng valami, ezen a nyomon indulok tovább.
Kedden írtam, és akkor szerdán meg nem történt túl sok említendő azon kívül, hogy megpróbáltam megkeresni a környék kertészeteit. Ebből egy nem lett meg, a másikat viszont becserkésztük, húsz perc séta alatt meg is lett. Viszont az iroda része nem volt nyitva, így itt kezdtük a csütörtököt. Leadtunk egy jelentkezést munkára, a recepciós szerint majd októbertől lesz munkásigénylés, szóval várni kell. Ez egyébként egy hatalmas kertészet, akkor megjegyeztem, hogy mekkora, de már nem emlékszem, csak arra, hogy valami nagy szám volt.
A csütörtöki napon jártunk még Madrid közterület-fenntartó cégénél, ahol ugyancsak leadtunk egy önéletrajzot, itt biztos lesz valami munka, remélem nekem is. Van itt is parkrendezés, meg rendben tartás. Most már azt írjuk az önéletrajzra, hogy spanyolul alapszinten beszélek.
Fél óra a hátralévő idő.
Pénteken ment le a már ismertetett laptop és borotva akció, és ezzel együtt vettünk egy üveg bort és egy doboz csokit. Szégyellem bevallani, de üveg alapján választottam a bort. Az volt a feladat, hogy kell egy vörösbor tizenöt euró körüli összegért. Én viszont semmit sem tudok a borokról, nem mond semmit a borvidék, magyar bor nem volt (pedig ez lett volna az eredeti elképzelés, ám Madridban nem találtunk tokajit), így maradt a legócskább megoldás, egy szép üveget választottam, és reménykedtem, hogy hátha az jó. Bár ezt sosem fogom megtudni, mert mint sejthető, ajándékba lett.
Az van ugyanis, hogy még hétfőn este (most megint elkezdtek kavarogni a napok, a fenébe, ezenúl jegyzetelni fogok vagy nemtudom, de ez így nem állapot, most úgy érzem, hogy hétfőn írtam utoljára, és akkor ezért nincs benne a múltkoriban a hétfő este sem, de akkor mi volt kedden?, behazudok oda egy semmit), tehát hétfő este Gemma vacsorát főzőt (talán) Lilla tiszteletére, merthogy ő meg elment kedden. A lényeg az, hogy az előző mondatot a gép kizöldezte, hogy túl hosszú, meg kusza. Nem ezt akartam írni, csak felvillant és megzavart. Jókait is kizöldezte volna ez a szemét hajcsár? Nade a lényeg a vacsorával kapcsolatban, egyfelől, hogy finom volt nagyon, másfelől meg, hogy Gemma aznap meghívott minket, hogy menjünk le a hétvégén a falujába, mert ott most van a faluünnep, és ezen mi is vegyünk részt.
Én egyből fellelkesültem, hogy mekkora jó, egy hamisítatlan spanyol fieszta, a falu szentjével (ilyen is van, erről később), szamárral, nulla turistával, ennél jobb program nem is akadhatna a hétvégénkre.
A falu szentje, a szent szűz és ez valami szobor, amit a falu határában találtak elásva valakinek az álma alapján. Mivel a határ egy másik falu határa is egyben, így megosztozni (18 perc) kénytelenek rajta, oly módon, hogy négy hónapig itt van a szent, négy hónapig ott, a maradék négyben meg egy várban csücsül. A búcsú első hétvégéjén, a vallásoson, a szentet kukluxklába öltözött emberek cipelik ide-oda, nagymenet, katonazenekar, gyökkettős sebesség, éneklés, ami kell (nekem ebből semmi sem kell, én már az Apor Vilmos teret megkerülőt is untam eléggé, gondolom ez nem lehet kevésbé unalmas, főleg, hogy lassabb és hosszabb).
Továbbra is Earth, Wind and Fire. Csak egy másik album.
A meghívást el is fogadtuk nagy lelkesen, főleg, hogy nekünk a falunapok világi hétvégéje maradt, bulival, tűzijátékkal, mittoménmivel.
A maradék tizenkét percben viszont inkább azt osztom meg veletek, hogy pénteken is elmentem futni. Sőt, szerdán is. Szerdán azt találtam ki, hogy összekötöm a kellemest (vagy nevezhetjük kellemetlennek is) a hasznossal, így futás közben a spanyol szavakat tanultam. Tán ezért, tán a zene hiánya miatt, tán a késői ebéd miatt, tán a csillagok állása miatt, de nem bírtam aznap a futást. Kikészültem teljesen, sétálom kellett fél óra után. Újraindultam, de akkor is beszorult a levegő, képtelen voltam normálisan lélegezni. Nem tudom, hogy érdekel-e ez egyáltalán valakit. Nem vagyok benne biztos. És közben hét perc van hátra, így elmondom még azt, hogy pénteken meg Zolitól kölcsönkértem a fülesét, egy kínai bigyót, ami két perc után kiesett a fülemből, és láttam, hogy nulla az esély rá, hogy ott is marad, így zene nélkül futottam megint, és most se ment. Nem bírtam, leheveredtem a fűbe. Ott fekvőztem meg felüléseket csináltam, de megérintett az idő szele, úgy érzem. Öregszem. A szakállamba ősz szálak vegyülnek, egyre többször traktálom a „fiatalokat” „bölcsességekkel”, az ifjúkoromról beszélek, satöbbi. És nem bírok futni. Nem könnyű nekem.
Csak magamnak ideírom: nyelvsuli. És akkor legalább innen folytathatom. Szünet következék. Ismeretlen idejű.

Közben itt vagyok ám, csak mindenféle dolgokat csinálok az interneten. Addig is Dhafer Youssef zenél, ő ilyen arab zenét nyomat oudon (arab pengetős hangszer), már régóta kerestem, és Milvia jóvoltából megszereztem magamnak.
Kicsit nézegetem a lehetőségeket Marokkóba, ugyanis ötven euró alatt el lehet menni Marokkóba, repülővel, oda-vissza. Az nagyon jó ár. A három lehetőség, Tanger, Casablanca és Marrakesh. Tanger túl északi, és egyelőre Marrakesh tűnik a befutónak, mert talán ott a legtöbb a látnivaló. Ha esetleg valaki ezzel vitába szállna, jelezze nyugodtan.
Nézem az indexes videókat is, hogy mi volt hétvégén, és bár nem szeretnék politizálni, röhögnöm kell, hogy ilyen hülye országban élünk, azaz perpillanat, csak éltek. Öröm látni, hogy ezek a hülyék vagyunk mi. Megérdemeljük valószínűleg.
Egyszerűen nem értem, hogy miért van az, hogy van pár barom, és ők folyton galibát csinálnak. Namindegy.
Felgyújtják a kocsikat, anyagi kárt okoznak, vandálkodnak, könyörgöm, hol van ilyenkor a rendőrség? Vagy miért nem vezénylik akkor ki a katonaságot? Akkora nagy baj lenne, ha ezeket a hülyéket lecsuknák? Hülyeország.

Nagyon érdekes helynek tűnik ez a Marokkó, ahogy egyre többet olvasok róla. Egyre jobban vágyom oda, és fejben egyre több napot vágyok ott eltölteni. Remélem öt nap csak lesz belőle, de talán hét lenne a legjobb.
Még csütörtökön megjött a várvavárt csomag otthonról, benne a mindenféle jóság. Sajnos a laptop akkor már nem volt jó, így csak most néztem bele. A spanyol cuccok nagyon jók, hamarosan nekik állok, a Jamie-Robi koncertbe már bele is néztem. Kissé elszomorodtam. De azért nagyon jó látni őket. Sajnálom, hogy nem lehetek ott több koncerten, ti viszont mindenképp menjetek el az utolsóra!

Most úgy áll ez az utazásos sztori, hogy akkor lesz egy Granada, egy Galícia és egy Marokkó. Ezek a hosszabb lélegzetűek, de biztos lesz még pár kisebb is.
Azért ez a sok megakadás, mert megörültem, hogy van rendes net, és mindent meg akarok nézni, visszamenőleg is. Közben meg éhes vagyok. Afenébe.
A sztoriban meg ott tartottam, hogy nyelviskola.
Judit még valamelyik nap volt egy foglalt házban, ami azt jelenti, hogy az üresen álló házat elfoglalják a bárkik, és aztán ott mindenfélét csinálnak. Itt is van egy ilyen, és Judit látta, hogy ingyenes nyelvoktatás is van (meg koncertek meg bár meg játszóház meg satöbbi), szokás szerint a harmadik világbelieknek. De tettem egy próbát, hátha a jómagyar ember is befér. Szerdán mentem, a teremben egy néger nő tartotta az órát négy négernek/ázsiainak, nem figyeltem annyira.
Mondom, hogy jöttem az órára, ez meg ez vagyok, lehet-e csatlakozni. Mondta a lány, hogy üljek le, aztán kiment, visszajött egy másik csajjal, aki elmondta, hogy még nem döntötték el, hogy mások is járhatnak-e, de majd hétfőre kiderül, és gyüjjek akkor vissza.
Visszagyüttem. Most egy francia srác volt meg az előző néger lány, és mondták, hogy persze, csatlakozhatok, de többet nincs angolozás. Mondom, ok, és hola. A srác Olivier, a lány (papírról nézem, de nem, eszembejutott) Marisa. Két másik tanuló volt ott, Donatus (Nigériából) és Raghu (Indiából, Pakisztánból, vagy valami ehhez hasonló országból).
Az óra maga nagyon vicces volt, és sokat tanultam. Mindent szépen elmagyaráz a két tanár, nevetünk is, jól megy az óra. A néger fiú asszem még nálam is kevésbé beszél spanyolul, viszont cserébe még buta is kicsit, de kedves. Neki sokat kell magyarázni. A másik gyerek már tud valamit, viszont ő meg magában beszél, felolvassa, amit leírt, még akkor is, ha nem ő a soros, és mindent megismétel sokszor. Bár lehet, hogy ez a helyes magatartás, de azért fura.
Egyébként a helyhatározókat tanultuk, előtt, mellett, alatt, ilyesmik.
A végén még beszélgettem kicsit Olivierrel spanyolul, nem volt könnyű, de csak sikerült, ilyeneket, hogy miért vagyok itt, hogy mit dolgozom, hasonlók. Tök jó érzés.
A helyszínen éppen bicikliszerelés ment, hosszú sorok kígyóztak. Eszembe jutott, hogy mennyire szeretek biciklizni. Nagyon. És mindig megnyugtat.
Háború – Harmadik világ.
Jó látni, hogy itt is bicikliznek. Otthon meg CM, remélem ti is ott voltatok.
Az a foglaltházas nyelvsuli hetente kétszer van, hétfőn és szerdán, a másik, az egyetemes, az meg most derül majd ki, hogy járhatunk-e. Jó lenne, ha két kurzusra is járhatnék, nem árt a gyakorlás.
És akkor el is érkeztünk a nagyfalathoz, a hétvégéhez. Levegőt kell venni előtte, akkora.
Péntek este/délután vágtunk neki a túrának, Gemma egy barátja odakocsikáztatott minket, egészen Gemma szülei házáig. A táv kábé kétszáz kilométer, délnek, közben a szép tájat néztem, és ámultam. Szép ország ez. Kirándulni kell, nem vitás. Meg menni és menni.
La Solana, tizenhétezres kis városka, a környéken sok az olajfa, a szőlő és a dinnye. Egyébként ez már a La Mancha tartomány, a helyiek meg a manchego-k.
Megérkeztünk, Gemma nyakába ugrott egy gyerek, aztán kijött az anyuka is, aki egyben a nagymama is, mert Gemma a legkisebb (ő harminc), és van egy csomó unoka.
Nehéz az egészet összefoglalni, mert elég sok dolog történt. Szóval inkább téma szerint csoportosítok.
Gemma szüleinél laktunk, akik nagyon kedves emberek, olyan hetven körül lehetnek, nagyon vidámak, a család nagyon szereti őket, a végén még képeket is mutattak a fiatalkorukból. A házban mindenhol a gyerekek, unokák képei és vallásos tárgyak láthatóak, így például én is egy Szűz Máriás szobában aludtam.
Mivel a szülők, és úgy általában senki sem beszél angolul, így az információk vagy másodkézből érkeztek vagy mutogatás útján, vagy sehogy. Sokszor csak kukán ültem, és mosolyogni próbáltam, amitől a végére el is fáradt az arcom. Meg a sok ismeretlen beszédtől el is fáradtam.
A házban vagy alvás volt, vagy evés. Megérkeztünkkor egyből tálaltak is, asszem orosz salátának nevezik a csodát, amit kaptunk. Furcsa volt, mi négyen ettünk, míg a család ott ült, és nézett. Ők ettek korábban, vagy otthon, de azért fura. Azért sikerült megbirkózni a dologgal.
Végülis marad az időrend.
Gemma unokahúgai sokan vannak, mind nagyon aranyosak és szépek. Asszem a legidősebb olyan tizenegypár lehet, a legkisebb meg négy hónapos. Ők mindig ott ugráltak, játszottak, és az arra érdemesekkel beszéltek (velem ugye nem, mert nem értettem semmit). Voltak még fiúk is, de ők kevesebben is vannak, meg nem is voltak olyan sokat ott.
Péntek este még kinéztünk a főtérre, ahol meghallgattam életem első sevillana koncertjét. Ez a flamenco poposított változata, aminek a lüktetését a nem beavatottak is érzik. Viszont cserébe a hangszeres virtuozitás, sajnos, háttérbe szorul.
Itt tíz énekes volt, és összesen öt zenész, akik nem is nagyon kaptak szerepet, csak a gitáros, de szóló vagy ilyesmi nem volt, csak hallatszott, amit játszott.
A zene nekem annyira nem tetszett, kicsit mulatós, kicsit műdalos utánérzésem volt, és ezt annyira nem szeretem, valahogy mű nekem az egész. Viszont volt egy vagy két flamenco, az nagyon tetszett. Viszont nem értem, hogy milyen ritmusra tapsolnak, ennek kiderítése a jövő zenéje.
Másnap reggel, ami itt tizenegyet, delet jelent, reggeli, ami muffin és a tegnapi saláta. Aztán felpattantunk, és elmentünk egy másik családhoz, útközben városnézés. Szép kisváros ez, minden ajtó előtt függöny, amiket általában Don Quijote található. Kissé zavaró, hogy kábé más nincs is, nem sztereotípia ez, hanem a sajnálatos igazság, nekem unalmas egy idő után. Viszont itt lenne az ideje elolvasni a könyvet, ha úton-útfélen ebbe botlunk.
Gemma nővére és családja a délutáni program, neveket nem mondok, mert nem emlékszem. Itt két lány van, de feltűnik még több gyerek is, a történések és a fényképek alapján úgy tűnik, hogy a család nagyon sok időt tölt együtt, a gyerekek állandóan együtt játszanak, ami szerintem egy nagyon jófajta szokás.
Itt is van egy kis harapnivaló, amiből talán a rákrúd az egyetlen említenivaló, ez finom.
Kerekes Band, mindenki fütyüljön!
Az apuka lótenyésztő családból való, így a ház aljában található egy állatos rész, három lóval és egy szamárral. A csacsi (burro), Lucas, a család kedvence, minden gyerek odavan érte, van egy kiskocsi, abban húzatják magukat vele. Erről jut eszembe, egy csomó kép készült, nemsokára felteszem, csak még meg kell találjam a módját, hogy miként kicsinyítsem le a képeket.
Hazamentünk, és ott már várt minket az ebéd. Ami egy hatalmas csoda újfent. Olyan jókat ettünk a hétvégén, nem is értem, hogy miért nem híztunk ötven kilót. A menü nevére sajnos nem emlékszem, de arra igen, hogy valamilyen leves volt tésztával, erre csavartunk még egy kis citromot. Érdekes, finom íze volt.
Nem tudtuk eldönteni, hogy ez akkor most a főétel vagy sem, mert nem láttunk másik fazekat a konyhában. De valahonnan mégiscsak elővarázsoltak kettőt, egyikben csicseriborsó kapott helyet (nem is tudom, hogy ettem-e már csicseriborsót), a másikban meg egy csomó főtt hús, sonka, bárány, pulyka.
Gyümölcs, fagyi. Jóllaktunk mind.
Vicces volt, a bácsi még a dinnyéhez is kenyeret evett.
Ja, van egy harmadik fajta dinnye, amiről eddig nem tudtunk, valahol a sárga és a görög között van félúton.
Megtudtuk, hogy itt a szőlő bokron terem. Ilyen kis félgömb a földön. A magas, kacson lévő csak a gazdagok kiváltsága. Szóval egész nap hajolgatni kell, ami elég szar meló lehet.
Azt meg végképp nem tudtam, hogy a vörös szőlő vízigénye nagyobb, így mindenhol fehéret termesztenek, viszont a spanyolok a vöröset szeretik, aminek az az eredménye, hogy a fehérből vöröset kell csinálni. Mégpedig úgy, hogy a fehér szőlőhöz hozzáadják a vörös rostjait, és voilá, kész a vörösbor. És ez a spanyoloknak jó, nincsenek egyáltalán felháborodva a dolgon. Én elképzelni sem tudom, hogy mitől vörösbor az ilyen, dehát én csak afféle turista vagyok itt.
Erről jut eszembe. Mindenről eszembe jut valami. Ittunk hétfőn tinto de veranot, ami az egyik nemzeti ital. Ez úgy készül, hogy vörösborba citromos bubis vizet töltenek. Majdnem fröccs. Ezt isszák a szórakozóhelyeken meg otthon is, és nem sangriát, ahogy azt elképzelnénk messziről.
Fú, sok van még hátra.
Bepattantunk egy kisbuszba, amit az egyik család kölcsönzött a másiknak, hogy körbevihessenek minket a látványosságokon. Mindenki nagyon kedves volt végig, egyből befogadtak minket, nagyon hálásak vagyunk mindenért, és kár, hogy ezt annyira nem vagyunk képesek szavakba önteni. De úgy látszott ez nem is kell, az én házam, a te házad, ez a mondás itt is igaz volt. Nehéz ezt megfogalmazni. A lényeg, hogy végig nagyon kedves és aranyos volt mindenki.
Szóval kisbuszba be, és el egy barlangig, ahol egy helyi önkéntes körbevezetett minket. Még zseblámpákat is adott. Ez a barlang egyébként az, ahol anno DQ is aludt, még a sztori elején, és a barlangban látott dolog is ehhez igazodtak, volt bent DQ meg DQ szerelme, mármint ezeknek a cseppkőbe vagy egyéb sziklába beleképzelt fantáziaszüleményei. Én láttam egy pingvint a falon. Meg egy denevért is, de az igazi volt.
Levitt minket a csávó egy helyre, és mondja, hogy ott lent, ott a tó. Kérdeztük, hogy hol. A lábunknál volt, csak nem vettük észre, olyan tiszta volt a vize. Simán belementem volna, mert sose vettem volna észre, pedig nem ilyen pocsolya volt, hanem rendes tó.
Közben kint esett az eső. Ez egy ilyen esős időszak most, néha esik, néha nem. De a meleg továbbra is megvan, esőben is. Simán húsz fok fölött van az idő, még este is. Szeretem az ilyet.
Kifelejtettem, a barlang előtt megnéztünk egy vízesést is. Mindezek után pedig a tavakat néztük meg, ezek is szépek, de lassan kifogyok a szóból, minden szép, minden jó. Sok képet csináltam, majd ezek beszélnek helyettem.
Kilátó és vár volt a két utolsó program, a várnál már sajnos lement a nap, így kép erről nem nagyon van.
Hazamentünk, és újra kaja. Tortilla, kenyér, foghagymás paprika, szardella. Ez is nagyon jó volt.
Aztán ki a városba, tűzijátékot nézni. Nem vagyok nagy rajongója a műfajnak, de ez most nagyon megfogott. A rakétákat ötven (de talán kevesebb) méterre tőlem lőtték fel, és láttam, ahogy kijönnek a csőből. Aztán meg fölöttünk durrant szét mind, a hajunkba állandóan szállt a pernye. A látvány betöltötte a teljes eget a fejünk fölött. Nem volt hosszú vagy sok, de pont jó volt, nagyon tetszett.
Még benéztünk a városba, de nem volt semmi, fáradt is voltam, és már oda jutottunk, hogy a sörhöz adott tapast se ettük meg. Durva.
A másnap chocolate con churros-szal indult, ami fánkszerű tészta friss csokiszószba mártogatva, ez a helyi vasárnapi reggeli, meg általában a bulik után is ezt eszik az emberek hajnalban, hazafelé menet.
Nekem egy kicsit túl olajos volt a tészta, de azért ízlett ez is. Csak az olaj kiütött.
Ezért már nem annyira tudtunk enni, mikor Gemma bátyjához (Jesús Adolfo) megérkeztünk. Volt valami számunkra azonosítatlan tengeri izé, abból azért ettünk.
Itt a nagyobbik lány, María (öt éves) mindannyiunkat egy névre szóló borítékkal fogadott, benne egy-egy gyöngykarkötő. Sose kaptam még ilyet (legalábbis az utóbbi időben), nagyon kedves dolog. Hordani fogom.
Fényképnézés következett, amit María vezényelt, persze a képeken ő volt. Addig én a kisbabával játszottam, mert vele tudtam a legjobban kommunikálni. Kicsit féltem, hogy elsírja magát vagy ilyesmi, de az általam előprezentál Tavaszi szél megnyugtatta.
A babának fura volt a köldöke, nagyon kiállt, nem is értettük, hogy mi a fene, de kiderült, apró sérv. Műteni kell majd. A másik lánynak is volt. Jajj.
Itt is kedvesek voltak. Mindenhol kedvesek voltak.
A fickó visszafelé felvilágosított minket, hogy az építőipar stagnál (ő is abban van), szerinte nem fogok könnyen munkát kapni. Így felmerült bennem a gondoltat, hogy talán itt lenne az idő utánanézni az egyéb ajánlatoknak is, így adminisztratív és egyéb vonalon elindulni, hátha. Viszont továbbra sem akarok heti ötöt, csak max hármat dolgozni.
Újabb ebéd, édes lecsó, hússal, ez is jó volt. Gyümölcs, fagyi. Szóval, a szokásos.
Visszafelé busszal jöttünk.
Y nada.
Hosszú lett. Majd képek is lesznek, ne féljetek.

2008. szeptember 16., kedd

Nagysokára, laptop nélkül

Retiroparkbeli különszámomat olvashatjátok, ezen a holdsütötte estén, kezdeném, kezdhetném, ha a világ és a sors nem szólna közbe. Közbeszólt. Nem kapcsolt be a laptop, pedig én szép kényelmesen elhelyezkedtem a gyepen, rákészültem a billentyűkre, de a gép csak nem akaródzott bekapcsolni. Világított a kis zöld, szóval áram az volt bőven, fel akart pörögni a gép, de semmi sem történt. Azon kívül, hogy én ideges kezdtem lenni, és fejben már új gépet készültem venni. Az árra nem mertem gondolni, mert az ugye magasabb, mint egy kiló kenyér ára, így soknak tekinthető. Két, sőt tíz kiló kenyérnél is több.
Ígyhát most a Tierno Galván Parque-ból írok, nektek, csakén. Judit gépén, működő o betűvel. Ami azért nagy csoda mostanság, összesen két hete hiányzik az enyém, de teljesen megszoktam, hogy nincs ott, és nyugalomra vagyok intve állandóan, nem húzhatom fel magam efféle apróságokon.
A gépügyre visszatérve, az internetes villámsegítség, Ákos szerint a videókártya a ludas. Ja, azt még nem is mondtam, hogy este bekapcsolt, de az általam már megszokott, sok kis horizontális, színes vonal megjelenésével zárult az a forduló, nevezhetjük persze lefagyásnak is. Ez Ákos szerint, több mint gyanús. Szerintem is gyanús, hogy ilyen megesik velem, szeparatista szerveket szimatolok. És közben nem örülök. Persze a másik gép néha megy, néha nem, de ezt én nem nevezném üzembiztosságnak.
A videókártya integrált, így alaplapcsere vagy gépcsere következik hamarosan. És fogszívás ezerrel. Én egyiket sem preferálnám, de valami baj van, az biztos. Egyébként én olyan aprócska gépet szeretné, sokat bíró aksival. Mivel nem nézek olyan sok filmet, nem kell a nagy képernyő, ha meg kell, akkor otthon úgyis van egy monitor. Zenehallgatás, blogírás, netezés, ezek vannak, számítógépes játékra sajnos már nincs időm, se kedvem se nagyon.
Azt eddig nem is mondtam, hogy Billy Cobham – A Funky Thide of Sings.
És akkor ugrás a múltba, minden bizonnyal Toledo volt az utolsó megálló. Egyébként tök jó ez a laptop, kedvesen kiírja, hogy egy óra, tizenhárom perc van még hátra, ennyi fog ma belémférni.
Szerda. (levettem a szandálom. ha valaki nagyon el akar képzelni, padon ülök, kavicsos, poros talaj a lábam alatt, előttem-mögöttem fű. lehetne a pad a füvön, és lehetne, hogy a program ne javítsa ki a készakarva hibáimat és ne pirosozzon alá, de nem az én gépem, nem állítgatok) Szerda. (korty víz) Szerda. (fejvakarás, nehezen kezdődik) Szerda. Futottam, mostmár idekint, a parkban. Nagyon jól esett. Negyven-negyvenöt perc volt kábé, elfáradtam. Gitár és nyelvtanulás.
Judit egy bevándorlókat segítő szervezetnél van, így (navárjunkcsak, ez már csütörtök, sebaj) hét végén részt vehetett egy konferencián, amihez majd én is mindjárt kapcsolódom történetügyileg, de erre a szerdára megoldást kéne találni. Hogy mi volt, mármint. Az nem lehet, hogy semmi. Pedig erős a gyanú. Hova tűnhet el egy nap?
Megvan. Aznap kimentünk Alcala de Henáres-be, de mintha erről írtam volna. Vagy nem? Mindegy, akkor írok erről. A fenébe, nincs net, nem az én gépem, és egyébként is, totál összeszedetlen vagyok, nem beszélve arról, hogy a memóriám kissé lukacsos.
Busszal mentünk erre a csodahelyre, ott feliratkoztunk a már sokszor emlegetett papírra, bár bevallottuk, hogy nem vagyunk igazi, harmadikvilágbeli menekültek, bár nekem egy kicsit mintha vágott szemem lenne, ha nagyon messziről nézi az ember. Sötétben meg négernek tűnök, de ez még itt is szar poén.
Visszabusz, megjött Lilla, a lányok barátnője, Berlinből. Egyelőre nem tudom, hogy róla sok szó esik-e majd, de a nevét azért elárultam. Aznap este mittudoménmi volt, és nem is próbálok meg visszaemlékezni rá. Ja, szeptember végén derül ki, hogy jut-e hely nekünk a nyelvcsoportban, akkor újra telefonálunk.
(54 perc) És itt van az a bűvös csütörtök, amikor egyrészt futottam, másrészt, van ez a dolog, a bevándorlóügyes. Judit engem is kiinvitált a végére, amikor egy koncert történt meg (azért kint, mert ez Dél-Madrid, bizonyos Rivas). Egyébként a buszon tök ügyesen megkérdeztem, hogy ez megy-e Rivas Urbaciones-be, amire választ is kaptam, csak nem értettem.
A koncert az volt, hogy tizenöt, különböző helyekről érkezett ember ütőhangszerelt, koncertszerűleg. Nagyon jó volt a koncert, jó helyen is ülünk a harmadik számtól, ám sajnos, mint ahogy ez lenni szokott, a hangosítás ócska volt. Voltak hangszerek, amik csak akkor hallatszottak, amikor mindenki más kussolt. Volt pl egy indiai fickó egy tányérszerű kézdobbal, amiről meg voltam győződve, hogy nincs hangja. Volt. Csak a minden más elnyomta. Főleg a dobfelszerelés. Vajon miért kell dobfelszerelés egy ütőhangszeres buliba? Sose értem.
Nagyon sok érdekes szám és hangszer volt, marimba, kalimba, valami vizes teknő, pózna, csörgők, a brazil tökre szerelt horgászbot és valami olyasmi, hogy egy gyúródeszka, és az két, félbevágott sodrófával vernek, a kerek végével. Ilyet sose láttam még.
Álmos vagyok, leheverednék, de vizes a fű. A lábam se tudom kényelmesen feltenni. Nehéz az élet, de én állom a sarat.
(45 perc) A végét úgy zárták, hogy elhordták a hangszereket, középre álltak, és tapsoltak, vagy egyéb módon hangot adtak ki, az egyik fickó meg vezényelte a többit, meg a közönséget. Volt nyuszitaps is.
Aztán felkerekedtek, kimentek a kijáraton, és az emberek meg utánuk, mindenki vígadt, tapsolt. Zászlót is lengetett, brazilt. Ment az előtérben a dobolás, aztán a folyosón, kint az épület előtt, az épülettől a parkolóig, majd a parkolóban. Közben egy csoport argentin dobos is csatlakozott, egyesek kerekeken tolt dobbal. Tánc, taps, kiabálás, latin fiesta.
Vicces, hogy itt a közönség egyből elkapja az ütemet, hajlandó menni és tapsolni, táncolni, amit kell, nem csak fapofával ül és nemért.
Jó kis este volt, örülök, hogy ilyet is láttam, jófejek ezek a latinok, tudják, hogy mi a jó.
Judit szerzett egy másik belépőt, így én is elmentem a konferenciára a pénteki napon. Négyre értem ki, kis hezitálás és téblábolás után szereztem egy vevőkészüléket, ami majd a szinkrontolmácsokat közvetíti a fülembe.
Az elsőben lemerült az elem, de a második már működött, így rádöbbenhettem, hogy unalmas az előadás. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan miről szólt. Aztán ott volt a második, ami a bevándorlókkal foglalkozott, de pontosan arra sem emlékszem, gyorsan leléptem. A harmadik volt a mélypont, arról tényleg azt hittem, hogy ez jó lesz, itt a bevándorló gyerekek integrációja volt a téma, és egy csávó húsz percen keresztül azt magyarázta, hogy mi az, hogy fiatalkorú. Elárulom, az, ha valakinek a kora fiatal.
Éppen feladtam volna, amikor Judit leadta a drótot, hogy van egy Kolumbiáról szóló, ami jó. Arról szólt, hogy Kolumbiában erőszakos népvándorlás van, az embereket elűzik a földjeikről, nem mellékesen megölnek sok embert. Az elején két indián beszélt, hogy miként is megy ez, meg, hogy őket is elűzték. Ez Judit szerint nagyon megdöbbentő és szívhezszóló volt, én szimplán lemaradtam erről. Aztán egy fotóriporter mesélt és képeket mutatott, végül meg egy pszichológus a menekülők lelki világát elemezte. Ezek is érdekesek voltak elméletileg, de számomra nem sok jött át, mert a szinkrontolmácsolás vontatott volt és minden szónoki képességben hiányt szenvedett. Ez tök más, mint érteni valamit rendesen.
Részt vettünk még egy Magreb-országok bemutatón. Itt helyi ruhát adtak ránk, és körbevezettek pár sátorban, ahol megismerkedhettünk a berber kultúrával egy kicsit.
A berberek is emberek, tudtátok? Naszóval, ők Afrika északi részén élnek, és alapvetően vándoroltak meg hasonlók. Kajákról beszéltek meg a fürdős helyettesítőiről, ruhákról, és megpengettem egy oudot, ami sajnos nem volt behangolva. Aztán megtapogattam a Szahara homokját (eredeti), nagyon finom szemcsés, tök jó lehet benne járni meg belefeküdni. Tevegelnék is.
Charlie Hunter.
Egy olvasást népszerűsítő játék volt a lezárás (amire azt hittük, hogy megint ingyenlimonádé, ami még csütörtökön volt), kaptam egy verseskönyvet, ami márelfelejtettemkinek húsz szerelmesversét tartalmazza. Spanyolul persze, így ez Juditnál kötött ki.
Otthon a lakótársaimmal szocializálódtam egyet, amiről eszembe jut, hogy Zoli is ismeri a magyar virtust, táblázatot készít a boltok és a termékek árviszonyairól. Nem kispálya ez, kérem. Van vagy hatvanféle termék, és hat bolt, egyelőre foghíjasan, de a végkövetkeztetés lassan megvan, a Día és a szemben lévő kínai áruház a legolcsóbb, az El Corte Inglés meg lehúzás.
Péntek este meg Andreasszal, Frederique-kel és Milviával, az új olasz lakótárssal beszélgettem a nyelvekről meg a politikai helyzetekről Jó, hogy ilyen sokféle és normális arcokkal lakom együtt. Biztos vagyok benne, hogy ezerféle jóság fog ott a lakásban történni.
Szombaton nem mentem ki a konferenciára, az eddig ismertetett okokból, először érdekes volt, a miliő, az emberek, az egész, de a nyelvismeret hiánya egy kicsit ezt is hazavágja.
Így a fennmaradó időt a szokásos módon, spanyolozással, gitározással, és futással töltöttem. Sőt, csináltam száz fekvőtámaszt a futásból hazafelé, a végén már járni is alig tudtam. Viszontcserébe, valami motoszkál a bicepszem hűlt helyén. Ja, egy légy volt.
(13 perc) Afenébe. Ezt otthon fejezem be, már előre látom, a helyet a spanyolnak adom át.
Este bizonyos Noche el Blanco volt a városban, ez egy teliholdas ünnep, olyan, mint a művészetek éjszakája, csak ingyen. Tele a város. Spagetti a házfalon. Ezt én nem értettem, de én nem konyítok a modern művészetekhez. Najó, nem spagetti, hanem egyre jobban felfújt csövek egymásba gabalyodva valami híres, régi és fontos épület falán.
Az az én nagy problémám, hogy nem értem. Felirat meg ugye nincs, hogy akkor mit kéne gondolni. És speciel semmit.
Aztán egy hotelben is voltunk, szimultán sakktorna, ablakon kinézés, és vizuális művészet az amerikai nagykövetség támogatásával. Egy óriáskereket látunk valahonnan belülről, forog. Körbe-körbe. Ezt se értem.
Aztán van egy tömeg, ami arra vár, hogy órák múlva egy ember (10 perc) húsz méter magasan átmenjen egy kötélen a fejük és a tér fölött. Ezt nem vártuk meg, hanem bementünk egy fotókiállításra a Cervantes intézetbe. (körkérdések: szerintetek mi az első regény? fizetsz azért hogy megcsörgess valakit, ha külföldön vagy? hány éves a kapitány? volt még valami, de elfelejtettem, időm lejárt, puszi és nyuszi, folytköv, kifekszem a fűbe, afenébe, van olyan mód, hogy energiatakarékos, de én nem állítottam oda, mostmár ugye mindegy)

Hazaértem, rácsatlakoztam az áramra, mehet a jöhet. De csak ezzel a géppel, a másik feladni látszik a harcot, a windows még indulni látszik, de csak ennyi, a többi néha csend. Sajnálom. Igazán.
(közben hatalmas szünet, Mikivel laptopot nézek már, nem hiszem, hogy érdemes lenne új alaplapot venni, százért meg új laptop is teremhetne a karácsonyfa alá, előtt)
Bekapcsoltam a másik gépet, megnyílt, megörültem, megfogtam, hogy nem is tudom, hogy miért, kékhalál. Lelkesedés kicsit letört. Írok.
Szóval Éjszaka fehérben, Cervantes intézet, fotókiállítás, ez jó volt, tetszett, főleg az, ami arról szólt, hogy egy kisbabát fotóztak, miközben beutazták Dél-Amerikát.
Aztán sokat sétáltunk, fújt a hideg szél, a szökőkutakban óriási gumikacsák laktak, a Francia Intézet már egykor bezárt (mekkora szemétség, mikor egy csomó dolog ötig volt), végül hazafelé vettük az irányt, és még itt a szomszédságban megnéztünk volna valami videósót, amelyben lebontják a város, egészen hajnali ötig. Na, ez is bezárt egykor.
Ilyen egy este volt ez.
A tegnapi napon akartam ugye írni, erről már volt szó. De arról még nem, hogy a fekvőtámaszoktól olyan rohadt izomlázam van még mindig, főleg a hasamban meg a mellizmomban. Nem könnyű ez a testmozgás, egészségmegőrzés témakör.
Tegnap kissé hadilábon álltam a technikai eszközökkel, a fülhallgatóm is bekrepált, szokás szerint kontakthiba, bár ez most több mint egy évig bírta, szóval nem haragszom rá. Hogy csökkentsem a frusztrációt magamban, gyorsan vettem ma egyet, mivel a boltban csak genius márkájú volt, így olyat vettem. Elsőre jó a hangminőség, de kényelmetlen. Másodjára még mindig jó a hangminőség, és picit kényelmesebb, de nyom. Nemtom mi lesz, lehet, hogy veszek inkább egy másikat, ezt meg elteszem pótba. Lehet, hogy ez lenne a legjobb, pótból sose baj, ha van, plusz jól jön, ha ikrezni akarok. De lehet az is, hogy megszokom, mert a hangja tényleg jó. Nehéz kérdések ezek.
Kimásztam a parkba, ott írtam, aztán kicsit nyelvet is tanultam, rá kéne feküdni a szavakra, az a nagy helyzet.
Mostmeg kifogyott a mondanivaló, így becsukom a magam, és olvasok vagy gitározom vagy eszem. Sok lehetőség van itten. Addig is várom a válaszokat a kérdésekre, és laptop ügyben is szívesen fogadom az okosságokat.

Utólagos engedelmetekkel, utólagos közbevetés, a bűvös, eszembejutott kérdés: Vajon én kötözködő lennék? És, ha igen, mennyire?

2008. szeptember 11., csütörtök

Apró csodák, Toledo


Medeski, Scofield, Martin & Wood.
Kicseréltem a székemet, az életminőségem fényéveket ugrott. Nagyon jó kényelmes székben ülni. A széket egyébként kintről loptam, a német lány is támogatta a projektet. Szuper.
Közben képfeltöltés megy ezerrel, eredetileg a blogra mentek volna a fotók, de úgy nem lett volna csinos, meg nagyon letolná a szöveget, így újra egy képfeltöltő helyre mennek a fotók, ott lehet megnézni. A link pediglen ez: http://www.flickr.com/photos/gyurma
Újra sok események vannak, de még egyre visszatérnék a múltból. Asszem vasárnap volt a futónap, negyven percig ment, iszonyatosan elfáradtam, a végén már csak vonszoltam magam, aztán még két napig fájt a combom. A futóhely is elég ócska volt, de azóta találtunk egy nagyon kellemetes helyet, erről még később.
Közben nézem, nagyon feljavult a flickrt, nem csak húsz megát enged egy hónapban, hanem százat, és be lehet önteni a képeket, nem kell egyenként kijelölgetni őket. Öröm ez nekem. Remélem, nektek is.
Hétfőn volt olyan, hogy már nem is emlékszem, hoooopoogy mi. Izé. Nem jut eszembe. Az biztos, hogy voltunk bevásárolni, de volt vajon más is? Nem tudom. Vegyük úgy, hogy nem.
Elmentünk hárman bevásárolni. Izgi, mi?
Én mosócuccost és borotvát szerettem volna venni, végül mindenmásegyebet is vettem, de lett hajvágógép is. És itt az első csoda, lezajlott az első spanyol beszélgetésem. Álltam a hajvágógépek előtt, és a két legoooolcsóbbat hasonlítottam össze, mikor odajött egy eladó, és megkérdezte, hoogy segíthet-e. Mondom angolul, nem beszélek spanyolul. Erre mondja spanyolul, nem beszél spanyolul. Elszomorodott az arca. Azért próbált segíteni, és mondta, hogy ez a legjobb, és valami nagyon drágát mutat. Mondom, nekem olyan kell, ami "no caro", nem drága. Aztán az is eszembejutott, hogy "barato", olcsó. És mutatom a kettő olcsót. Mondta erre, hogy az, amit mutatott, az a legjobb, de a kettő olcsó közül ez és ez a jó. Azt vettem meg. Aranyos ember volt ő.
Aztán a borotva mégsem olyan jó. Nem aksis, hanem kábeles, és én pont olyat nem akartam. A másik aksis lett volna. Holnap visszaviszem, hogy ez nem frankó.
Kedden kissé megkésve, de nekivágtunk Toledoba.
Ja, még hétfőn gyalog mentünk a boltba, ami két metrómegállóra van, és útközben felfedeztünk egy parkot, ami alkalmas futásra, meg bármikori döglésre, mert közel is van, meg szép is, van benne fa meg fű meg víz meg műgejzír. Jó hely. A park neve az, hogy Parque Tierno Galváno, lehet kigugliöszözni.
Szóval Toledoba pár kisebb csúszás miatt, mintpéldául elalvás, foglalt fürdőszoba, otthonhagyott útikönyv, satöbbi, meg, mert a busz se akkor indul, amikor kéne, szóval egykor gördültünk ki, de így is elég volt az idő, hogy jól szétnézzünk, bár igaz, hogy belső teret nem néztünk semmiből, így templomot és múzeumot nem láttunk, aminek a kirándulás résztvevőinek egy része annyira nem örült, de majd bepótol, a másik fele meg nem is akart ilyenek közelébe menni.
Sétálgattunk meg sétálgattunk ebben a kellemes városkában, ahonnét egyébként Don Quijote is nekivágott a maga elmebeteg túrájának. Keskeny-girbegurba utcácskák, össze-vissza szintkülönbségek, és egy nyári zápor várt minket itt. Meg szép látkép, és egy elhagyatott valamilyen épület a folyó partján. Én rövid túrára indultam, Judit meg kulturális körutat tervezett be.
Nagyon szép volt a táj, a nap gyönyörűen sütött (ilyen nap volt ez, először felhőtakaró, majd esőcske, végül verőfényes napsütés és hőség), fel is másztam a legmagasabbnak tűnő dombra, majd egy még nagyobbra, hogy letekintsek Toledora, és, hogy kielégítsem kirándulási vágyamat. Tetszik ez a táj, és rájöttem, hogy én igazából minél többet szeretnék kirándulni, a lábamat nem akarom fölöslegesen ember által emelt helyekre betenni, szívesen sétálok a városban, de kint a természetben a legjobb.
Tettem egy félkört a város körül (ha nagyon érdekel, hogy merre, akkor elmondom, az óvárosból keleti hídon jöttünk ki, és dél felől kerültem az úton, és nyugatról jöttem vissza), meg csináltam egy csomó képet, hadd lássátok, hogy merre jártam. Ja, ez a másik apró csoda, hogy kirándultam. És ez az a két dolgoooooool9og, amiért érdemes itt lenni, hogy találkozzak és beszéljek emberekkel, és hogy sokat lássak a tájból. Igyekezni fogok mindkét fronton.
A tizes busszal jöttünk vissza, és pont időben, mert kábé éjfélkor esni kezdett, ami jégesővé fajult, az utcákat háromcentis jégdarabok borították be, és a levelek egy részét leverte a fákról, az előttünk levő kis placcon minden tiszta zöld volt a levéltől. Előtte meg fehér a jégtől. Asszem, ilyen se sokszor lesz.
Ma elmentünk Alcalá de Henaresbe, ahol a nyelvsuli van, és feliratkoztunk a papírra. Kicsit gond, hogy nem vagyunk bevándorlók, de nagy valószínűséggel így is lesz hely. Ez majd persze csak a hónap végén derül ki, addig is fejlesztem magam, hogy ne a legkezdőbb csoportban legyek.
Az út ide egyébként fél óra, és a jegy oda-vissza négy euró alatt van, ami időben és pénzben is simán megéri.
Más most nem nagyon van, többek között munka sem, de az csak lesz, addig nyelvtanuló időszakban vagyok. Egyébként már tudok teljes mondatokat mondani, ha nem is bármiről, de meg tudom kérdezni, hogy ez meg ez merre van, és hasonlók. (a zárás már a La Femme D'Argent-re történt)
Még annyit, hogy a jégeső minden autó tetején nyomot hagyott, durva.
Jaés, felhívás, haesetleg valaki erre várt volna: Ha akartok, gyertek, látogassatok meg, szállást is nyújtok sok szeretettel, kisebb csoportoknak is!

2008. szeptember 8., hétfő

nemecsek, tapas, tortilla


Ma ilyen kultúrális és interaktív bejegyzés lesz, a főszepelő, pedig mindannyiunk kedvence, Nemecsek Ernő, akarom mondani, nemecsek ernő. A sztorit valószínűleg mindenki ismeri, aki nem tudott jó kifogást találni az általános iskola idejére, így a magyarórán is részt kellett vennie. Szóval a sorsdráma adott, ám így utólag, a magyartanár/nő figyelmének bűvköréből kikerülve kérdések merülnek fel, például bennem, az egészet illetően. Most akkor ez a Nemecsek egy hősi figura, a kis(s)ember eszményképe a nemességről, a bátorságról és a lojalitásról. Vagy, egy elképesztően nagy pöcs.
Én ugye az utóbbira szavazok, és mindjárt kifejtem, hogy miért, de a kedves olvasó ezen a ponton magához ragadhatja az utókor és a többi nagymegmondó figyelmét, és hozzászólás formájában esztétai magasságokba repülhet. Erre azért is lehet szükség, mert Németh G. Béla halálával űr tátong itt. (Ennek a csávónak a nevét sose sikerült leírjam az Osztovits-féle, egyébként kalap szar órák alatt, mindig tök mást hittem, pl, hogy Németgé Béla, meg ilyenek, de ez messzire visz, és nem hiszem, hogy van még olyan szerencsétlen olvasó, akinek ez a barom elvette a kedvét mindentől, ami kapcsolódott az irodalomhoz, nade, fazekasmisi, becsuk)
Natehát. Nemecsek egy hatalmas barom. Namost arról nem beszélnék itt, hogy szerintem az egész könyv baromság, kezdve azzal, hogy einstand, ami ugye szimpla lopás, és (itt szünet következik be, tortilla a menü, házi készítés by Judit és kicsit én is) (még nem eszek, írok addig) a pálutcaifiúk kis hülyék mind, hogy hagyják, hogy a nagydarab és aluliskolázott Pásztor elvigye a cuccot. Nem ismerem a törvényt, de ez tuti lopás. Érthetetlen, hogy nem kiáltanak rendőrért, vagy nem kérnek segítséget valakitől, aki elkísérné ezt a kedves fiatalembert a javítóintézetbe vagy vissza a mezőre, a juhai mellé.
Nemecsek viszont mind közül a leghülyébb. Egyfelől, mit akar katonásdit játszani, ha kábé öt kiló, maradna otthon, és olvasna vagy programozna. De nem, ő ugrál, és azt hiszi, hogy kapitány lehet. Amihez ugye az kéne, hogy a többiek meghaljanak korábban (még ehhez is pancser, és jól meghal előbb) vagy az ovisokkal játszana.
Az végképp érthetetlen, hogy amikor elkapják a vörösingesek (a helyi suttyók), és bekényszerítik a vízbe, ez a bátor hős belemegy, önként. Szaladna el vagy veretné magát össze. Vagy mondja meg, hogy az egészségügyi állapota jelenleg nem teszi alkalmassá az éjszakai fürdőzést, és alkudná át a dolgot húsz fekvőtámaszra.
A dolog megkoronázása az, hogy mikor kisbetűvel írják a nevét, összeoomlik. A bűnténye ugye ismert, a többi hülyével ellentétben nem tárgyal a gittrágás múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Az se világos, hogy mi a tuti abban, hogy az ablakot eszik, de ezt simán elnézzük nekik egy ócska regényben, hozott anyagból dolgoznak, a szavakat a szájukba adta az író, nem maguktól ilyenek.
Ez a kisbetűs dolog kábé annyira durva büntetés, mint ha az embert eltiltják a Barátok Közt nézésétől.
Hősi halált is hal, ez a végszó. És mi végre? Azért, mert egy barom. Egy üres telekért. Amit a végén beépítenek. Érdemes volt, Darwin díjra esélyes sztori.
Azt nem értem, hogy vajon ki volt az az idióta, aki ezt is a kötelezők közé emelte. Mert a tanulság maximum az, hogy hülye, aki erőszakszervezet közelébe megy, meg talán az embernek idejében fel kell ismernie a korlátait és lehetőségeit, és akkor talán nem akar majd minden vézna kölyök Fekete László lenni.
Na, ennyit erről, anno is iszonyatos felidegelt ez a szar, és, hogy ilyennek akarják szennyezni az agyam, bár később megszoktam, hogy a gyerekekkel direkt akarják megutáltatni az olvasást örökre, hogy többen nézzenek tévét, ami reklámbevétel. Mocskos egy világ ez.
És akkor visszakanyarodunk rám. (eddig George Benson - Good King Bad, most Jamie Cullum - Catching Tales)
Ma a nappal együtt keltünk, már délelőtt az utcákat róttuk. Ugyanis ma volt a bolhapiac, amit mi valami ócskapiacnak és remek használtcikkek aranybányájának álmodtuk meg, ahol ezt meg azt veszünk, de legfőleg szőnyeget és pósztert, a lakáscsinosításhoz. Ehelyett egy Blaha Lujza téri zsibvásárral vetekedő akármit találtunk, ahol semmi használt dolog nem volt, ehelyett van szamurájkard, csavarhúzó meg hatalmas tömeg. Én két pólóval szálltam ki a buliból, egy Pink Floyd-ossal (már régóta szeretnék ilyet) a Division Bell album boroooooool9l9öo borítójával (közben eszembe jutott, hogy én olyan prizmásat szeretnék igazán, szóval olyat is kell vegyek) és egy olyatt, amin bocik flamencot játszanak. Azóta rájöttem, hogy volt még egy, amit következőkor tutira megveszek, azóta is azo9oon röhögök. Egy dobogó van rajta, és hogy robot dance contest. A felső két fokon két csávó robottáncot lejt, míg a harmadik fokon egy robot ül szomorúan. Erről majd kép is lesz.
Pólóból feltöltöttem magam, jöhetett a fiesta, amit Nóri spanyol barátja, Alfredo prezentált nekünk egy bár képében. Itt egynyolcvan a kispohár sör, viszont ehhez jár tapas is. A tapas fedőt, tapasztót jelent, és valami király elrendelte még régen, hogy minden piához kaját is kell adni, hogy csökkentsék az alkoholizmust. Nagyon remek szokás ez, bár nem mindenhol tartják meg. Így az első kör semekkora sör mellé járt sültkrumpli meg sonkás, sajtos vagy húsosszalonnás kenyérkatonácskák. A második körhöz meg egy tál paella és megint szendvicsek. A harmadik körig nem jutottunk el.
Tutibuli ez, kevesebb, mint egy ezresért ittunk egy sört meg teleettük magunkat, mégpedig Madrid szívében. Judit szerint ez még semmi, hamarosan lenézünk Granadába, a tapas hazájába, ahol mégnagyoobb ilyen jellegű örömök várnak minket.
Persze erre a helyre is visszatérünk még, sokkal jobban megéri, mint vendéglőbe menni. Egyébként a hely tele volt, míg a mellette lévő, kaját nem adóban meg lézengtek az emberek.
Este ezt a tortilla nevű dolgot készítettük, ami úgy megy, hogy feldarabolod a krumplit (négy-öt darab) vékony szeletekre (ne felejtsd el meghámozni!), és addig főzöd olajban, míg puhák nem lesznek. Közben még rádobálod a zöld paprikát is, főjjön az is. Mikor kész, a krumplit kiveszed, és három felvert tojással összekevered őket. Az olajtól megszabadulunk, és a serpenyőbe visszatesszük a cuccot, fordítunk egyet rajta, és már kész is van.
Nagyon finom lett, és kiütött. Megettem a felét, mert nem éreztem, hogy tele lennék, most meg teljesen el vagyok telve.
Gemma azt tanácsolta, hogy máskor lehet még beletenni tonhalat, hagymát, spárgát, vagy bármit. Asszem ilyen kaját még sokat csinálunk, mert egyszerű és finom.
Kedden Toledo, remélem holnap meg munkát kapok. Ilyenek vannak.

2008. szeptember 7., vasárnap

Szétküldés és buli


Emerson, Lake and Palmer - Trilogy.
Minden (bejegyzés) kezdet nehéz. Múltkor se ment, most se megy.
Ma ilyen levélszétküldős nap volt, aminek az oroszlánrészét Judit végezte, én maximum szóbeli támogatást tudtam az egész folyamat során nyújtani. Ami nem sok, dehát ennyi telik tőlem.
Foglamam sincs, hogy mit írtam. De abban biztos vagyok, hogy továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem fogok minden nap írni mindaddig, míg nem érzem, hogy érdemes lenne. Ez azt jelenti, hogy ha nincs mondanivalóm, akkor inkább nem írok, nem szeretnék semmitmondó bejegyzésekkel teleszemetelni a netet. És egyelőre ott vagyunk, hogy azonkívül, hogy spanyolul tanulok, gitározom, eszem, sőt, alszom is, olyan sok beszámolásra alkalmas nem történik. De azért elmondom, hogy mi van.
Szóval (tök el vagyook veszve a napokkal, vissza kellett nézzem, hogy mi a fene volt, és mikor, egyáltalán, mikor tettem fel az előzőt, és a válasz, hogy kedden éjjel, de akkor viszont mi történt a többi napon? kutatni kell a fejemben), szóval szerdán olyan volt, hogy bevásároltam az új helyre (mertugye ott csak kedden aludtam először, de erről, ahogy nézem, még nem is írtam, szóval mindjárt ezt is pótolom), vettem ezt meg azt, nem olyan érdekes, kajákat. Aztán egy nagyon nagyon gitároztam (végre), jó volt bedugni magamat, és oo bár halkan, de azért halhatóan játszani. Nagyon élveztem. Még mindig nagyon szeretek gitározni. Többet kéne, az biztos.
Délután vettem kontaktlencse folyadékot, amit csak azért említek meg, mert azt hittem, hogy olcsóbb lesz, de majdnem tizennyolc euró volt, és ez az otthoninál is jóval drágább.
Aztán vettem egy térképet, meg sétáltunk a városban. A városban való sétálásról nem tudok írni, mert nem vagyok ilyen tájleíró típus, az építészetről semmit sem tudok, de nem is érdekel. Azt azért meg tudom állapítani, hogy Madrid egy jó város, sok az ember az utcákon, sokan kiülnek a kávézókba, ami szerintem egy nagyon kellemes és kedves szokás, Budapesten is csinálhatnák az emberek, ahelyett, hogy a tévére bambulnak. Akkor talán nem lennénk ilyen hülye nemzet.
Csütörtök, ami tegnap. Naigen. Hát, megnéztük spanyolul a Harry Potter negyedik részét, a Tűz serlegét. Minden egyes szónak megörültem, annyira, hogy hangosan megismételtem őket. Nem volt sok ilyen.
Egyébként meg olvastam meg spanyolul tanultam továbbra is. Jelenleg ott tartunk, hogy most fog az ötös lecke következni, amiben egyelőre nem tudom, hogy mi található, de az eddigi négy a melléknevek és főnevek egyeztetéséről, a három létigéről és a birtokos névmásokról szólt. Sok szót kéne tudjak már, párat már tudok is. Újra rá kell jöjjek, hogy a nyelvtanulás nem egy könnyű dolog, a szavakat meg kell tanulni, a szabályokat sokat kell gyakorolni, itt még gyorsan is beszélnek, és már az elmélet utáni feladatokat sem tudom mindig megcsinálni, mert tele vannak ismeretlen szavakkal, meg volt, hogy múltidőben volt egy mondat, és azt meg végképp nem tanultam. De bízom bennem, és biztos vagyok abban is, hogy nemsokára (de legkésőbb, amikor hazamegyek), már valamennyire beszélgetésbe is tudok majd elegyedni a helyiekkel, és az alapvető dolgokat el tudom intézni egyedül.
A mai nap fő hőstette az volt, hogy Judittal megfogalmaztunk egy levelet, hogy ez és ez vagyok, és állást keresek, mint segédkertész vagy bármi más, és ezt szétküldtük az itteni kertészettel foglalkozó vállalkozásoknak, amiket az aranyoldalakban találtunk. Szerintem olyan harminc helyre ment el a jelenkezésem. Holnap meg holnapután más helyekre, például építkező cégek lesznek terítéken, és remélhetőleg hamarosan egypáran vissza is jeleznek, feltehetően valami remek ajánlattal.
Most nemsokára megyünk be a városba, hogy buli vagy nemtudom, holnap pedig kiruccanunk Toledoba, ha az égiek is ezt akarják. Ugyanis elképzelhető, hogy eső lesz, legalábbis az időjósok szerint, én viszont leszavaznám ezt a dolgot. Szeretnék kicsit utazni. Meg látni.
Ja, befejeztem a könyvemet, Én, Claudius, jó volt, olvassátok ti is. És küldjétek a folytatást.
Izébizé, már nagyon indulásra áll a dolog, én meg csak itt irogatok. Félelmetes sebességgel.
Azt már említettem, hogy pénteken kivettem egy szobát. Egészen keddig vissza se mentem, mert olyan kedves vendégszeretetben volt a lányoknál részem, hogy ezt a két háztömbnyi távolságoot nem sikerült megtenni. De kedden már ott is aludtam, szerdán meg be is vásároltam.
Kérdés volt az ablak hiánya. Alapvetően egyrészt hiányzik, mert jó lenne, ha lenne természetes fény a szobámban, de jó levegő jön azért be. És kellemes hűvös van állandóan, ami azért nem rossz. Alapvetően a szoba nagyon jó, szépen kipakoltam, és elrendezkedtem, jól elleszek ott. Majd vasárnap veszek pár posztert és egy szőnyeget a bolhapiacon, és akkor teljes lesz az otthonosság és a kényelem. Már most is nagyrészt az, főleg, hogy bedugtam az erősítőt a falba, és ennél nem kell sokkal több, csak az internet, és az ugye meg van.
A lakásba hétfőn két új ember érkezett, (buliba el, folyt köv.)
(újra itt, Charlie Byrd)
Eltelt majdnem egy nap a folytatásig, de a lendület az nem tört meg.
Ooott tartottam, hogy két új tag költözött be a már meglévők mellé, mindketten erasmusos diákok, egy német és egy magyar srác. A német srác, Andreas kedves gyerek, ő is gitározik, a magyar srác Zoltán, ő neki annyira nem örülök, mert szeretném a magyar nyelv használatát minimalizálni. Akkor már inkább angolul beszélek. Meg műegyetemistát láttam már eleget, nem hiszem, hogy akkora újdonságot képes hozni az életembe.
Egyébként ez az erasmus vicces dolog, látszik, hogy remekül meg van szervezve az európai diákok kirándulása. Andreas német filológia - történelem szakos (rohadt kényelmetlen ez a szék, nyomja a hátamat, asszem nem sokat fogok itt ücsörgni, vagy lopok egy széket máshonnan), és egy adminisztrációs hiba folytán a következő évet némettanulással töltheti el Spanyoolországban. Zoltánnak meg nincsenek meg a papírjai, mikor bement az egyetemre, hogy feliratkozzon, kiderült, hogy nem érkezett meg, vagy elveszett a jelentkezése. Mondhatom, egyikük sem örül annyira.
A napokban rádöbbentem, hogy egészségtelenül étkezem, és rájöttem, hogy itt lenne az ideje, hogy valami módon megőrizzem testem egészségét a későbbiekre is. Egyelőre nem tudom, hogy miként is kéne belefongni, főleg, hogy a hűtőbe nézve, az egészséges ételeket a tej, a tojás, a tészta és a tonhal jelenti. Az átállás szép lassú lesz, zöldséget meg gyümölcsöt fogok enni, nem lesz Nutella meg sültkrumpli meg pizza, se majonéz. Najó, lesz, de azért azt szeretném, hogy az ételre költött pénz fele normális cuccokra menjen el. Ez valszeg nem a legolcsóbb kajákat jelenti majd, dehát egy testem van, meg kéne őrizni azt öregkoromra is. Ennek jegyében (kimentem befizetni a havi lakbért) ettem már salátát Juditnál, meg most nem ilyen előrecsomagolt ócska kenyeret vettem, hanem bagettet.
Tegnap a buli, ha lehet így nevezni, sok megfigyelésre adott lehetőséget. Mivel beszélgetni nem tudok az új emberekkel, így marad továbbra is az ácsorgás és a nézelődés. Megint ugyanarra a helyre mentünk Gemmával, ahol múltkor voltunk, ám most jóval többen voltak, nagyrészt Gemma ismerősei. Az italozási szokásokról annyit, hogy a legtöbben vagy töményet isznak kólával vagy sört. A sör itt háromdecis üvegben érkezik, és mindenhol ugyanazt lehet kapni, a Melou nevűt. Töményet itt csak kísérővel isznak, aki magában issza, az alkoholistának számít. Ez azért van, mert a spanyolok nem bírják az alkoholt. Gondolom páran pórul is járnak egy keletebbre vagy északabbra megrendezett házibuliban. Ja, én megittam az este alatt egy egész üveg sört, amiért háromésfelet kellett kicsengetni. Ezentúl nem iszom, az biztos.
Arra jöttem rá, hogy olyan érzés egy spanyol buliba belecsöppenni, mintha egy ház felső emeletéről figyelnéd az eseményeket. Mindenkinél simán magasabb vagy egy fejjel, ezért csak lenézel rájuk, és nem érted, hogy az alsó szinten pontosan mi is történhet.
A spanyol férfiakra az jellemző, hogy az ellenkező nem tagjait jól megnézik, és ki is beszélik egyből. És itt nem az otthon megszokottra gondolok, hanem sokkal látványosabban, kábé oda is mutatnak. Például nézelődtem tegnap, amikoris a közelben álló idősebb csávóra ránéztem, aki valamit nagyon lesett. Odanéztem, hát a fiatal csajokat vizslatta. Visszanéztem az emberre, aki rámnézett, és valamit mondott spanyolul, nem értettem, de sejtettem, hogy a lányokról lehet szó, és valami elismerés bújkál a hangjában. Odaszóltam, hogy nem beszélni spanyol, erre félig angolul közölte, amit már eddig is gyanítottam, hogy ugye a lányok. Vicces volt.
Egyébként maga az egész este kábé uncsi volt, nem történt semmi, az emberek egymással beszélgettek, meg ittak. Ez valahogy nem tud lekötni. Főleg, hogy nem értem. Azért jó sokáig maradtunk, de végül azt beszéltük meg, hogy ilyenbe többet sose. Koncert kéne vagy valami aktívabb esti program. Ami lesz is a következő héten, két ingyenes fesztivál is lesz, egy jazzesebb és egy spanyol nemtommilyen zenés. Csütörtökön kezdődnek, már várom mindkettőt.
Az este végére leesett az eső, kisebb kavarodás is volt, hogy vajon hogyan lehetne hazajutni. Senki sem tudta ugyanis, hogy merre van az éjszakai busz megállója. Végül nem is kellett, mert Gemma egy barátja egyébként is erre jött kocsival, és hazadobott minket.
A rossz idő miatt Toledo elmaradt, holnapra vagy keddre maradt. Kedden munkaszüneti nap van ugyanis, a november kilencet pótoljuk be most. Az ugyanis hétvégére esik, és a munkaszüneti napot meg kell tartani, október sem jó, így szeptemberre átkerült. Jófajta ország ez.
A közlekedés furcsaságai következnek. Itt se lehet parkolni.
Najó, nem erre gondoltam, hanem, hogy Magyarországgal ellentétben (és, mint Írországban), itt is mindenhol körforgalom van, a sok nagy tér miatt. Ám a forgalom nem úgy megy, hogy be a körforgalomba, és simán ki, ha végeztél, hanem a körforgalmak közepén is lámpák vannak. Szóval úgy van, hogy bemész a tér közepére, és ha pont arra zöld van, amerre menni szeretnél, akkor semmi extra, de ha pl balra mész, akkor ott nagy valószínűség szerint piros lesz. És megállsz a körforgalom közepén. Innen is mennek az autók, onnan is mennek, közben valahonnan melléd áll egy másik kocsi, majd mehetsz. Nagyon fura.
Ennyi volt mára, megyek futni, aztán gitár, este meg spanyoltanulás. Sziasztok.

2008. szeptember 3., szerda

Éhesen

Írok, mert felbuzdultam azon, hogy öt megjegyzés érkezett az elõzõ írásomhoz, igaz, hogy ezek nagyrésze újabb bejegyzést akar, de akkor is. A népnek meg kell adni a cirkuszt. Kenyerem nekem sincs.
Találtam egy tök jó számot. Frank Gambale - No-Neck Louie, ez szól most. Aztán meg Jamie Cullum lesz.
Teljesen átálltam itt arra, hogy a nap délután kezdõdik, és rohadt késõn fekszem le. Ez nem is baj, csak van egy olyan fura érzésem, hogy elszalad a nap nagyon hamar. Ami nem is lenne baj, ha lenne munkám, de néha kicsit azt érzem, hogy talán, ha pénzt keresnék, az sokat segítene a lelki állapotomon. Amivel ugyan semmi gond, nagyonis jól érzem magam, itt szeretnék lenni, csak jó lenne tudni, hogy van-e az elképzeléseimnek megfelelõ munka nekem, aki ugye nem tud egyelõre spanyolul.
Mindig csak ezt hajtogatom. Pedig a mostani nemtudásom már sokkal jobb, mint az egy héttel ezelõtti. Kicsit akkor dicsekszem. És az idõrendet felrúgom.
Azt már ugye mondtam, hogy megtanultam a számokat és a napok neveit, meg kicsit a színeket is. Tegnap tanulgattunk egy kis nyelvtant, mégpedig az állandó tulajdonságok létigéit. Ezek egy részét azóta elfelejtettem, de valszeg hamarosan rögzülni fog. Megaztán úgy érzem, hogy a kiejtés, a hanghordozás egyre jobban megy, szerintem olvasni már elég jól tudok, mégha nem is értem, hogy mirõl szól.
Vettünk tegnap este egy spanyol nyelvkönyvet, ilyen egynyelvû fajtát. Az elsõ leckén már túl is vagyok, ma jön a ketteske. Ebbõl alapszinten már meg fogok tanulni, és ha ehhez hozzájön a mindennapi nyelvhasználat, meg, hogy hallom, hogy körülöttem beszélnek, a boltozás, a kifejezések tanulása, akkor olöooooktóberre teljesebb tagja leszek a madridi közösségnek.
Ja, és az is van, hogy Judit éppen most néz nekem/nekünk (Nórinak is) ingyenes nyelvtanfolyamot, ami elméletileg van a menekültek/bevándorlók számára. Ha mi nem is vagyunk azok, de majd bekéredzkedünk. Jó lenne, ha több frontról tudnám támadni az agyamat, hogy befogadja a nyelvet, mert az azért sokkal kényelmesebb, ha képes vagyok megértetni magam.
Kis idõjárásjelentés. Minden buszmegállóban van egy kijelzõ, ami mutatja, hogy hány az óra és, hogy mennyi a fok, plusz még van térkép is, ami nagy segítség a városban kódorgáshoz térkép híjján, de most nem is ez a fontos. Hanem. Hanem, hogy meg lehet nézni, hogy milyen idõ van éppen akkor. És én olyat még nem láttam, hogy húsz fok alá ment volna a hõmérséklet, pedig már éjjel háromkor is voltunk kint. Nappal meg van vagy harminc-harmincöt fok. Ami nagyon kellemes, remélem télen is hasonló idõ lesz.
Ugye senkit sem zavar, ha eszem, míg írok nektek? Köszi, kedves tõletek.
Nem valami jó ez a pizza, ha drágább lett volna, még azt is merném mondani, hogy szar. Máskor ilyet nem veszek, hanem valami finomabbat, és gondolom drágábbat.
Hamár gasztronómia. Akkor. Mondom. Szombaton ettünk dupla kebabot, ami kicsit nagyobb a simánál, úgy, hogy a szádba már nehezen tudod beféreszteni. (Judit felhívta a számot, ahol ennek a híres-neves egyetemnek kéne lennie, ahol a nyelvtanfolyam van. Hát, ott a titkárnéni errõl semmit nem tudott, de kedvesen ajánlotta, hogy az interneten keressük meg az infót. Ahol ugye nem találtuk meg, és ezért telefonáltunk. Najó, a többesszám itt durva túlzás, én az egész folyamat alatt végig a kanapén ültem, és vagy írtam vagy ettem. Ilyen segítõkész és hasznos ifjú vagyok én.) (Megvolt a vacsi, újból két kézzel vagyok az íráson rajta, bár bevallom, egy kézzel is ügyes voltam, láthatjátok tik is. Szümtükkel.)
Szóval a kebab nem volt rossz, de az otthonihoz fel sem ér. Kevesebb íz, kevesebb tartalom. Azért jóllakatott, de azért mégicsak más a hazai fajta.
Volt még egy kint étkezés, tegnap este benéztünk egy még szombaton kinézett helyre. Ez a város bevándorlós részében van, ahol négerek, indiakiak, és mindenféle színes emberek mászkálnak.
Van itt egy kajás utca, ahol méterenként van egy indiai kajálda, és minden kajáldához jár egy indiai ember, akinek az a feladata, hogy kedves mosollyal beinvitáljon mindenkit az étterembe. Minket még szombaton az invitált meg majdnem, hogy ki van írva, hogy hat euró egy menü és nyolc a szabad büfé. (Újabb zárójel. Az van itt bizonyos helyeken, hogy a fogyasztás helyszínétõl függ a megevett étel ára. Ha a pultnál eszed, ott a legolcsóbb, ha asztalhoz ülsz bent, az a középárfolyam, és ha kint, a teraszon (ami konkrétan az utca, de talán így hangzatosabb), akkor azért kell a legtöbbet kicsengetni. És ez akár ötven százalékos felár is lehet.)
Tegnap tényleg elcsábultunk erre az indiai helyre, mert egyikünk sincsen otthon az indiai kaják frontján, ideje kicsit oszlatni a ködbõl.ooo (Szerintetek létezik olyan, hogy fekete-afrikai gyorsétterem? Vagyakár gasztronómia? Mert, ha van, oda elnéznék. Arab kaját is tolnék. Sõt, tolni is fogok Marokkóban.) Leültünk a helyre, odajött a pincér, és nagy nehezen mindenki megértette, hogy mit akarhat a másik fél. Mi menüt akartunk, de nem értettük, hogy õ mit magyaráz. Õ értette, hogy mit magyaráz, de azt nem, hogy mi mit nem értünk. Nagy nehezen kivilágosodott, hogy a menü az négy tányér (hogy mi, az akkor még nem derült ki), a szabad büfé meg tizenkettõ. Mi a menüt kértük, bár felmerült bennem, hogy talán a büfé jobban megérné. Már az elején elárulom, hogy a menüvel is jóllaktam.
Bementünk a helyre, ahol megmutogatta a csávó, hogy mibõl is lehet választani. Asszem ez egy jó ötlet, mert már az elejétõl fogva állandó kommunikácóis zavar volt a rendszerben. Úgy ment a dolog, hogy ki volt téve tizenkét lefedett edény, ezekbõl úgy kell választani, hogy az elsõ kettõbõl egyet (leves volt, meg hagymás akármi), aztán háromból egyet (kétféle rizs meg kenyértészta), aztán oooo négybõl egy (csirkehúsos izé, csicseriborsós akármi, édes zöldséges cucc és spenót). Volt még két süti, de ezt mi akkor totál elfelejtettük.
Ez ugye tizenegy, de ez csak most tûnik fel nekem, ott kábé csak arra voltam képes koncentrálni, hogy a tök ismeretlen eredetû dolgok közül találomra rábökjek egyre. Az se segített, hogy a csávó nem tud spanyolul rendesen, én meg semennyire. Végül a hagymás dolgot választottam elsõre. Ez hagyma meg talán krumpli kisütve olajban. Finom volt, és hoztak hozzá (ja, vége a Jamie Cullumnak, rágurulunk a Hold sötét oldalára, ooo közben az o betû állandóan legurul, tanulság, egyenesen tartsd a laptopot, a puskaport meg szárazon) (Vajon az agyam át fog állni egy idõ után az o betûs szavak totális mellõzésére, hogy ezt a problémát kikerüljem? Egyelõre még dolgozom a hogy szócska helyettesítõjén.) egy elõször ketchup-nek hitt szósz, ami igazából narancssárga volt, és azonosítatlan ízé volt. Én a savanyúra gyanakodtam kicsit, de ennél mélyebbre nem jutottam. Viszont így is megállapítottam, hogy finom, érdemes vele a hagymás izét jól beborítani.
Ma olvastam Miki Poznan-i beszámolóit, és rá kell jöjjek, hogy elég sokat írunk az étkezésrõl. Én még például az elsõ fogásnál tartok csak.
(Gondooooooolk9llll9loo, gondolkodom, hogy ne inkább Kaláka legyen-e a Pink Floyd helyett. Nem.)
A rizs szar volt. Mindkét fajtát kipróbáltam, egyik se volt jó. Kemény volt, ízetlen is, pedig valami színes izék is voltak benne. A kínaiak ennél sokkal jobban ügyesebbek rizs ügyben.
A csirkés dolog az jó volt, a zöldségesnek meg nagyon finom volt az öntete (az édes). Egyébként az öntetekkel és a hússal nem volt rossz a rizs, de. De.
Aztán választottunk sütit, volt fehér és "a másik". A fehér az édesebb a fickó szerint. Két másikat és egy fehéret kértünk. A fehér az finom tejberizs, a másik meg karamellás nemtommi. Jók voltak ezek is. Összességében az egész kajálás jó volt, és alapvetõen annyira nem is drága, fõleg, ha azt hozzáveszem, hogy a kebab négyötven volt.ooo
Témák szerint csoportosítok.
Legyen a telefonos téma, az rövid. Tegnap végre találtunk egy nyitva lévõ Vodafone-os üzletet, ahol nem beszéltek angolul, de legalább kedves volt a kiszolgáló lány, és értette is a dolgát. Elmondta, hogy milyen tarifák vannak (sokkal rosszabbak, mint otthon vagy Írországban), én azt választottam, hogy minden perc minden hálózatba harmincöt cent, és hat után meg hétvégén csak az elsõ percet kell kifizetni. Olyan volt még, hogy egy perc bármikor bárhová huszonnyolc. Vettem egy telefont is az egész mellé, huszonkilenc euróért, amibõl huszonnégy lebeszélhetõ (alapból a sim kártya huszonnégy euró és tizennyolc ebbõl lebeszélhetõ). A telefon meg valami Vodafone 226, amit a Sagem gyárt. Kicsi, és mindazt lehet vele csinálni, amire kitalálták. Telefonoozni és sms-ezni. Sõt, ébresztõ is van benne.
Nincs is nagyon más, szót lehet ejteni a munkakeresés mikéntjérõl is. Elõre ideírom, hogy ez egy nagyon vicces ország, ha valamit el akarsz intézni.
Szóval úgy kezdõdik a sztori, hogy menjünk a Randstadba. Odamentünk, ott egy nem kedves srác magyarázott valamit (persze nem beszélt angolul), aminek az volt az értelme, hogy menjünk el egy másik irodába, ahol a külföldiekkel foglalkoznak, meg náluk egyébként sincs kerti meló, csak adminisztratívtól fölfelé. (Hazajött Gemma, és csak én vagyok itt, vicces, hogy nem tudok vele továbbra sem beszélni.) Elmentük a másik helyre, és oda már vittünk angol és spanyol nyelvû önéletrajzot is. Ja, közben az elsõ irodában, míg ácsorogtunk (csak odaálltunk, hogy megkérdezzük, hogy mi is a téma), egy dolgozó odajött, és leültetett minket, hogy kényelmesen legyünk, hozott még egy széket, és megkérdezte, hogy iszunk-e valamit.
A második helyen egy kedves sráccal beszéltünk (ugyancsak spanyolul). Lassan megtapasztalom, hogy milyen lehet, ha hülyének nézik az embert állandó jelleggel, és közben valahol nem hülye, csak a verbális készségei sérültek meg. Beszélgetnek az ügyében mások, mindenfélérõl folyik a szó, amibõl csak egy-két dolog tûnik ismerõsnek, te meg csak ácsorogsz kukán, és szorongatod az önéletrajzod, amire láthatólag nem lesz szükség.
Nem akarok egyébként panaszkodni, nagyon hálás vagyok Juditnak, hogy így segít, csak egy tehetetlen gyereknek érzem magam sokszor. Képtelen vagyok itt bármit is elintézni, amihez a jelbeszéd vagy a látottak nem elegendõek. Tehát bevásárolni tudok, de elvontabb dolgokat már nem tudnék venni, ha nincs kint a polcon. Szállást, munkát nem tudok keresni, mert egyfelõl senki sem beszél nyelveket, másfelõl a neten is össze-vissza vannak a dolgok. Kicsit mintha kolonc lennék.
Egyébként, sõt, ezzel együtt is nagyon jól érzem magam, nem is szeretnék máshol lenni, csak néha (mindig) rossz, ha nincs a kezemben az irányítás. (átnyergelünk a beígért Pelikánra) Ezért is cél, hogy minél gyorsabban eljuttassam a nyelvi tudásom egy élhetõ minimumra.
Na, tehát, a második helyen is az derült ki, hogy nincs semmi meló, mert olyannal nem foglalkoznak, de egyfelõl fel lehet menni az építõipari és hasonló cégek honlapjaira, másfelõl meg a munkaügyi központban lehet kérni ilyeneket. Ennek oka, hogy pl a szezonális munkát nem lehet közvetíteni, vagy az ember keres munkást, vagy az országos munkaközpont küld embereket. Szóval ez is zsákutca.
Ma voltunk újra a munkaügyi központban, ahol ugye már jártunk pénteken (nemtom, hogy akkor miért nem mondták, hogy mi a szitu), és ott újra résztvettem egy nemértem beszélgetésben, amibõl az derült ki, hogy nincsen idénymunka a környéken, és más se nagyon van most, keressünk magunknak a neten. Hurrá, szóval újra meg is érkeztünk ide.
Tehát egyelõre ez van. Azt már tudom, hogy valami kertészféle szeretnék lenni, mert az a természetben dolgozik, és talán angolul sem kell tudni, de igazából az építkezés is megfelelne. Csak legyen valami. De addig nyelvtanulós-vakációs-utazós-kulturális ismerkedõs idõeltöltés van.
Lehet, hogy még akartam valamirõl írni, de nem jut eszembe, hogy az mi volt, ezért zárom soraim. Egy ponttal.
Még egy hír, kiegészítésül, merthát engem ez is érdekel. Szóval az van, hogy feloszlik a Jamie-Robi zenekar. Nagyon sajnálom, mindig hatalmas élmény volt elmenni a koncertekre, talán a kedvenc magyar zenekarom volt, egy csomó koncerten voltam, és nem gondoltam volna július közepén, hogy számomra az volt az utolsó koncert. Nektek még van pár lehetõségetek a novemberi zárásig, éljetek velük. És hallgassátok sokat a cd-ket!

2008. szeptember 1., hétfő

Telihassal


Tele a hasam.
És üres a fejem.
Gondolkodom.
Arról, hogy mit írjak.
Persze a válasz akár egyértelműnek tűnhet.
Magamról?
Bossa nova.
Csettintek az ujjammal.
Közben munkát is kell keresni. A keresést nehezíti, hogy a honlapook spanyolul vannak továbbra is. Úgy sejtem, hogy a megváltást ez ügyben a holnapi nap jelenti majd, amikor is magamra öltöm kedvenc Jimi Hendrixes pólóm, és elmegyünk az állásközvetítőbe. Drukkolok magamnak.
Clair de Lune és Rhapsody in Blue.
Ettem egy háromszögletű kakaós kalácsot.
Na, mostmár tényleg mondatokat írok, egybefüggőeket, történetszerűt. De előtte még azt elárulom, hogy a hely, ahol lakom az Glorieta de San Victor 1, Madrid 28045. És a Legazpi és a Delicias metrómegállók között van a nagy tér mögött (délnyugatra).
Most ennél többet nem tudok elmondani, szünet.
Szünet vége. Most nincs zene, mert csöndre vágyom. Este van már, csillagok az égen, Varga Julcsa ésatöbbi, ésatöbbi.
Visszanéztem, hogy mi volt legutóbb. Az volt, hogy neki (elfelejtettem, újra megnyitom), szóval elmentünk tegnap sétálni. Szép nagy utat bejártunk, végre fotók is készültek, nemsokára ezek is megtekinthetőek lesznek. Láttunk templomot, királyi palotát, tibetes szimpátiatüntetést meg egyiptomi ajándékoszlopokat. Mire az oszlopokhoz értünk, már este vooooooooolt, nem voltak kivilágítva, nem sokat láttunk. Cserébe viszont láttunk egy csomó denevért, amik mindenfelé köröztek, és a vároosi legendák (és a Spektrum szerint) az emberek hajába beleszállnak, meg beleesznek a fejbőrükbe meg mittoménmi. Hülyeségek, na.
Aztán róttuk még az utcákat, láttuk Madrid címerállatát, a medvét, amint eszi az epret a fáról. Persze csak szobor formájában. Meg végigmentünk a bevándorlónegyeden, és láttunk egy indiai vendéglőt, ahol hat euró a menü és a szabad büfé meg nyolc. Asszem oda el fogunk nézni legalább egyszer.
Jó késő lett, mire hazaértünk. Elismerem, nem valami érdekfeszítően írok a városnézésről, bocsi.
Ami a mából érdekes lehet, hogy végre főztem, mégpedig tésztát. Mekkora meglepetés. A tésztát majonézzel, kukoricával, tonhallal, és opcionális olivabogyóval tálaltam. Nagyon finom lett. Örülök, hogy újra elkezdetem főzni, feltéve, ha ezt lehet annak nevezni. Rántottát meg fasírtot is fogok készíteni. Konyhaművészet ezerrel.
A lányok állandóan olyat esznek, hogy kenyér paradicsommal, lágy sajttal (asszem brie), olivabogyóval és szalámival. Ebből a középső hármat nem szeretem, de a mindent megkóstolás jegyében megízleltem ezt is, és csodák csodájára, nem is volt rossz. Annyira nem, hogy ettem még egy falatooloooooooooot (ez a ******* ***** ********* egyre jobban idegesít). Alapvetően csak a paradicsom nagyon szar, nem sikerült kibékülnöm az ízével.
Ma a Retiro parkba mentünk esti sétára, ahol hallhattuk a dobosokat. Hangulatos volt az egész, egy Hősök teréhez hasonló karéj egyik oldalában játszottak a dobosok, körülöttük egy csoport ember, kicsit arrébb egy tó, meg oroszlánok szobrai, pár csillag az égen, és harminc méterrel arrébb, négy rendőr figyeli a műsort. Akik tizenegykor ooo ragadták magukhoz a főszerepet, odajöttek zseblámbpával, meg a kocsik reflektorával, hogy lehet hazamenni, zár a park és a buli, kihül a vacsora, téssek menni. Mentünk.
Jöttünk.