2008. augusztus 30., szombat

Lak, OK


(Beatles Love, már a végefele)
Kiültem az erkélyre, törökülésben éppen hogy elférek, a nap süt, szombat van, megpihenünk, közben gyümölcslevet iszooom. A betűm meg még mindig kijár.
Testhelyzetet váltottam, a lábkinyújtás nem egy rossz dolog.ooo Szemben egy gázpalack, remélem már üres.
Így akartam kezdeni a bejegyzést: Nem ittam sangriát. Sebaj, majd következőkor jobban figyelek az efféle irodalmi játékosságokra.
Lássuk csak. Szóval nem ittam sangriát. Viszont tele vagyok pattanással. Nem valami jó csere. De a lényeg az, hogy ott hagytam abba, hogy Gemma bevitt minket a városba. A bár neve asszem az, hogy másik vagy kifordított vagy talán ezeknek a kombinációja.
Éjfélre értünk oda, a csaposon, Raúlon kívül a hely tök üres. Viszont Raúl nagyon megörül nekünk, főleg Gemmának, akinek úgy tűnik, hogy ez a törzshelye. A bár egyébként nagyon kellemes, a falon hírességek képei, ilyenek, hogy (amiket felismertünk) Ray Charles, James Brown, Sting, Little Richard, Lenny Krawitz. A zene is jó volt, a nyolcvanas évek slágerei, amiket Raúl kevert.
Furcsa este volt, mert nem vagyok ahhoz szokva, hogy az idő többségében csak nézelődjek, és próbáljak figyelni, miközben egy szót sem értek. Néha azért van, hogy sejtem, hogy miről szólhat a beszélgetés, de nagyrészt csak lesek. Közben ittam egy baracklevet. És nem beszéltem.
Közben bejöttek Gemma munkatársai, akik a két műszak között ittak egyet. Gemma egy javítóintézetben konyhai alkalmazott (hogy pontosan mi, azt a nyelvi akadályok miatt egyelőre nehéz lenne kideríteni), és a srácok itt biztonsági őrök, este meg a metróban dolgoznak hasonló munkakörben. Éjféltől valameddig. Akkor éppen egy óra volt, de nem látszoott, hogy összeroooooopannának a munkamániától.
Oooiooooooolyan rég kezdtem meg ezt a szót, hogy már nem emlékszem, hogy mi akart lenni, Közben bejöttem az erkélyről. Mindjárt indulunk be a városba, szétnézni, egészen hajnalig. Holnap meg parkos nap lesz.
Oooo (rohadt billentyű) olyan sok extra nem történt, hazataxiztunk (nincs éjszakai asszem), alvás, reggel felkelés, és kezdésnek elmentünk még egy lakást megnézni az olyan térre, aminek a nevében benne van a Jesus, a Santa Maria meg a Beáta is. Ide jött ki elénk Bernardo, aki fejszerkezetével inkább hasonlít egy mexikói heroindílerre, mint háziúrra, de mégiscsak egy kedves fiatalember, és az első spanyol, aki beszél angolul.
A lakás maga a tér mögött van, egy belső udvarról nyílik, ahol a helyi kisebbségek csemetéi zajonganak, fociznak. Folyton mindenki arról magyarázott, hogy nem szabad kinyítni az ajtót senkinek, akit nem ismersz, meg vannak álgázóraleolvasók, meg satöbbi. Ez itt a gettó, na. Mondjuk nem tűnik annak, szerintem ez csak ilyen parázás.
A lakás egy félpince, ezért mikor beléptünk, egyből kellemes hűvös fogadott minket. Hét szoba van benne, de jelenleg egy német lány (kiköltözik hétfőn, szóval ő annyira nem érdekes), egy amcsi lány, egy francia-belga srác és egy spanyol fiú lakik ott. Utóbbi a többiek elmondása alapján fantom, sose lehet látni. (jaizé, Esbjörn Svensson Trio - Viaticum) Három szobát mutatott Bernardo (ő nem lakik itt), ebből csak egy volt érdekes, az, amelyik háromszázat kóstál mindennel együtt (a másik kettő háromhetvenöt, ezek ugye kiesnek). A szoba kicsi, egy ágy (szerencsére azért nem a legkisebb fajta), egy szekrényke, egy kis asztal tévével és székkel, egy éjjeliszekrény és egy hatalmas tükör található benne. Ablak nincs. Semmi extra, de van net, van két nagy fürdőszoba és egy tök nagy konyha. A nappali is nagyon kellemes.
Az is nagyon jó, hogy a lakók beszélnek angolul, meg mivel többen vannak, van lehetőség szocializációra. Ablak annyira nem is kell, ha napot akarok, akkor kimegyek a házból, a szobában úgyis csak aludni, gitározni meg netezni akarok, és ezekhez a hűvös nem is rossz.
A hely az amcsi lány (Meg) szerint is jó, bár Bernardo a kelleténél többet jelenik meg. Egyébként Bernardo nagyon rendes, a német csaj pont akkor érkezett meg a családjával, és Bernardo odaadta neki az egyik szabad szoba kulcsát, hogy lakjanak ott a hétvégén a szülők. Kedves gesztus, főleg, hogy a lány lelép.
Rövid tanakodás után abban maradtunk Judittal, hogy ez a hely tökéletes lesz, nem érdemes még több lakást megnézni, mert ha jön is jobb, sose lehetsz biztos benne, hogy nincs-e még annál is jobb. És a fő, hogy legyen hol aludni, megaztán csak négy hónapról van szó.
Alá is írtunk mindenféle papírokat, hogy takarítani kell meg ez meg az, a szokásos.
A lakásnézés és az aláírás között voltunk még egy órácskát egy botanikus kertben, de sajnos itt inkább zöld növények voltaoooooooook, mint virágok, bár a kaktuszos rész szép volt.
A lakásban még megpróbáltunk netet csiholni, ami valamiért nem ment. Nem wireless van, hanem kábeles, és ezt nem tudtuk megcsinálni, még a belga srác segítségével sem, aki pedig informatikus. Aztán én végül valamit átvariáltam a beállításoknál, amire még emlékeztem, hogy Írooországban is valami hasonló probléma volt (érdeklődők kedvéért: az internet protokolnál automatikusnak választottam a IP cím és a DNS szerver cím megszerzését). Hurrá.
A környéken találtunk egy piacot, itt fogok majd darált husit venni. Meg van olcsó bolt is. Ott meg veszek minden mást.
Este ettünk egy mélyfagyasztott pizzát, aminek a rákent majonéztől eltekintve nem volt íze. Mindenközben a lányok partizánakciót indítottak a net megszerzésére, és sikerült is szerezni, a mecénásunk a netkalóz Alfronzo, aki még pénzt se kér a netért. Kedves tőle.
A netnek mindannyian megörültünk, gyorsan meg is csináltam a blogomat, ami, mint kiderült, egy kalap szar, nehéz kommentelni, nekem meg az nem tetszik, ahogy tagolta a szöveget. Így vissza is tértem a korábbi szolgáltatóhoz, de ezt ti már tudhassátok, mert valahogy csak el kellett jutni erre a címre.
Este/éjszaka sétálni mentünk a városba. Csak úgy mászkáltunk az utcákon-tereken, közben láttuk a valamilyen híresneves múzeumot, meg majdnem bementünk a nagy parkba, de azt éjfélkor bezárják, és egy macskát állítanak őrnek a kapujába, aki bárkivel farkasszemet néz.
Elfogyott az ihlet, ezért ideöntöm csak, hogy sok a szökőkút meg az utcák még éjjeli egykor-kettőkor is tele vannak emberrel. Blamegbla, vége lett a napnak, most meg már öt óra van, és lassan tényleg séta lesz.

Beindulunk

Este lett és reggel, és este. A harmadik nap.
Fénysebességgel haladunk a letelepedés felé, egyelőre semmim sincs, de előrelépések történnek minden ügyekben. Például egyesek már most olvashatják a blog eddig elkészült írásait, ugyanis még reggel (itt a reggel sose olyankor van, mint otthon, hanem inkább már délután) szétküldtem az írásokat sokatok postafiókjába.
Még mindig hibádzik az o. Senki sem javasolt semmit, szóval egyelőre így dübörgünk tova. Közben az emerzonlékendpálmer képekről mesél. És rájöttem, hogy mi az a büdös, amit érzek. Naná, hogy a lábamooo. A szandál és a meleg együtt remek módon száll rá az orromra. Főleg, ha ülök, mert akkor közel a fejem az alsóbb részeimhez.

Intermezzo, megmostam a lábam.
Vajon van itt oolyan hardcore olvasó, aki a fülével is követi az eseményeimet, azaz azt hallgatja olvasás közben, amit én íráskor?
Szóval kicsit neteztünk Gemmánál, aztán mikor rájöttünk, hogy a randstad (munkaközvetítő) messze van, ezért inkább csak a szemben lévő munkaügyi központba mentünk le, ahol először egy nő, majd egy angolul tudó fickó foglalkozott velem/velünk. Behazudtunk két szezonnyi szüretet, és bevallottuk, hogy nem tudok spanyolul.
És akkor (dobpergés) odaadták a munkavállalási engedélyemet. Ami egy szelet papír háromba hajtva, rajta, hogy Don György Simon. Ez három hónapig érvényes, utána egy pecsétet kell (Judit rámszólt, hogy a gyümölcsleves dobozt össze kell hajtani, afenébe, igaza van) (mégegyzárójel, szóvalhogy itt nincs olyan, hogy őszibaracklé, csak őszi-szőlő kombó, 55-45%-os arányokban, képzeljétek, finom) kérvényezni, és akkor újra legális vagyok. Kaptunk még egy webes címet, ahol munkát lehet halászni. Mondtam, hogy fizikait és kintit, megpersze félmunkaszerűt akarok, ezt is bevitte az ember a gépébe.
Ilyenek történnek itt.
Megpihentem gondolatban, addig mentek.
Izé. Mizé. Mégiscsak izé.
Fúúú. Levegőt kifúj. Nagyon nehéz újra pályára állni.
Szóvalszóval, felkerekedtünk hármacskán és elmentünk metróval kettőt, és ott volt a Hipercor (a h-t továbbra sem ejtjük a szó elején, sőt, sehol se!). Ez ilyen jónagy bolt, aztán kiderült, hogy a jónagy bolton kívül más is van, ahol vettünk meg vettünk, tök lényegtelen, kakaót is persze ("voila! megkóstolod?" nem, mert van benne paradicsoom meg... megkóstoltam, jó volt), aztán lementünk simkártyát szerválni. Először csak Judit próbálkooozott be, neki Vodafone kell, mert ahhoz van kompatibilis telója.
Kiválasztottuk a legjobb tarifacsomagot, aláírta a papírt, hogy igen, ő vodás akar lenni, meg ilyenek. Az ember felhívta a Vodafone-t (itt ez így megy, nyolcan kellenek egy sim aktiváláshoz), ahol közölték vele, hogy az általunk kinézett csomag megszűnt, sőt az összes másik is, amik az általunk nézett katalógusban van. Akkor spanyol nyelven következett egy beszélgetés, amit ugye nem értettem, a végeredmény ("csináltál egy ilyet" ami meg egy kifelé fordított tenyér, azaz magyarázok nektek, az van), hogy egy tök másik tarifa, meg sok idő elment, sietés.
Merthogy jön a lányok szállásadója, de ez nem velem történik, erről nem írok, ooiooo rejtőzködésben vagyok, másfél órát, addig végigolvastam az Orwell-es könyvet, kicsit tanultam volna spanyolooooul, de nekem inkább egy nyelvkönyv kéne, nem egy szókönyv. (jaigen, Intergalactic Megahelo by Boom Boom) (rohadt sok a kérdés, vajon hogyan rendszerezzem a zenéimet, nehéz kérdés, mert annyiféle szisztéma van) Aztán visszatértem ide, és nekiszaladtunk lakást nézni. Eseménydús nap ez.
Az első helyen még nem volt ott az ember, a második helyre mentünk. Az kb tíz percre van innen. Namost ez ilyen izgis féle szitu, mertugye én továbbra sem beszélek spanyolul, így Judit telefonoz, meg az elején beszél valamit, amiben közli, hogy nekem kell a szoba, és én nem beszélek csak angolul. Eközben én kedvesen mosolygok. (Judit száma 610613698, hívjátok bátran)
Itt egy ausztrál meg egy galíciai fiú lakik, és egy olasz lány, de ő kiköltözik, a történetben a továbbiakban nem szerepel. A szoba és a lakás szép meg otthonos, az ausztrál fijú tud angolul és dobol is, a spanyol gyerek mintha értené az angolt, de az ausztrál fülébe súgdosott a felém kommunikálás helyett. Volt itt valami furcsaság. Nemtom. Azért nem rossz, holnap értesítenek.
A másik helyen egy nagyon rendes ecuadori fickó fogadott minket, végig mosolygott, a ház előtt várt minket, telefonált, ilyesmi. Kedvesnek tűnt. A szoba meg a lakás nem nagy szám, de kellemes, és olcsó. Leírom ezt a szót megint. Olcsó. Szeretjük az ilyet. Kettőötven mindennel. Itt a felesége meg egy paraguay-i lány lakik, róluk egyelőre semmit sem tudunk.
Net ügyben annyit, hogy az első helyen wifi, a másikon meg majd babos kapcsolat lesz szeptembertől. A második tűnik egyelőre a jobbnak, lehet spanyolul tanulni, meg egyébként is a szobámban szeretek ücsörögni és pengetni a gitárom. A pénz meg utazásra kell.
Naigen, újra itt a szobában.Jeges vizet iszom. Gemma bevisz minket este a tutiba, valami találkozó lesz, oda megyünk mi is, szocializálódunk. Talán iszom egy sangriát.

A kanapén

Most a kanapéról jelentkezem, piros a huzata, sárga, kék és zöldeskék csíkokkal. Ilyen hely ez.
A parkban sikerült kicsit netezni, de mivel a töltőm kapacitása továbbra is kicsiny, így egy röpke családozós levélen, meg pár semmitmondó msn-ezésen kívül nem sok történt. Viszont nyitottam blogot, azt formázni meg mifenézni kell, és akkor ezt már el is olvashatjátok.
Kicsit még a tegnapról. Lemerültem, kimerültem, indultunk a lakás felé. Útközben nagy hurrázások közepette leszakadt az egyébként is végét járó sporttáska vállszíja. A csomag a földre zuhant, én meg már úgy voltam vele, hogy rohadjon meg, nem megyek vissza érte. Asszem nem szeretek telipakolva mászkálni. Az még hagyján, hogy a hátizsákom meg a táska is nehéz, de ott van még az erősítő és a keménytokos gitár. Könnyebb hobbi után kéne nézzek.
Sikerült megtalálni a lakást, a címét egyelőre nem tudom, de az biztos, hogy 28 a házszám, a lakás meg 2B. Találjatok meg, ha tudtok!
Gemma (Hemma) lakik egyelőre itt és a két új lakó a két magyar leány, én ugye majdan nekifogok a lakáskeresésnek (holnap kezdek ebbe bele a melókereséssel együtt), addig szívesenlátott vendég vagyok. A lakás meg a szobák semmi extrák (remélem ezt nem olvassák a lányok), de legalább olcsó. Van benne ágy meg kanapé a nagyszobában, és a fürdőszoba tényleg frankó. Viszont íróasztalfronton egyelőre hiányok léptek fel. Most akkor vagy a tulajt kell rávenni egy befektetésre, vagy a zsebbe kell nyúlni.
Úgy érzem, hogy ebben a városban állandóan büdös vagyok. Egyébként elég meleg van, még este is, napközben meg úgy igazán. Mindenhol megy a légkondi, kijövetelkor a meleg jól pofán tudja verni a gyanútlan személyeket. Én mondjuk szeretem a meleget, remélem végig ilyen lesz az idő, eső nem nagyon kell, csak maximum egy tengerpart vagy tó, de ebből olyan sokat nem találtunk eddig. Ezért is megyünk hamarost a Kanári-szigetekre. Meg Marokkóba, meg Portugáliába, meg Baszkföldre, meg Barcelonába, meg ide meg oda. Ez ilyen utazós-kevesetdolgozós időszak lesz nekem, a blog is eképpen fog alakulni a tervek szerint.
Gemmával nekem nem sikerült beszélnem, mert kisebb nyelvi akadályok léptek fel, őt a lányok beszámolói alapján fogjátok megismerni. Valami kis faluból jött, és a városból kint dolgozik, későn ér haza, és a lakás berendezése alapján nincs sok ideje az elkényelmesedésre, a konyha üres, a nappali üres, a fürdőszoba üres. Szomorú. A lakás egyébként egyelőre nem túl élettel teli, de a lányok tele vannak tervekkel a lakásújítást illetően.
Vissza rám. Olvasgattam, meg fáradtam tovább, aztán amikor végre fürdésre kerülhetett sor, a laptopomra ejtettem a könyvem. Kiesett a nyolcas. Megpróbáltam visszarakni, de nem sikerült. Baromi ideges lettem, aminek az lett az eredménye, hogy megsimogattam a billentyűzetet, hátha, aminek az lett a vége, hogy kijött a nulla és az o. A kerek betűk. Mondom, akkor jó.
Kicsit összeszedtem magam, és sikerült a nyolcast és a nullást visszarakni, de az a rohadt o csak nem akar a helyére kerülni. Fáradt voltam és alapvetően elegem lett az egészből, így átadtam magam a holnap markába.
Ja, közben a víz is elállt, bár büdös voltam, nem tudtam fürdeni, fogat is csak a bidéből csöpögő víz segítségével. Ilyen napunk volt.
Másnap se bírtam berakni az o-t. Nem akad be az alsó fele, így ha felül nyomom meg, vagy bárhol máshol, ami nem az alul, akkor arrébb mászik. Mondhatom, nem nagy öröm. Hogy ezt az örömöt megosszam veletek, ezentúl nem törlöm az ovisszaállítási plusz betűket.
Egyébként a jobbragomb, a delete és más gombok sem állnak a helyzet magaslatán, de ennek nem a tegnap este az oka, azok messze voltak a dühömtől. Vajon lehet betűket kapni laptophoz?
Nagyon vigyázva írok, nehogy kiessen a betű.
És máris elmúlt dél a történetben.
Ríltájm: megnézzük a tévét, hogy működik-e. A távirányítón ("semmi izgi nincs a tévében") még a fólia is rajta van, újnak tűnik a hely, vagy Gemma nem lelkesedik tévéért. Szerinte egyébként ugrál a kép, szerintünk meg szimplán nagy büdös feketeség megy az összes állomáson.
Toooovább, mindig csak tovább. (Hangyaháború, a háttértben a Barcelona játszik Krakkóval.)
Mindig megakadok.
Lementünk ellenni, meg venni meg enni, wifizni, hasonlók. Útközben bekopooooopoogtunk (lehet, hogy van net? van, akkor szünet) (most nincs net, de bízok) (próbálok netet csiholni, nem megy egyelőre), nade a lényeg az, hogy ("bejött az UFH, ez most jó nekünk") Judit bekopogott a szomszédságba, hogy heló megérkeztünk, vennénk internetet olcsóért (mert azok ugye vannak a levegőben, de kislakattal védik) (eddig European Mantra szólt, most Zakk Wylde), de o csak egy lány volt otthon, akinek az informatikus fickója talán megoldhatja gondunkat, de ők meg esznek jelenleg és nem hallják, hogy kopogunk. Volt még egy idősebb, hangosan ("kér valaki ilyen karikát?" én kértem, gyümölcslevet is) beszélő ember, de neki nincs netje. Azt hiszem kényelmes lesz itt az életem, mert mindenki hangosan beszél, én meg abban ugye született tehetség vagyok.
Sétáltunk, aztán éhesek lettünk, vagy már azok voltunk, és ezért költekezőset ettünk. A járókelők segítségével egy nagyon kellemes helyet találtunk, valami El Lagar nevűt. A lényeg, hogy ott tízért kaptunk kenyeret meg előételt, főétel, italt, és sütit. Én vegyes paellát, foghagymás nyulat, fagyit meg baracklevet ettem. Jól is laktam meg finom is volt, ooooooo összességében jól befektetett pénz volt, egészen a parkig jutottunk, ahol a kígyó a farkába harap, mert ott volt net, és ott kezdődött a mai beszámoló.
Heverés, netezés, aztán boltolás, hazajövés, írás, netnekmegörülés, a netelmenésneknemörülés, újabb írás, a vége ott oo fut el. Ilyen nap volt a mai. Holnap meló és lakáskeresés, sínre kerülés, öröm és vigalom, disznóvágás, sok esemény, és a blog megcsinálása következhet.

Valami kimaradt. Az, hogy mennyire előrehaladok a nyelvi kézségeimmel. Ma megtanultam a számokat, a napokat, és lassan a színeket is tudom. A doktori disszertációmat spanyol nyelven is meg lehet majd hallgatni.

Kezdhetjük

Ez vajon már Madrid? Elméletileg nem.
Lejöttünk valami mély, sötét alagútba, ami tele van buszokkal. Ha most ez Madrid, akkor alaposan félrenéztük az idõt. Egy órával. Ami azt jelenti, hogy egyelõre ennyit tudtam írni. Pedig nagyon rákészültem az írásra.
Még mindig sötét van. Akkor szálljunk le.

Mostmár biztos, hogy Madridban vagyunk. Elvonszoltuk magunkat a parkba, és késznyerpihenõbe tesszük magunkat. A lányok, ketten vannak, akár itt be is mutathatom õket, úgy, hogy Judit és Nóri, szóval a lányok szállásadója egy kommunikációs félreértés miatt nem nagyon várt minket, csak tízre lesz otthon, addig mi parkolunk. Most negyed nyolc van, csak hogy el tudjátok helyezni a dolgot.
Talán még itt az elején valami rövid bevezetésféle lehetne, hogy akkor most ez mi ez, meg úgy egyáltalán miért éppen Madrid. Be nem fogom mutatni magam, mert akkor kapnék a pofámba a nagyérdemû olvasógárdától, hogy miért lopom az idejüket már ismert ócskaságokkal, és miért nem írok végre arról, hogy finom-e a helyi sangria (egyelõre nem tudom) és hogy szépek-e a spanyol fiúk/lányok (biztos vagyok benne, hogy mi hárman vagyunk Madrid legvonzóbb lakói).
Nem lesz bevezetés. Hanem egybõl lecsóbacsapás.
Szar a laptop aksija, lehet, hogy kéne szerezzek egy újat, vagy valami áramfejlesztõt. Már most 63%-on vagyunk, és még semmi sem történt. Vajon át lehet tenni a laptopot áramspórolós üzemmódba, vagy ezt csak kikapcsolás útján lehet elérni? Megannyi kérdés már most. És még csak Office-om sincs, vacak WordPad-be írok.
Tizenöt perc alvás után a család kigurított a reptérre, ahol szerencsével felkaptunk az ötórás gépre, és még a gitár is velünk utazhatott a fedélzeten, pedig féltem, hogy elveszik tõlem, megfogdossák, máshova teszik, semmi jót nem csinálnak vele. Talán két és fél óra múlva értünk Gironába (ejtsd: Zsirona), ami Barcelonától van kábé nyolcvan kilométerre. Fogtunk egy buszt, és már ott is voltunk. És az ottnál rájöttünk (azaz ezt már korábban is sejtettük), hogy rohadt sok a csomag, és a városnézés negyven kilóval a hátadon talán nem is akkora mulatság. Ezért beraktuk a cuccos egy részét egy öteurós megõrzõbe, és sétáltunk egy igazán tartalmasat, valami diadalívhez, aztán a boltba, majd fel a buszra. Mindezt negyvenöt perc alatt.
Barcelona nekem egyelõre csalódás volt, bár az igaz, hogy nem láttunk belõle sokat, de valahogy teljesen máshogy képzeltem el. Vagy nem képzeltem el sehogy, de ha elképzeltem volna, akkor tuti nem ezt álmodtam meg. Koszos volt, meg semmi extra. Ezt a véleményt két utca végigjárása után alkottam, szóval nemsokára újra oda kell ruccani, és szétnézni.
Azt képzeljétek el, hogy itt verebek vannak és nem galambok. Meg egy csoport öregnéni, mozgássérültek, félmetelen biciklista (férfi), kutyások, szobor, fû, napsütés és árnyék. Ez tehát Madrid nekem, meg a metróhálózat.
A boltban vettünk kilencven centért gyülölcslevelet, negyvenötért limonádért, najó, ilyenek mostmár nem lesznek. Csak a nosztalgiázás végett írtam.
A Barcelona-Madrid buszút hét és fél óra, egy negyveötperces szünettel. Szerencsére a busz majdnem üres volt, így jutott hely bõven nyakat és testet nem kímélõ alvási kísérletekre, blog majdnem írásra, olvasásra, parttalan vitákra. Ha nem is repült, de eltelt.
Éppen nyelvetcsettintetõs ínyencségeket ("sok a légy, miért van itt sok légy? ezt is írd bele!") akartam monitorra vetni, amikor az alagút és a megérkezés kettévágta ezen próbálkozásokat. Pedig igazán filozofikus és mélyenszántó hangulatban voltam. Most inkább fûbenücsörgés van. Bár a napra vettem jegyet, az árnyékba kerültem.
Végetért a Division Bell album, újat nézünk helyette. Ötlet? Valaki? Hát, akkor majd én. Addig szünet. Mentem.
José González a befutó In Our Nature albumával. Judtnak csak az adójog marad.
A buszpályaudvaron kiderült, hogy a lakás helyett a parkba tessék menni, ami egy remek túra a sok csomaggal, le a lépcsõn, éééés, fel a lépcsõn.
Tényleg sok a légy.
33%-nál vagyunk.
Ez a park valami nagy park, elméletileg mindenféle van benne, mi abból egyelõre nem sokat láttunk. Van balra valami szobor, lovasszobor, de mivel arról süt a nap, nem sokat nézem. Szemben meg egy mellszobor, háttal.
Judit szerint a spanyolok kicsik, így végre faraghatok a kisebbségi komplexusomból. A metrón simán be tudom vágni a fejem a kapaszkodóba.
Itt a mese vége.
Itt a mese kezdete, az elsõ felvonás karácsonyig tart, aztán kicserélik a szereplõk egy részét és a helyszínt. Addig nagyrészt belõlem, Juditból és Nóriból lehet gazdálkodni, meg Madridból és a látogatókból.
Közlekedés iránt érdeklõdõ olvasóimnak okulására megmondom, hogy itt van vagy tízplusz metróvonal, és egy jeggyel szinte bárhova el lehet menni, nem kell minden egyes alkalommal lyukasztgatni. Ja, és a jegy hetven cent, ha egy tizes pakkban veszed.
Érdekesség olyan sok még nem történt, a leplet sem rántottuk le semmirõl. Viszont szép a táj, jó lesz sokat utazgatni. ("hol van a dinári hegység?", nem tudom) Ahogy nézem itt egy jó darabig világos lesz.
Az autópálya mellett több helyen hatalmas kartonbikák szegélyezik az utat, azok a fajták, amik pólókon meg spanyol tárgyakon lehet látni, nekem tetszenek.
A spanyol nyelvtudásom egyelõre erõsen a nullához konvergál, de már így is tudtam jegyet kérni a buszra. Úgy, hogy: dosz bijetesz á Bárfelóna, por fávor, szoloidá. Na, ezt sem sikerült egyedül leírjam, volt két hibám. Ja, a f betû az valahol az ef, az esz és a beszédhiba közötti metszetben található.
Bepittyent ez a rohadt. Nem szeretem az ilyet, nem lehet nyugodtan írni, mindjárt kirántják alólam az áramot. Nyolc óra van, eddig tartottam. Féljetek, még jövök...