Kezdhetjük

Ez vajon már Madrid? Elméletileg nem.
Lejöttünk valami mély, sötét alagútba, ami tele van buszokkal. Ha most ez Madrid, akkor alaposan félrenéztük az idõt. Egy órával. Ami azt jelenti, hogy egyelõre ennyit tudtam írni. Pedig nagyon rákészültem az írásra.
Még mindig sötét van. Akkor szálljunk le.

Mostmár biztos, hogy Madridban vagyunk. Elvonszoltuk magunkat a parkba, és késznyerpihenõbe tesszük magunkat. A lányok, ketten vannak, akár itt be is mutathatom õket, úgy, hogy Judit és Nóri, szóval a lányok szállásadója egy kommunikációs félreértés miatt nem nagyon várt minket, csak tízre lesz otthon, addig mi parkolunk. Most negyed nyolc van, csak hogy el tudjátok helyezni a dolgot.
Talán még itt az elején valami rövid bevezetésféle lehetne, hogy akkor most ez mi ez, meg úgy egyáltalán miért éppen Madrid. Be nem fogom mutatni magam, mert akkor kapnék a pofámba a nagyérdemû olvasógárdától, hogy miért lopom az idejüket már ismert ócskaságokkal, és miért nem írok végre arról, hogy finom-e a helyi sangria (egyelõre nem tudom) és hogy szépek-e a spanyol fiúk/lányok (biztos vagyok benne, hogy mi hárman vagyunk Madrid legvonzóbb lakói).
Nem lesz bevezetés. Hanem egybõl lecsóbacsapás.
Szar a laptop aksija, lehet, hogy kéne szerezzek egy újat, vagy valami áramfejlesztõt. Már most 63%-on vagyunk, és még semmi sem történt. Vajon át lehet tenni a laptopot áramspórolós üzemmódba, vagy ezt csak kikapcsolás útján lehet elérni? Megannyi kérdés már most. És még csak Office-om sincs, vacak WordPad-be írok.
Tizenöt perc alvás után a család kigurított a reptérre, ahol szerencsével felkaptunk az ötórás gépre, és még a gitár is velünk utazhatott a fedélzeten, pedig féltem, hogy elveszik tõlem, megfogdossák, máshova teszik, semmi jót nem csinálnak vele. Talán két és fél óra múlva értünk Gironába (ejtsd: Zsirona), ami Barcelonától van kábé nyolcvan kilométerre. Fogtunk egy buszt, és már ott is voltunk. És az ottnál rájöttünk (azaz ezt már korábban is sejtettük), hogy rohadt sok a csomag, és a városnézés negyven kilóval a hátadon talán nem is akkora mulatság. Ezért beraktuk a cuccos egy részét egy öteurós megõrzõbe, és sétáltunk egy igazán tartalmasat, valami diadalívhez, aztán a boltba, majd fel a buszra. Mindezt negyvenöt perc alatt.
Barcelona nekem egyelõre csalódás volt, bár az igaz, hogy nem láttunk belõle sokat, de valahogy teljesen máshogy képzeltem el. Vagy nem képzeltem el sehogy, de ha elképzeltem volna, akkor tuti nem ezt álmodtam meg. Koszos volt, meg semmi extra. Ezt a véleményt két utca végigjárása után alkottam, szóval nemsokára újra oda kell ruccani, és szétnézni.
Azt képzeljétek el, hogy itt verebek vannak és nem galambok. Meg egy csoport öregnéni, mozgássérültek, félmetelen biciklista (férfi), kutyások, szobor, fû, napsütés és árnyék. Ez tehát Madrid nekem, meg a metróhálózat.
A boltban vettünk kilencven centért gyülölcslevelet, negyvenötért limonádért, najó, ilyenek mostmár nem lesznek. Csak a nosztalgiázás végett írtam.
A Barcelona-Madrid buszút hét és fél óra, egy negyveötperces szünettel. Szerencsére a busz majdnem üres volt, így jutott hely bõven nyakat és testet nem kímélõ alvási kísérletekre, blog majdnem írásra, olvasásra, parttalan vitákra. Ha nem is repült, de eltelt.
Éppen nyelvetcsettintetõs ínyencségeket ("sok a légy, miért van itt sok légy? ezt is írd bele!") akartam monitorra vetni, amikor az alagút és a megérkezés kettévágta ezen próbálkozásokat. Pedig igazán filozofikus és mélyenszántó hangulatban voltam. Most inkább fûbenücsörgés van. Bár a napra vettem jegyet, az árnyékba kerültem.
Végetért a Division Bell album, újat nézünk helyette. Ötlet? Valaki? Hát, akkor majd én. Addig szünet. Mentem.
José González a befutó In Our Nature albumával. Judtnak csak az adójog marad.
A buszpályaudvaron kiderült, hogy a lakás helyett a parkba tessék menni, ami egy remek túra a sok csomaggal, le a lépcsõn, éééés, fel a lépcsõn.
Tényleg sok a légy.
33%-nál vagyunk.
Ez a park valami nagy park, elméletileg mindenféle van benne, mi abból egyelõre nem sokat láttunk. Van balra valami szobor, lovasszobor, de mivel arról süt a nap, nem sokat nézem. Szemben meg egy mellszobor, háttal.
Judit szerint a spanyolok kicsik, így végre faraghatok a kisebbségi komplexusomból. A metrón simán be tudom vágni a fejem a kapaszkodóba.
Itt a mese vége.
Itt a mese kezdete, az elsõ felvonás karácsonyig tart, aztán kicserélik a szereplõk egy részét és a helyszínt. Addig nagyrészt belõlem, Juditból és Nóriból lehet gazdálkodni, meg Madridból és a látogatókból.
Közlekedés iránt érdeklõdõ olvasóimnak okulására megmondom, hogy itt van vagy tízplusz metróvonal, és egy jeggyel szinte bárhova el lehet menni, nem kell minden egyes alkalommal lyukasztgatni. Ja, és a jegy hetven cent, ha egy tizes pakkban veszed.
Érdekesség olyan sok még nem történt, a leplet sem rántottuk le semmirõl. Viszont szép a táj, jó lesz sokat utazgatni. ("hol van a dinári hegység?", nem tudom) Ahogy nézem itt egy jó darabig világos lesz.
Az autópálya mellett több helyen hatalmas kartonbikák szegélyezik az utat, azok a fajták, amik pólókon meg spanyol tárgyakon lehet látni, nekem tetszenek.
A spanyol nyelvtudásom egyelõre erõsen a nullához konvergál, de már így is tudtam jegyet kérni a buszra. Úgy, hogy: dosz bijetesz á Bárfelóna, por fávor, szoloidá. Na, ezt sem sikerült egyedül leírjam, volt két hibám. Ja, a f betû az valahol az ef, az esz és a beszédhiba közötti metszetben található.
Bepittyent ez a rohadt. Nem szeretem az ilyet, nem lehet nyugodtan írni, mindjárt kirántják alólam az áramot. Nyolc óra van, eddig tartottam. Féljetek, még jövök...