Napsütés

Ülök a napon, és nem látom a képernyőt rendesen. De azért bízom benne, hogy tisztában vagyok annyira a mondanivalómmal, hogy ne kelljen állandóan a képernyőt lesni. Nézhetem például a kutyákat, a füvet, az eget, csak akkor nagyon belassul az írásom.

A közeli múzeum parkjában vagyok, gyönyörű napsütést találtak ki mára, örülök is ennek, asszem leveszem a szandálom, ti meg vegyetek sapkát-sálat.

Feltettem a lábam. Letettem a lábam. Mégsem volt olyan kényelmes úgy, mint azt előre hihettem. Sebaj, majd olvasáskor.

Izé meg bizé, kedden írtam, meg tettem fel képeket, remélem már megnéztétek őket, szerintem érdemes. De ebből inkább az a fontos, hogy volt szerda a kedd után.

Mint az ehhez hasonló napok, ezen is tanítottam, és a gyerekekkel nem ment most se minden rendben, teljesen megőrülnek, látják, hogy nem tudok spanyolul, ezért úgy beszélnek egymáshoz, meg alapvetően fegyelmezni sem tudok. De ekkor jön a retteget Sufian, és kisegít, ő tőle a gyerekek nagyon félnek. Szerintem azért, mert ő rendes felnőtt, nem hozzám hasonló fiatal.

Új játékot eszeltem ki a felnőtteknek, házi Taboo, szavakat felírok kis papírfecnikre, ezekből húznak, és egymásnak próbálják elmagyarázni a rajta található szót. Szerintem ez fejleszti a kifejezési kézségeiket. Ma kérdező játék is lesz.

Egyébként meg Robban Frod – Tiger Walk. Ügyesen meg tudom csinálni úgy a fülest, hogy mindkettő része szóljon, de ez sajnos csak viszonylag nyugodt helyzetben alakítható így.

Csütörtök, blablabla, megtudtam, hogy összesen huszonkét órát kell tartsak egy hét alatt, ami plusz tizenhatot jelent, ami meg százkilencvenkét eurót. Úgy van, hogy keddtől hétfőig helyettesítek. Meglássuk majd, hogy miként. Mondjuk csak két óra van minden csoporttal, szóval nem várok csodát, elég, ha nyugton maradnak.

Ebben az országban a legyek az otthoninál sokkal vadabbak, nem félnek egyáltalán. Bárhova leülsz, főleg a természetben, egyből megjelennek, és határozott mozdulatokat kell tenni, hogy elhúzzanak. Nem elég, ha megrázod a fejed, oda is kell csapni. Komolyan mondom, rászáll a fejembre, és nem megy el.

Megjött Judit apukája, és hozott sok túrórudit, mindenki örül. Bár fogynak ezerrel.

Jaigen, csütörtök reggel mentem ki a melóba, és most se volt ott senki. Gondoltam, hogy akkor most miként is lesz ez így, de végül húsz perc késéssel befutottak. Előtte még odajött egy biztonságisőrnő, hogy mit akarok. Angolt tanítani. Szépen elmagyaráztam, de nem hitt nekem. Szerencsére a tanítványaim felvilágosították.

Most jutott eszembe, hogy még anno a mellékhelyiséges incidensnél, amikor kellett az útlevelem az engedélyezéshez, na, akkor még le is fotóztak, mondták, hogy nézzek a kamerába, köszi. Szóval mindenkit dokumentálnak, aki vécézik, és így vissza lehet követni, hogy ki pisilt mellé. Frappáns.

Hazafelé, a pályaudvaron elnéztem a távolba, és megláttam a hegyeket, a Sierrákat. Elhatároztam, hogy nekem a hétvégén mindenképp oda kell menjek, nem élet az élet kirándulás nélkül. Főleg úgy nem, hogy két hónapja nem voltam képes ezt megtenni. (közben egy fickó idepisil a kertbe, pedig bent van ingyenvécé, látom ám, hogy miben sántítasz!)

Tovább az irányba, lidl (iz csípör), vettem eztazt, beálltam a sorba, közben meg nyitottak egy újat, és mutattak rám, hogy ott én kezdek. Persze nekem benne volt vagy két perc, amíg felszedelődzködtem magam, de nem engedtek senkit fizetni. Átmentem, és mondom egy néninek, akinek két darab vásárolandója volt, hogy menjen nyugodtan elém. Erre a cuccosait az eladó hátrébbrakta, hogy nem, én vagyok az első. Ezt nem értettem, most akkor ezt miért. Miért kell nekem lenni az elsőnek? Valami vallási szabályzat? Vagy Spanyolország ilyen? Őrület. Bocsánatot kértem a nénitől.

Aztán irány a fülhallgatós hely, újabb menet (Judit nem ért rá, így egyedül vettem fel a küzdelmet). Elmondtam egy eladónak, hogy itt a papír, rajta van, hogy két év garancia, eltelt egy hónap se, mondta, hogy hív valaki mást, aki tud angolul, erre jött a múltheti bunkó, a főnök, aki nem tud angolul. Mondja ez (ezentúl a kopasznak lesz nevezve), hogy én már voltam itt múltkor. Mondom ja, de itt a papír, két év garancia, meg ez nem jó. Mondja, hogy a két év nem arra szól. Kérdeztem, hogy akkor mire, arra, hogy áll a sarokban? Jött a blabla, nem értettem sokat, de én tiszta ideg lettem, rohadékok, mondom, hogy hozom az ügyvédem, meg elkezdtem kikeresni a szótárból, hogy fogyasztóvédelem, erre a csávó dühösen kérdezte, hogy melyik volt, és mennyi, odavágta hozzám a pénzt, és mondta, hogy vásároljak máshol. Ez még jobban felidegesített, és próbáltam mondani, hogy én nem ezt akarom, hanem, hogy elismerjék, hogy igazam legyen, de ezt nem sikerült elmondani, mert a csávó mutatta, hogy húzzak el.

Rohadjanak meg. Nem úgy jöttem el, ahogy szerettem volna. Bár elértem a célom, visszakaptam a pénzem, ami ugye járt, de a morális győzelem elmaradt. Nekem ne dobja oda a pénzt úgy, hogy közben azt gondolja, hogy neki van igaza, és csak azért adja oda, hogy befogjam a pofám, és húzzak el. Boruljanak térdre, és ismerjenek el, mint tudatos fogyasztót, akivel a gyártók nem packázhatnak, aki tisztában van a jogaival, és él velük. A modern fogyasztó. Ez vagyok én. Hamarosan szobrom is készül. Hetne, de bunkók az emberek.

Remélem ti is így gondoljátok (a háttérben mindenki bólogat és egyetért, csak fogjam be végre a pofám) (és húzzak el).

Szóval most nincs füles, de a régit kis furfanggal lehet használni.

Mondtam már, hogy milyen sötét van reggel? Nagyon. Még nyolckor is. És hidegecske van, ha nem süt a nap, pulóvert kell venni, reggel még a sálon is elgondolkodtam. De, ha süt, akkor jóság van, húsz fok vagy több.

Péntek az péntek. Nehéz lenne rájönni, hogy mivel telt, nem tudom. Asszem a Hősöket néztem. Aztán meg volt spanyolóra, ahol nem történt sok említésre méltó, ugyanez igaz a másnap reggelire is. Talán azon lehet elgondolkodni, hogy jött egy új ukrán csaj (úgy tűnik, hogy minden bokorban van egy), és bár már tíz hónapja itt van, és takarít vagy valami ilyesmit csinál egy spanyol családnál, még bemutatkozni sem tud. Ezek az emberi teljesítmények, és nem a robot májkölfelpsz.

Lassan befejezem a kezdő spanyol könyvemet, aminek azért is lenne itt az ideje, mert ideérkezésemkor még úgy kalkuláltam, hogy októberre kész lesz, de most már a novemberrel kell igyekezni, de asszem ez vállalható. Meg is vettem a második részt, amiben a birodalom visszavág. A dzsedi az újévben tér vissza.

Szombaton ránktört a jóidő, de durván, meglestem egy fotókiállítást, majd bevettük magunkat a Pradoba (ez egy nagyon híres múzeum, én persze ez előtt nem hallottam róla, dehát ugye én bunkó vagyok, pikásszó képekbe csomagolom az uzsonnát), még ingyen, mert huszonöt év alatt nem kell fizetni. Namost, álljon meg a menet. Mivan ezzel a huszonöttel? Minek szivatnak meg mindenféle fizetési kötelezettségekkel, nem elég nekem, hogy öregszem? Ez a huszonöt rosszul hangzik mindenféle belépti díjak nélkül is.

Olyan van itt, hogy szépművészet, magasröptű, szélesvásznú. Meg persze a régmúltra vannak ráállva, így minden szögből megismerhettük a Szent családot (Sagra Familia) meg a kereszthalált. Meg úgy általában mindenféle keresztény témájú festményt. Na, ezekből nekem már egy is sok, szóval gyorsan elfogyasztottam a látnivalót, és szerencsére volt egypár festő, aki hajlandó volt érdekeseket is festeni. Bosch például. De volt még Goya is, aki elmosódott alakokra vesztegette az idejét (ez csak egy teremre igaz, a felső szintet nem láttam, szóval nem kell itt máglyánelégetést fontolgatni részemre). Rembrandt is külön tárlaton képviseltette magát, ő azért ügyesebb fiú.

Érthető módon a második emeletnek én már nem vágtam neki, azért a kultúráltságnak is vannak határai, mármár aranylövésig adagoltam magam most is.

Ja, két hete játszódjunk, Reina Sofia (a guernicás múzeum) (kijebb siftelek a napra), a jegyek ingyen vannak. De nem engednek be nélküle, hanem oda kell menni a jegypénztárhoz, és elvenni egyet, amit a jegyszedő majdan ellenőriz. Ezt azért mindenki ízlelgesse kicsit, nem szeretném én durván megmondani a frankót. Hatásszünet vége. Szóval az oké, hogy pazaroljuk csak a papírt, mert van még erdő Dél-Amerikában, kell a munka is a dolgos népeknek arrafelé, indiánból, állatvilágból meg túl sok van. De itt ezek azért alkalmaznak két embert, hogy az egyik jegyet nyomtasson, a másik meg ellenőrizze. Sőt, lehet, hogy a másik oldalon is van ellenőrzés, mert kettő a bejárat. És ennek ellenére munkanélküliség van.

Hát igen, már említettem a szép időt, ez a múzeum után is tartotta magát, szóval irány a Retiro, ott bevárom Juditékat, addig is (szalad el a nap, ezt a fát nagyon ideültették elé) okosodom spanyolban meg olvasok (Médea és gyermekei kipipálva, jó volt, Borbélyapuka jóvoltából Szolzsenyicin Rákosztálya következik, nagy tapsot neki) (ezentúl minden vendég egy könyvet köteles kölcsönadni nekem, szabályok vannak) (Ravi Shankar élőben Montereyben, imádkozott, hogy jól tudjon játszani, és ne essen az eső. érdekes ez az indiai zene nagyon, többet kéne hallgatni, meg úgy általában a világzenét. ha valaki tud jót, ne titkolja előlem se!) (csak ne klezmert), szóval beültem a szent fa alá, aminek a lombkoronáját golyóbisokra formálta Darwin, ez mindenkinek nagyon tetszik, lefotózzák, modellt állnak fele, sürgés-forgás. Én először majd elalszom, aztán nem, és tanulok, olvasok, várok. Sokáig. Gyanakszom. Ja, a telefonom lemerült, így szóbeli megegyezés volt a találkozás helyszíne, az időpont a később.

Vártam, vártam. Mondjuk mást csináltam, és jól éreztem magam, gyönyörű (ezt sokszor le fogom írni a nappal kapcsolatban, mert asszem napfüggő vagyok, de legalábbis a friss levegő kell nekem, gond is, hogy nincs a szobámban, de így nagyobb a késztetés, hogy kint legyek. főleg, hogy lassúcska a gép, netezni nem is akarok már annyira, nincs is mit nézni, hírek, meg hírek, idekint meg fű és nap és levegő) napsütés, levettem a cipőm, felhajtottam a nadrágom szárát, nagyon jó (ideült valaki a napra, azaz oda, a napra, kabátban sálban, elromlott ezeknek a melegérző központjuk?), élvezem az életet. És nézem az utat, mikor jönnek, le ne csússzak róluk.

Nem jöttek. Nem tudom mennyi idő telt el, három-négy óra, lassan aktuálisak lennének, körülsétálok, semmi. Akkor hazamegyek, lehet, hogy változott a tervük, semmi para, elvan mindenki külön, semmi aggódás.

Aztán meggondoltam magam, hátha keresnek majd, telefonálni kéne. Igenám, de nem tudom a számot. Megoldás (azon kívül persze, hogy megjegyzem a számot máskor), hogy kölcsönkérek a vodás telcsit valakitől. Elő a lényem rejtett zugaiban található spanyolom (átköltözöm a napra, odavágyom) (kipipa), és odamegyek valakikhez (fiatalokhoz), hogy tudtok-e segíteni, nincs elem a telcsimben, de pénz van rajta, ha vodás vagy, légyszi add kölcsön. Nincs náluk telefon, szorri.

Aztán kis tanácskozás után visszajött a srác, és akart adni egy eurót. Rendes tőle, de én telefonálni akarok.

Újabb nekifutások, valahogy mindenki movisztáros vagy oranzsos. Vagy harminc ember. Ideges lettem, és lefáradtam. Lehet, hogy senki sem vodás ebben az országban? Ez a kettő együtt, a segítségkérés, és a spanyolul beszélés kiszívta az erőm, kedvtelenül hazabattyogtam.

Lusta lettem volna főzni, de nem volt pizza a boltban. Főztem.

Aztán megnyugodtam.

A vasárnapra tervezett hegymenet elmaradt, mert más terveket készítettek Juditék, így elhalasztottuk egy héttel, és én kimentem a Casa de Campo nevű erdőbe/parkba (nézzétek meg a térképen mekkora, már a Retiro se kicsi, de ez kifejezetten hatalmas). Egy szép hosszú séta után jutottam már el ide, közben láttam a Folyót. Minden fővárosnak kell lennie folyójának, ennek is van, nagy eső után egy ekkora folyik le az Istenhegyin is. A szennyvízcsatornák szélesebbek és csinosabbak szoktak lenni. A folyómeder maga széles volt, legalább harminc-negyven méter (talán több is, de olyan fele/harmad Tisza), de ebből a hely nagy részén mező volt, szép zöld fűvel.

Nagyon ez az indiai zene, már tegnap is hallgattam a bevezetés az indiai zenébe című albumot, el is mondja benne Ravi, hogy nem szabad összehasonlítani az európai zenével, és nem szabad harmóniát, dallamot keresni, és akkor jó lesz. Tényleg nagyon jó.

Sétáltam, sétáltam, kicsit néztem a gyerekek futbalmeccsét (két gól, egy fejes és egy szabadrugás, két sárgalap), aztán rájöttem, hogy minden pályán meccs van.

Megérkeztem a Casa de Campoba, először megijedtem, mert csomó kocsi volt, de ez a vidámparknak szólt, beljebb már elfogytak az emberek, és csak dombok és fák álltak. Kellemesen délután volt, igazi kirándulós, mentem is, míg a lábam vitt, egy tóig (ez volt az eredeti végcél, hogy majd ott leheveredek olvasni), de ott tömegek tanyáztak és óbégattak, kábé, mint, nem is tudok jó hasonlatot, de sokan voltak, az a lényeg. Ezért visszafordultam és kerestem egy elhagyatottabb helyet, ahol lepihenhettem.

Hatkor egyszercsak elment a nap. Sötétke lett, és hűvös. Addig a pólómat is levettem, most viszont fel kellett vegyem a pulóverem. Nagy a hőingadozás.

Rádöbbentem, hogy jön a tél. Hatkor már sötét kezd lenni (azért ehhez az óraátállítás is segédkezet nyújt), hűvösödik. Persze a városban melegebb van. És az is persze, hogy november közeleg, nekem meg eszembe se jut cipőt venni, csak este vagy munkába.

Holnap kezdem meg az extra órákat, kíváncsi leszek, hogy ez miként fog lezajlani.

Egyékbént meg eltelt két hónap, félidő van. Sok dolog történt, és még sok van hátra. Nagyon örülök, hogy ide jöttem/jöttünk, nem hiszem, hogy tölthettém az időmet ennél jobban. Kezdek megtanulni spanyolul is, ez is nagyon nagy izgalom számomra, tudok beszélgetni, sokat megértek, egyre bátrabb vagyok. És persze az idő csodálatos, és sok új helyet megismerhetek.

A decemberi marokkói utazáshoz már neki is kezdtünk a házigazdák keresésének, egy már meg is van, aminek nagyon örülök. Egy arab fiú, aki sok vendéget fogadott már, és mindenki meg volt vele elégedve, látszik, hogy a szívén viseli, hogy a vendégeket megismertesse a helyi kultúrával, ami engem talán a legjobban érdekel. Egyébként nem Marrakeshben lakik, hanem egy kicsit kijebb, ami még jobb, mert így két estét igazi arabok között tölthetünk (a családjával, akik nem beszélnek angolul), igazi élményeket szerezhetünk az életükből, és remélhetőleg kimegyünk a sivatagba, a hegyekbe, szamáron vagy tevén. Nagyon várom már. Az első két napra még nincs házigazda, de nem hiszem, hogy ezzel gond lenne, van elég felajánlás. Teljesen bezsongok a gondolatra, hogy végre elhagyom az európai kultúrkört. Vágyom a sivatagra, a bazárra, az emberekre, a kajára, a mindenre, nagyon jó öt nap lesz.

És akkor ott van még a novemberi kirándulás, az északi hegyekbe, Asztúriába. Kicsit ez a projekt döcögősen halad, de remélem minden kikristályosodik a hét közepére. Pár nap a hegyekben, az is nagyon jó lesz

Valahogy újra csak azzal tudom befejezni, hogy nagyon jó itt. Remélem nektek is otthon. Sőt, azt is remélem, hogy sokatoknak megadatik egy ilyen szép országban élni, mert Spanyolorszáh tényleg jó hely, bárkinek nyugodt szívvel ajánlom.

Talán képek is lesznek, mert van még pár múlt hétről, amiket Gemma csinált Granadában, és tegnap én is lőttem párat.

Itt a vége, fuss el végre.