Granada

Kitöröltem az előző kezdést, nagyon béna volt, nagyot sóhajtok, de ezzel sem kerültem rá az írós vágányra. Most akkor legyen itt még egy mondat, vagy kezdjek új sort, új mondanivalót? Inkább rápihenek.

Úgy megakadtam már itt az elején, hogy még jobban rápihenek, hagyok időt magamnak, hogy eljöjjön, amikor értelmes mondanivalót vagyok képes kisajtolni magamból, talán egynémelyetek örömére. Addig is hahó, bár ezt egyszerre fogjátok meglátni a történettel, úgyhogy ez afféle írói fogás, semmi más.

Egy nap telt el, mondanivaló továbbra is van, közben Paco de Lucia pörgeti az ujjait, meg a háttérben a hétvégén készült képeket teszem fel a netre, szóval nagy izgalmak elé nézhettek, ha kicsit is érdeklődtök.

Az előző hét második felében a gyerekeknek számítógépes órái voltak, amikor végre fellélegezhettem, olyan sokat nem kellett csinálnom, csak figyelni a gyerekeket, és néha segíteni nekik, ha kérdésük volt. Egyébként az egész arról szól, hogy vannak programok a gépen, amik használata közben a gyerek játszva tanul, ahogy néztem, nem is rosszul. Többé-kevésbé értették is, szépen csöndben voltak, jól telt az óra. Nekem sem unalmas, mert járok körbe, megnézem, hogy éppen hol tart az adott kisdiák, ha kell, kérdezek vagy segítek.

Csütörtökön van a korai órám ugye, odaértem, és csodálkoztam, hogy nincs egy tanítványom se a buszon, ami a céghez visz, pedig rajta szoktak lenni, de mindegy, gondoltam késnek. Megérkeztem, leültem, vártam. Senki. Megnéztem az órám, és akkor vettem észre, hogy volt egy nem fogadott hívásom és egy sms-em, amiben még hétkor írták, hogy nem jön senki. Most ezt kétféleképpen tudnám felfogni, először is, hogy a fenébe, fölöslegesen utaztam több mint két órát, vagy úgy, hogy hurrá, elmaradt az óra, nyertem két órát, és a következő alkalomra is felkészültem (ami fontos, mert az is van több óra meló). A második mellett döntöttem, és nagy vígan hazavonatoztam.

Boltoltam meg vártam, hogy tíz óra legyen, mert akkor elmentem visszaváltani a fülhallgatómat. Az van ugyanis, hogy az eszközök tönkremennek körülöttem, a gyorsnak mondott gép lassú, Judit wireless kártyája behalt, és akkor most ez is, a friss fülesem kontaktos lett valamelyik nap (szokás szerint a jobb füle nem jó), utálom az ilyet.

Bementem a boltba, és nagy nehezen elmagyaráztam, hogy mi a szitu (az egyik eladó beszélt egy keveset angolul). Nem mondom, hogy sikerrel zárult az eset, szerintük a kétéves garancia azt jelenti, hogy ha az első használatnál rossz, akkor visszacserélik, egyéb esetben nem. Az a baj, hogy nem beszéltek rendesen angolul, így csak azt tudtam mondani, hogy ez így nem jó, de következőkor jól visszamegyek, és odacsapok, főleg, mert otthon megtaláltam a papírt, amit még hozzá adtak, és azon világosan rajta van, hogy ez meg ez. Rohadjanak meg. Rájuk küldöm a fogyasztóvédelmet nemkicsit.

Pénteken meg ugye nekivágtunk a Granadának, röpke öt órás az út, ezt a közepén egy félórás szünet szakítja meg. A táj végig szép volt, bár a lábhely továbbra is kicsi.

A péntek sétálással telt, megismerkedtünk a várossal kicsit, felmentünk a kilátóba megcsodálni az Alhambrát, és örültünk, hogy gyönyörű időnk van (igazi rövidgatyás-szandálos). Közben hallgattunk egy kis flamencot, az egyik téren ugyanis cigányok (a flamenco atyjai) játszottak, gitár, ének, meg tapsolás. Nagyon kellemes volt, annyira, hogy még pénzt is vettetünk a perselybe.

Csak egy gyors bemutatkozás, Granada Andalúzia szívében található, körülbelül háromszázezren élnek itt, és a spanyol mondás szerint, ha nem láttad Granadát, akkor nem láttál semmit. Granadát tartják a legbulisabb spanyol városnak, sok utazóval, hippivel van tele a városka, akik hosszabb-rövidebb időre ide teszik a székhelyüket. A látkép festői, régi házak, a környező hegyek a horizonton, a világhíres Alhambra, a kellemes időjárás és a közeli tenger ideálissá teszik az ittlétet. Nekem nagyon tetszik, hogy az utcák tele vannak utcazenésszekkel, mindenhol hippik árulják a kézművestermékeket, és itt kötelező a tapas.

Elgondolkodtam még az utazás közben, hogy (feldobtam a tűzre a sültkolbászt, és átkapcsoltam jútúbra) mennyire más lett volna minden, ha Írország helyett (ami ugye egy ócska hely) egy jó helyre mentem volna, például pont Granadába. Gondolom jobb. De aztán arra is rájöttem, hogy ez csak ilyen játék a fejemben, tök fölösleges ezzel foglalkozni, valószínűleg többet tanultam Dublinban, mint tettem volna itt. Megaztán, az első külföldözés nem szokott olyan jól sikerülni, mert az ember akkor még nem tudja, hogy miként is mennek a dolgok, (ettem, finom volt, a képek feltöltése viszont befuccsolt, újra nekifutok ennek).

Ott tartottam, hogy az első alkalommal sok idő elmegy azzal, hogy az ember csodálkozik, hogy a külföld az más. A gondoltammenet lényege, hogy talán egyszer, ha úgy adódik, szívesen laknék Granadában, mert egy ilyen helyen jól lehetne élni, és a spanyolomat is fejleszthetném. Namindegy, ez afféle mellékvágány.

A sétálás után, este tízkor találkoztunk Tommal, aki a hétvégi idegenvezető-szállásadó szerepét vállalta magára, a CouchSurfing hálózatán keresztül. Tom német, de mind angolul, mind spanyolul (gondolom én) nagyon jól beszél, ő volt a tökéletes házigazda, mert még aznap este levitt minket tapasozni, aztán egy remek kis kocsmába. A tapasozás (bár asszem erről már volt szó) egy nagyon kellemes elfoglaltság, minden ital mellé jár kaja, körökre van osztva a menü, mindig mást kapsz. Ahol mi jártunk a két nap alatt, ott általában szendvicset adtak meleg vagy hideg töltelékkel, sült krumplit, tésztát, olajbogyót. Olyan két-három körrel jól is laksz, így négy-hat euróból eszel meg iszol is. Nem rossz, gondolkodom egy budapesti tapas bár megnyitásán.

Az esti hely meg egy eredeti flamenco kocsma, ahol a zenészek csak úgy játszogatnak, egymásnak, a közönségnek, bárkinek, és az egész teljesen szabadon megy, néha még a mosogatógépről is énekelnek egy nótát.

Jó ez a flamenco. Bár a tapsolást még nem értem, de arra rájöttem, hogy a gitározásnál a pengetésen van a lényeg, egyébként csak két-három akkord megy körbe.

Mivel fáradtak voltunk, így az estét viszonylag a korai három órakor fejeztük be.

Másnap reggel egy csodálatos napra virradt, mégpedig a tenger napjáé. Kicsit szégyellem leírni, hogy míg otthon már lassan előkerülnek a télikabátok, mi meg csak úgy leugrunk csobbani egyet, dehát ez van.

Bepattantunk Tom Wartburgjára, igen Wartburg, mégpedig egy huszonhat éves deluxe változat, ami tetőablakot és melegíthető hátsó ablakot jelentett. Ezzel robogtunk le a titkos helyre, amiről a helyiek se nagyon tudnak, pedig ez a legtutibb hely Tom szerint. És tényleg, nem voltak sokan, és gyönyörű volt a hely, talán nem is voltam még ilyen jó tengernél. Csobbantam egy nagyot, aztán felmásztam a közeli dombra, amiről majd képek tudósítanak mindenkit. A fő program pedig a kavicsozás volt, Judittal megpróbáltuk megkeresni a környék legjobb kövét, átnéztünk több százat, közben sokat nevetünk és a hullámok a lábunkat verték. Kellemes nap volt, örülök, hogy ebben az évben sem maradt ki a tenger, pedig már kezdtem beletörődni.

Hazamentünk, este újra tapas, aztán kóválygás a városban. Egy helyet kerestünk, ahol a programmagazin szerint egy flamenco koncertet láthatunk, de a hely nem lett meg. Kérdezősködtünk, mindenki mást mondott.

Végül meglett, de ebben sem volt sok köszönet, a koncert béna volt, így úgy határoztuk, hogy megtekintjük a másik fő látványosságot, a granadai botellont. Ezen a jeles eseményen az emberek összegyűlnek a kilátónál, beszélgetnek, kulturáltan alkoholt fogyasztanak. Néha meg elszaladnak a rendőrök elől.

Csakhogy a kilátó sehogy sem lett meg, mindenki tudni vélte, hogy merre lehet, de mi több óra kóválygás után sem leltük, így végül letettünk róla, de nem is nagy baj ez, a lényeg, hogy megnéztük rendesen Granadát.

Vasárnap újra a látnivalóké volt a főszerep, a modern világ hét csodájának majdnem egyikét, az Alhambrát. Ezt a várat még az arabok ittlétük során építették, és azóta is mindenki kíváncsian benéz, hogy milyen is az arab építészet. Jó. És még kertet is tudnak építeni.

Nem vagyok valami jó a tájleírásban, sem az építészet taglalásában, ezért nézzétek meg a képeket, az majd elmond mindent. Nekem tetszett.

(rohadt internet, kábé egész nap a képek feltöltésével szórakoztam, már fent van vagy tizenöt darab, és még hátravan harminc, sose lesz meg, nekem meg menni kell dolgozni)

(tényleg menni kell dolgozni)

Vége az órának, megjöttem. Csak, hogy lássátok, hogy milyen naprakész információkkal látlak el titeket, elárulom, hogy ajánlatot kaptam, vagyis megmondták, hogy jövő héten az egyik amcsi lány óráit át kell vegyem, míg elutazik. Ez azt jelenti, hogy minden nap négy vagy öt órám lesz, pénteken meg kettő. Ez pont jókor jön, mert ráérek, és pénzt is el tudom költeni bármikor.

A másik vonalon meg kijöttünk az Alhambrából, és végigsétálunk a Sacromontén, ami ösvény egyik oldalán a völgy, a másikon megy a régi cigánynegyed található. Gitárhangok, limlom, összevisszaság, szép táj. A másik oldalon meg dolmboldal és hozzá tartozó barlangok, amikben hippik laknak. Egyesek már évtizedek óta. Elméletileg jó ott lakni, télen melegek, és ingyenkaját meg kapnak a boltok zárásakor, szóval álomélet van ott.

Most egy kicsit gitár.

Ettem, gitároztam, focit néztem, mostmár akár be is fejezhem a mesét. Amiből igazán nincs is sok, hazajöttünk, jó volt a hétvége, nagyon örülök, hogy ilyen szép helyen jártunk, hogy volt tengerezés, és jó úgy a jövőbe nézni, hogy lesz még hasonló kirándulás, egyfelől az észak-spanyol hegyekbe, másfelől meg Marokkóba.

Szép az élet, na.