Hólapátolás elnapolva

Úgy terveztem, hogy a mai blogbejegyzés keretében fánkinapot tartok, de ez nem valósul meg a késői óra miatt. Nyugodtság, az kell ide, Steve Hackett – Hungarian Horizons, nagyon szeressük. De persze miért is ne férne be ide egy kis Szörp is?
Hátbizony, egy helyes vagyakár helytelen megfejtés se érkezett az előző posztban meghirdetett játékra. Csalódott, sőt, nem, szimplán csak csalódott vagyok. Pedig oly kíváncsi voltam. Namindegy, vissza az úgynevezett eseményekre, ugyanis olyanok is voltak.
De előtte kényelmesen hátradőlök.
Így.
Múlt keddig repülünk gondolatban, amikor is elhatározám, hogy nincs más megoldás, fel kell adjam a segédkertészi álmaimat, és be kell érjem az angoltanári pozícióval. Nem könnyű, ha az embernek ilyen gyorsan összetörnek az álmai, de én azért igyekszem továbbra is ember maradni, mégha ezután néha rángani fog a szám széle, ha valaki kiejti a kert vagy a pázsit szavakat.
Miután Meget alaposan kikérdeztem a hogyanokról és a miértekről, már mindent tudtam a hatékony angoltanári állás keresésének csínjáról-bínjáról. (ez a csínbín meg mi a fenét jelenthet? filológusok, előre!) Úgy kezdődik ez a műsor, hogy otthon rájössz, hogy az internet ócska, nem fog menni a meló, mert nem megy a netes telefonálás onnan (a vonalas ugye drága). Judittól se megy. Élet az ilyen?
Szóval lokutórió (spanyolul: locutorio). Kis spanyol kulturális lecke következék. Szóval az ország tele van külföldivel, akiknek otthon sok családtagja maradt, meg egyébként sem webkettesek még, így különböző informatikai szolgáltatásokat lehet és érdemes nekik nyújtani. Internet, fénymásolás, pénzhazaküldés, telefonközpont. És ez a locutorio. Mivel a mi környékünkön nagyrészt bevándorlók élnek, így minden sarkon kettő locutorio van (és egy kínai közért. nagy francok ezek a kínaiak, rájöttek a tutira, a spanyolok minden adandó alkalommal bezárják a boltot, szieszta, ünnep, focimeccs, bármi, a kínaiak viszont állandóan nyitva vannak, és gondolom dől a lé). Az első ilyenbe beestem, és egy szótár és a gyenge nyelvi tudásommal (meg széles mosolyommal) felvértezve megpróbáltam megtudakolni, hogy fel lehet-e tenni egy programot a gépre (most jut eszembe, Judit szólt, hogy ne írjak le minden szart, mert talán ez rontja a színvonalat, szóval ezt most szkippelem. nemmellékesen, ő volt az egyetlen, aki pozitív kritikával kínált meg), szóval odaültem a géphez, feltettem a programot, felcsörgettem a családot, hogy működik a program, hát nem. Nem lehetett semmit hallani. (ez a kizöldezés és kipirosozás iszonyatosan idegesít, van ember, aki ezt szereti? kikapcsoltam, megnyugodtam). Nagy (tényleg nagy) nehézségek árán sikerült a csajnak elmagyarázzam, hogy rossz a fülhallgató, mondta, hogy cseréljem ki, az se volt jó, áttett egy másik géphez. És csodák-csodája, ott működött a tuti. Hurrá. És akkor következik a munkakeresési rész. De előtte zenét kérek.
Bügge Wesseltoft – It’s Snowing on My Piano, erre van itten szükség (aki nem ismeri, ismerje meg!). Van itt bárki, akit érdekel, hogy mit hallgatok, sőt, odáig megy, hogy ő is meghallgassa? Vagyakár olyat is el tudnék képzelni, hogy, ha nem ismeri, akkor megszerzi, hallgattja, élvezi, ideszól, hogy kössz a tippet, jógyerekvagytevégülis. Jó lenne. Ide is ideírom: hallgassatok soksok zenét! Meg játsszatok hangszeren, mert az örömet ád.
Vissza a munkakereséshez. A stratégia az, hogy az aranyoldalakban felhívom az összes nyelvsulit, hogy adjanak munkát, van egy standardszöveg, ezt vágom be, amint felveszik: „Hello, my name is George Simon, I’m an English teacher, and I’m looking for a job (if you have anything available)”, néha meg még azt is bevágom, hogy „Hola, Buenos dias”. Erre vagy az van, hogy nem tudnak angolul, és akkor szarban vagyunk, mindketten. Ekkor azt mondhatom, hogy: „Jó szój Dzsorzs Szájmon, jó szój professzor de inglész, jó kiéro enszenyár”, és akkor aztán nagy kérdőjelek vannak, mert a választ úgysem értem, max, ha kapcsolnak egy angolul értő kollégát. Őrület ez egyébként. Egy angol nyelvsuliban nem beszél senki angolul. Nem értem.
Pénteken felhívott egy nyelvsuli, azt le is vágtam, hogy melyik, de azt már nem, hogy mit akar (bár sejtettem), ezerszer elmondtam spanyolul, hogy nem beszélem a nyelvet, de ez nem lágyította meg a szívüket, és továbbra is hajtogatták a magukét. Kértem, hogy írjanak levelet, vagy majd négykor felhívom őket, vagy valami, de semmi. Szerencsére megunta a nő egy idő után és békén hagyott. Itt újabb szereplő, Judit lép a képbe, megkértem, hogy kapja őket telefonvégre. Sikerült is neki, és mikor telefonált és előadta, hogy mi a szitu, neki kapcsoltak egy angolost. És megbeszélték vele, hogy majd hétfőn újra próbálkozik a spanyol, és majd Juditot hívják fel. Ilyen nehéz lenne ez az egész?
Bocs, asszem ezeket a dolgokat kissé nehézkesen magyarázom, de pontosan ugyanolyan értelmetlen élőben, csak ilyenkor még a fejedet is vernéd a falba, hogy miért van ez.
Összesen huszonvalahány sulit hívtam fel, az eredmény a legtöbb helyen az, hogy küldjek önéletrajzot (ezt anélkül is meg tudtam volna csinálni, de Meg szerint a telefon az üdvözítő megoldás, ímélt senki sem olvas az országban), és másnapra egy meghallgatásom is akadt. Ketten azt ígérték, hogy visszahívnak, azóta is csöng a telefonom.
Elcsoszogtam szerdán a helyre, egy francia nő fogadott, Claire, mondta, hogy heló, beszéltünk két szót, aztán adott egy papírt, hogy írjam rá, hogy mi számomra egy jó óra. Rolex.
Odaírtam, közben ő matatott máshol, odaadtam neki, ő el sem olvasta, és mondta, hogy másnap itt és itt tartok órát, óránként tizennyolc euróért, és a vonatot fizeti, mert oda azzal kell menni. Hát, akkor menjünk. Még beszéltem az egyik tanítvánnyal, hogy elmagyarázza az odautazást. Oké.
Claire mondta, hogy szerez még melókat, okés, kell is az, dőljön a lóvé.
Kicsit ideg voltam aznap, hogy akkor most mi lesz, órát kell tartani, négy teljes főnek, sose csináltam még, mi lesz, ha nem tudok eleget, ha csőbehúznak a keresztkérésekkel, vagy bármi más, könyvem sincs, ami mögé bebújhatnék, hogy (tanítvány úr) kérem, én készültem, ötletem se sok van, Meg, a fő tanácsadóm már aludt, így a melléktanácsadóm, Judit húzott ki a csávából, és adott beszélgetési témát (az öregek helyzete Spanyolországban), és megnyugtatott, hogy én tudok angolul.
Így hajnalok hajnalán (hétkor) nekiindoltam, hogy akkor a helyi HÉV-vel (ez vajon szóismétlésnek minősül?) Tres Cantosba eljussak. Kis nehézségek árán (azt hittem, hogy a seis az hét, depedig hat) és apró késéssel (együtt késtem a tanítványaimmal) megérkeztem. Igyekszem nem a túlrészletezés hibájába esni, van két nő, egy férfi és egy hiányzó. A Sogecable-nál tanítok egyébként.
Lényeg a lényeg, hogy kedvesek és lelkesek voltak, olyan középszinten vannak, és ügyesek, mernek beszélni, elcsevegnek egymással, szeretem az ilyet, jobb ez, mint egy embert tanítani, mert nem kell olyan intenzíven figyelni és nem kell annyit készülni, mert jobban megy az idő, és talán jó az is, hogy több ember van, érdekesebb. A szuperjól kitalált bemutatkozás és hasonlók kábé tíz perc alatt kifújtak, így a vésztervnek hozott igeidők végignézése mentett meg, ezt vettük át, és ezek alapján már tervezetem is van a jövőre, aztán az öregek témát is sokat vitattuk. Szerintük a kaja élteti őket annyira, az egyik nő szerint egyenesen az ibériai sonka a csodaszer.
Jó volt, szép volt, vége volt. Tetszett, jó lesz, nem kell már izgulni.
Megmutattam az útlevelem, így pisilhettem. A portán be kellett mutassam, hogy adjanak egy ideiglenes belépőt, hogy a wc-ig elmehessek.
Aznap este eljött a nagy nap, a spanyol teszt. Kibusszal, bevizsgára, kezünkbe kaparíntottuk, és megkérdezték, hogy minek jöttünk ide, Madridban is van lehetőség. Előtte persze nekünk (de főleg Juditnak) megmondták ezerszer, hogy Madridban nincs lehetőség. Ilyen ország ez, ha valamit nem erősít meg legalább három különböző ember, akkor tuti, hogy nem igaz. Vagy igaz, de akkor véletlenül.
Mindegy, akkor már megírjuk, és a madridi kurzusra kerülünk rá. Neki is kezdtem, megyegetett, ismerős szavak és témák, feleletválasztós. Ami miatt el is morfondíroztam azon, hogy a tippelés vagy az erős gyanú alapján ikszelés nem módosítja-e az eredményt. Aztán ezt az elméletet gyorsan el is vetettem, amikor olyan kérdések jöttek sorba, ahol se kérdést, se a válaszlehetőségeket nem értettem. Megszámoltam, harmincnégy helyen tudtam ikszelni. Megszámolták, tizenöt helyen tudtam jól ikszet tenni. Ez simán kettes. De örülök, hogy nincs többé egyetem, de ez csak egy ilyen mellékes gondolat.
Itt a felhozatal nem olyan volt, mint a foglalt házban, a feketétől a fehérig minden volt.
Pénteken újabb meghallgatás, ezt nem is tudom, hogy mikor beszéltem le, de talán még szerdán. Itt egy olyan csávó fogadott, aki egyfelől azt hajtogatta, hogy nem tud sok pénzt adni, másfelől az angoltanárok szemetek, és, ha többet kínálnak nekik, akkor inkább azt vállalják el. Nem volt szimpatikus.
Azt ajánlotta, hogy tanítsak egy Repsolos csávót, heti kétszer egy óra, tizenhárom euró. Ez nem tetszett nekem, de azt mondtam, hogy oké. Kevés a zsé, túl sok az utazás, de hát nem lehet semmire nemet mondani, valahogy nincs is meg bennem ez a tulajdonság, ültem ott, és nem mertem, képtelen voltam azt kinyögni, hogy ez így nem frankó. Azóta kiművelődtem a rendszerből, ismerem a dörgést. Holnap lemondom a melót.
Jaigen, szerdán visszamentem a locutorioba, a csaj megint azt a gépet adta, ami nem működött először is, de elmutogatta, hogy most már minden frankó. Semmi sem volt frankó. Áttett egy másik géphez, ott se ment, rohadt élet, ideges lettem, és bár még volt fél órám, otthagytam az egészet a francba. És találtam egy másik helyet, ami azóta is tökéletesen tisztábbszárazabbbiztonságosabb.
Innen lestem ki még pénteken egy újabb helyet, ahova még aznap el is mentem, meg van egy holnapra (azaz hétfőre), azaz mára, azaz erre most perpillanat nem is akarok elmenni, mert lassan négy, és oda tízre kell, de szerintem csak elmegyek, mert én egy olyan srác vagyok.
Szerintem már minden metróvonalon utaztam. Ez alkalommal is rohadt messzire kellett menjek, ilyen majdnem órákat lehet itt utazgatni (a vonat negyven perc volt kábé).
Persze késésben voltam, és persze nem találtam meg a helyet, persze még a telefonszámuk se volt nálam, hogy felhívjam őket, hogy hahó, hahó. Hahó. Ehelyett szaladtam, a huszonhatost keresve. Úgy csinálom ezt, hogy nekiindulok tizenkettőtől fölfelé, és mikor tizennyolc után nincs több szám, csak kicsit távolabb (fú, beszartam, ver a szívem ezerrel, valaki hatalmasat dobbantott a falon, ezek az alvók nem törődnek az ébrenlévők idegeikkel, és bármikor nekiesnek vagy nemtommitcsinálnak a falnak, fallal. megijedtem, na) (beteszem a kölni koncertet búcsúzóul, négy órába hajlunk itten) meg már kezdődik a mező, a sivatag, a semmi.
Újabb kör, továbbra sincs huszonhat. Aztán megvan, a tizennyolc előtt van, a hiányzó számokkal egyetemben, egy ház falán, csengők formájában.
Újabb nehézség, a cím szerint level:8, ami fogalmam sincs, hogy mi, de itt semmi ilyen nincs kiírva. Van egy, kettő, három és négy, és ezekből A, B, C, D.
Hát, akkor legyen a 4D és a biztonság kedvéért a 4B is. Egyikből ki is szólnak, hogy Hola, én meg be, hogy „Hola, donde esta la academia de inglés?”. A választ nem értettem, ezért feltettem a kérdést megint, közben meg a biztonság kedvéért mondtam néha, hogy sí (mindig ezt csinálom, pedig általában egy szót sem értek). Továbbra sem értettem semmit, ezért bedobtam az aduászt, nem beszélek spanyolul. Erre lassabban mondott valami titkosat, hogy hol a suli, ezt sem értettem, de illedelmesen megköszöntem és elbúcsúztam.
Láttam egy járókellőt, akit leszólítottam, hogy merre van a suli. Mondja, hogy ott, és rámutat egy teljesen másra, ami persze suli, de angolt nem tanítanak ott, ez már messziről látszik. De azért megköszöntem, és rohantam. És onnan megláttam a sulit, ez egész telep háta mögött volt.
Felmerül a kérdés, hogy melyik barom számozza a háztömb másik oldalát is az elől lévő utcával?
Durván sokat késtem, és alapvetően ideges is voltam akkorra. De ott tök kedvesen fogadtak, no para, elmondhatták volna jobban is, megesik, üljek le.
Leültem, körülnéztem. Gyereksuli, miniszékekkel. Bejött az ember, Sufian, nagyon kedves, meg is dícsérte az akcentusomat (vajon ezért tartom kedvesnek?), beszélgettünk, láttam, hogy frankó a hely, aztán neki órája kezdődött, így én kitöltöttem a papírt, hogy mi volt életem kedvenc munkája meg egyéb kérdések.
És rájöttem hogy ez a hely tök jó, szívesen tanítanék gyerekeket angolra, de nincs heti öt napom, főleg, hogy minden nap csak egy órát tartanék első körben.
Szóval bevallottam a frankót, hogy nem akarok hazudni, meg ilyenek, nekem az öt sok, három lenne a jó. Azt nem tud adni, legyen négy, és ebből két napon két órám is lenne. Mondtam, hogy gondolkodom rajt.
Megkezdődik az első nyelvóra, de előtte kóválygás a környéken. Két igényem lenne nekem, étel (bolt) és olvasás (pad és napsütés). Na, ezen a környéken semmi sincs, csak rozzant házak, üres utcák, napsütés csak akadna, de pad az sehol, meg az utcák általában szűkek, lefogják a gyönyörű fényt. Lett bolt, pad is olyan-amilyen, én parkba álmodtam magam, de itt fa meg fű sincs. Szar környék.
Kezdem értékelni a mienket, itt minden van, vidámság és emberek az utcán éjjel is. Múltkor két gyerek játszott egy rollerrel éjfélkor. De tizenegykor is vígan mászókáznak a helyi gyerekek.
Közbevetek magamnak valamit. Nagyon nyugaton vagyunk az időzónában, ezért az a szomorú helyzet áll elő reggel, hogy fél nyolckor kezd a nap feljönni. Nem is akarok én olyankor fent lenni.
Meg olyan is volt, hogy csütörtökön, még az óra közepén csörgött a telefonom, én ugye nem vettem fel, illedelem van, utána visszacsörögtem, spanyol beszélgetés kezdődik, amiben a másik oldalon simán letagadták, hogy kerestek engem valaha is. Legalábbis valami ilyesmit hámoztam ki. Egyszerűen nem értem, hogy mi folyik itt.
Hívott Claire, hogy szerzett melót, minden napra két órát. Mondtam, hogy az nem jó, csak hármat akarok dolgozni, ezt nem értette meg, nem beszél rendesen angolul, a leveleit is spanyolul küldi. Még akkor is, ha ebben az angol levelemre, sms-emre reagál.
Leírva ezeket, úgy érzem, hogy valami hülye komédiában vagyok, ahol a néző azon röhög, hogy én teljesen más nyelvet beszélek, mint az itteniek (és tényleg).
Az van, hogy ezt akkor majd ímélben lebeszéljük.
Spanyolóra, spanyolórák. Mert péntek este és szombat reggel vannak, nem szedjük külön. Menjek aludni? Most élvezem az írást, maradok.
Kiderül, hogy a tesztet a többiek most írják, nekünk addig partvonal. Az is van, hogy két csoportot indítanak itt, és talán én egyikbe se esek bele, de a kínai tag, aki még a holát sem ismeri, na, ő mehet máshova.
Aztán nekünk, akik már írtak tesztet, magánóra. Csak olyan szintfelmérésnek. Három brazil van még, ők tudnak spanyolul, csak nagyon erős brazil (portugál) akcentussal, ami zsé, dzsé betűk tobzódásában merül ki. Ezen a kis szösszeneten elérünk addig, amíg én az egy hónap alatt jutottam, sőt tovább, háromféle múltidő. Hohó, gyors lesz, kérem.
Másnap meg csoportbontás, bemutatkozás, nagyon frankó a dolog, kedves a tanár, a színvonal pont jó, és lesz kulturális kiképzés is. Ez kell nekem.
Addigra meghánytam a vetettem, és elvállalom a gyerekmelót. Aztán Claire-rel meg szereztetek órát, ha nem elég a pénz (mert azt nem is beszéltük) és, ha van időm, kedvem. Mindez holnap délben derül ki.
Rohadt sok van még hátra, asszem ezt már holnap írom meg, addig legyen elég annyi, hogy teknősbéka és múzeum is lesz. Addig meg ez eltevődik kedvenc lektorunknak, utána meg reggel olvashatjátok is eztet.