Történelmi pillanat

Történelmi poszt következik, a word tíz perc alatt bejött, és persze a különlegességet meg az adja, hogy a vadinyú gépen írok, amit mégegyszer köszönök Péternek. Nagyon örülök, hogy végre van gépem, tudok netezni, blogot írni, zenét hallgatni, és még a lelki üdvömet is szolgálja ez a csodálatos masina, türelemre tanít, úton-útfélen. Például ez (már elfelejtettem, hogy miféle gondolat indult itten). De az biztos, hogy néha intermezzók szakítsák félbe az írási folyamatot, a levelek megnézése (2 perc), a levelek újra megnézésse, mert az előbb még nem töltöttek be (még 2 perc, pedig senki sem írt), hát ilyenek vannak, nem fény a sebesség, de lassan hozzáedződünk egymáshoz, én (Juditnak segítettem az angol szöveg fordításában, hát, nem voltam valami nagy segítség, közben meg a tűzróka villog, valamit akar, lássuk) (megint villog, állandóan villog, nem tud ellenni magában?), szóval én már kezdek rájönni, hogy nem szabad hagynom, hogy a gép legyőzzön, türelmesnek kell lenni, ha lassú a gép, hát lassú, maximum korábban felkelek, hogy megadjam neki azt a tizenöt percet, amíg feláll a gép, bejön az internet, a winamp és a semmi más. Talán még a cset is, mert ugye szociablisieknek tetszünk lenni.

Egyre jobban távolodom bármi értelemes iránytól.

Összeszedetség az kell, nem efféle össze-vissza anekdoták.

Először azt a címet szerettem volna adni, hogy az első végigdolgozott, sőtmitöbb, végiggürcölt hét, de ezt elvetettem, mert nagyobb dolgok történnek itt, minthogy csak a munkáról essék szó, a blog mégiscsak az író(eszköz) körül forog, kit érdekelnek az efféle kenyérkereseti módok.

Továbbra is valami rendszerfélét kutatok a mai bejegyzés tartalmára vonatkozólag (Judit a szótárt bújja, vajon melyik szó érdekli? impugnar – vitat, támad, ellentmond; na, ki tudta?), az lesz, hogy ilyen mindeféle (az össze-vissza szót nem akarom leírni ma többet).

Nincs most zene, hasad a hajnal, csöndet kíván az ebadta nép.

Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy megint múzeumba tévedtem! Be. Beeeeeee.

A hétvégén (“Mondd!” “Nincs semmi”, ilyen párbeszédek mennek itt, és a program nem törődve a szittya hagyományokkal, a macskakörmöt felülre teszi) Granadába megyünk, éppen kanapét próbálok lőnni magunknak, egyelőre egy visszautasítás a mérlegünk.

Szép dolog ez, hogy a jövőről írok itten, hát akkor, nesztek még jövő, megvettük végre-valahára a jegyeket Marokkóba is, decemberben megyünk, meglessük a havas Szaharát, öt napon át. A tevén síléc lesz, a beduinok korcsolyázni fognak az oázisokban és lékhorgásznak a fürdők medencéjében. Ilyen lesz.

Granadába egyébként pénteken megyünk, azt vasárnap vagy ilyesmi napon jövünk vissza. Még egy hegyes-kirándulós kiruccanás fér majd bele a programba, aztán már otthon is vagyunk, hogy érezzhessétek a büdös lábszagom foci után.

Feloszlott a European Mantra. Sajnálom. Egy pillanatra nem nézek oda, azt ezek mennek otthon. Mivé lesz az ország?

Kéne nézni olcsó jegyet a hazamenetelre. Asszem a december vége és az olcsó utazás nem alkotnak közös halmazt.

Egyébként az, hogy az gép lassabb, mint a gyors gépek az fölöttébb-kulturálisan hasznos, mert a várakozással töltött időszakokban az ember elfogyaszt egy-egy rövidebb szépirodalmi cikkelyt, így pallérozottabb elmével vághat bele az aktuális pletykákat megvitató csetelésbe. (elő szokott az veletek fordulni, hogy írtok, aztán valahogy rátenyeleltek az egérpadra, azt máshova kerül a kurzor, ti meg oda írtok? velem sokszor, és jelentem, rohadt idegesítő szokás. a helytelen kéztartásra gyanakszom.) Hát igen, itt elvesz, ott meg hozzáad.

Hatalmas kalandok részese vagyok, amelyben a tévéből ellesett tanulmányokat is felhasználhatok (mekkgábor), az egyik nap, nevezzük például vasárnapnak, nekiestem a régi laptopomnak, szétkaptam egy pillanat alatt (csavarhúzás ment orrvérzésig), felismertem a vincsesztert (bíztam benne legalábbis), kivettem, majdnem beletettem az arra kifejlesztett műanyagtokba, de nem fért bele, szócséplés ez itt mind, a lényeg, hogy mostmár a régi szép idők emlékei, zenék, fotók, gitárkották, minden megvan, összecsapjuk a tenyerünket örömünkben.

Figyeljétek, egy oldal már el is ment, de lényegi történések nem voltak. Sehol egy cselekvést sugalló ige.

Továbbra is melegnek mondható az idő, még éjjel is ki lehet menni rövidgatyában, bár sokáig még nem próbáltam így kint tartózkodni, de talán nem vészes. Napközben meg, ha nem esik éppen, akkor húsz fok fölött vagyunk. Pedig én még sapkasálat is hoztam.

Nagy furfang ez a word, (ezt most nem látom, mert nem tölt a gép ilyen gyorsan, csak remélem, hogy megjelenik, írtam mindezt, de nem jelent meg végül, csak egy része, hazárdjáték ez, nem más) menteni akarok, mondom neki, hogy akkor leccgótudödeszktop, erre egyből installálni akar. Ha meg akarok nyitni egy fájlt, installálni akar. Oké, én értem, hogy lelkes meg legyünk a legfrissebbek, áptudét, de ez már túlzás, hékás. Ha meg kinyomod az installt, akkor átugrik az internetbe. Cseles.

A konyhatudományom/unk új magaslatokba szárnyal, új összetevők és ételek kerülnek asztalunkra, újra felfedeződni látszik a főzőtejszín és a normális hús. Bolognai tészta, majdnem brassói, botra felszúrt húsok, köris rizottó, hogymásnemondjak. Élvezetes és nem is drága dolgok ezek, a virsli a tegnapé, nincs már hamburgerhús se (azaz nem lesz, mert a hűtőben még maradt ám), változatosan étkezni jó. Tudom ajánlani más, velem hasonló cipőben járó fiatalembereknek is, bizonybizonymondomnektek, enni jó.

Mint ahogy azt már említettem volt, egy teljesen végigdolgozott hét lement, üdvrialgás, hurrázás, elmesélés is következik.

A hétfőről már volt szó, akkor legyen a kedd. Szóval kedden is van egy gyerekcsoportom, ezek még inkább gyerekek, hat és nyolc év között vannak, nagyon kis aranyosak, itt négy fiú és egy lány található. A legaranyosabb gyerek Daniel (vagy, ahogy ő nevezi magát, Pepito) állandóan azt hajtogatja, hogy szar az óra és ő inkább számítógépezne. De azért teszi a dolgát, meg bőszen hegyez, asszem ez a hobbija, hegyez egy kicsit, eltöri a végét, hegyez. Aztán büszkén mutatja a faforgácsot az érdeklődőknek. És azokból bőven akad. A srácok egyébként megőrülnek a (egy kis Stanley Jordan csak belefér, fülhallgatón át, ez a srác tudja mi fán terem a mifa) tollért és a törlőért, amivel a táblán lehet ügyködni, sorban állnak, hogy felírhassanak bármit, aztán meg a szerencsés törölhet a végén mindent.

A keddi óra úgy kezdődött itt, hogy elővettem az tanári segédkönyvet, hogy akkor kilessem belőle, hogy mit kell mondjak, erre minden spanyolul volt benne. Kicsit összezavarodtam, hogy akkor most mi lesz, de utólag fölösleges volt az egész, mert nem kell olyan sokat tenni, csak ismételtetni mindent a gyerekekel, azt szevasz, le is telt az egy óra. Nekik meg az a fontos, hogy foglalkozzanak az angollal és idővel megtanuljanak beszélni.

Csütörtökön már minden flottul ment, még a heeeed-endsoldernízendtóznízendtós szövegű dalocskát/tornagyakorlatot is átvettük, ez főnyeremény volt.

Viszont a hétfő-szerdai gyerekcsoport nagyon rossz irányba kezd elmenni. Kis Carlos szétrobbantja a közt egy pillanat alatt, szerdán még csak kezdeményei voltak ennek a dolognak, akkor csak az egyik lány csatlakozott a forradalomhoz, és alapjában véve figyeltek, ha csak a blútekkelés miatt is, ma (hétfőn) viszont még egy lányt csábított el a sötét oldal, nem figyeltek, nem tudtam, hogy mi legyen, úgy érzem, megesznek, képtelen vagyok fegyelmezni. Rájuküvöltsek, asztalracsapjak, hazaküldjem a rendbontót? Dillemák ezek. Bezzeg, ha Sufian bejön, akkor kuss van. Érzik ezek, hogy gyenge vagyok, kiszagolják a félelmet, és nem figyelnek. Csak, ha olló vagy ragasztó kerül a kezükbe. Várjatok csak, előkerül még a magyarokistene. Mindezek közben a negyedik, még hű kislány, nagy aranyos bociszemekkel nézett, hogy akkor mi lesz, ő tanulna. Kőkeménység, az lesz. Meg számítógépes óra, ami mindannyiunknak meglepetés lesz.

Pénteken munkaebéd volt, felmerült bennem, hogy akkor a főnök fizet, de az is, hogy én fizetek, ami ugye nem a legjobb felállás. (bebizonyosodott, hogy a jútúb az túl nagy falat) Szóval biztonsági játékba kezdtem, saláta már volt, mire megérkeztem, egy kis bort is ittam, mert megkínáltak, rendeltem egy főételt, pizzát (olasz étteremben vagyunk), olcsót, de a desszertet négy euróért már nem vállaltam be, a szocializálódás meg a rendes kaja megéri a pénzt, de többet már nem kockáztatunk. Aztán Sufian fizetett, de nem bánom, hogy nem ettem többet, nem a kaja, hanem a többiek minimális megismerése volt a lényeg (mondjuk velük nem hiszem, hogy sok dolgom lesz, mert az órák között nincs idő, utána meg mindenki megy haza, de azért mégis, jó tudni, hogy kábé kik vannak a szomszéd teremben).

Szerdán nem jött a csoportom, dolgozott/beteg volt, ma viszont teljes két fővel ültem szemben, egy friss diplomás csaj az új páciens, szegény angolul se tud, és valószínűleg nem is a legokosabb. Azt nem tudta, hogy hol van Magyarföld (pirosfehérzöld), szerintem még nem is hallott róla, de Ausztria említése se villanyozott fel semmit, pedig ezt már szokták az emberek tudni, és közben már dúdolják is a Pisztrángot és szopogatják a képzeletbeli mócártkuglit. Mondtam, hogy akkor szaladjunk neki, hogy milyen országokat ismer, hátha valahogy csak sikerül. Ezeket tudta: Franiaország, Olaszország, Spanyolország (nahát), Nagy-Britannia, ezeket se tökéletes, vagy azt közelítő angolsággal. Kérdeztem, hogy “Portugália?”, “jaaa, tényleg”. Ezután már nem csodálkoztam különösebben, amikor nem tudta, hogy hányan élnek az országában. Ilyen lány ő, na.

Vajh, miféle események zajolhatnak itt, amik említésre méltóak? Jaigen (közben Szakcsibácsi).

Csütörtök este koncertnap volt, egy bizonyos kubai triót (azért írom ilyen szépen körbe a nevét, mert már nem tudom) mentünk megnézni, de előtte elcsábultunk egy ingyensörre. Aztán túl korán érkeztünk, és ácsorogtunk egy hotel bárjában vagy egy fél órát, de fogyasztani persze ugye drága, és mi ezt vállaljuk is.

A zenekart Judit már látta egy nappal korábban, ahol inkább beszéltek, de meg is mutatták magukat, így tudható volt, hogy jó zenét láthatunk, és nem is csalódtam, nagyon jó volt egy ilyen remek koncertet hallani, mindhárom zenész kitett magáért, nekem főleg a dobos tetszett, baromi jól játszott a pergőn és a dobok testén, igazi latin hangulatot teremtett.

Örülök ennek nagyon, kicsit jobban bele kéne ássam magam a helyi zenei eseményekbe.

A közönség kap egy hatalmas mínuszt, suttyó bunkók voltak, a szokásos sznob, kicsípett, gazdag csőcselék, akik azt hiszik, hogy azért, mert lehúznak róluk egy csomó pénzt, joguk van egy koncert közepén óbégatni. Kultúrarendőrség kéne ide, aki a saskabarét is az első poén előtt elvezeti, a közönségével együtt. A tévékre meg az idő nagy részében zsákot húz.

Álmosodom így fél hat felé.

Pénteken is nagy nap volt, színházba mentünk, musicalre, mégpedig a We Will Rock You címűre, ami (nagy nehezen kikövetkeztethető módon) a Queen slágereire épül. El is képzeltem, hogy premier meg nagyszínház (az ingyenjegyeket Gemma szerzette), még a félhatos kezdést se furcsálottam. Végül egy iskola volt az előadás színhelye, amitől nekem rossz előérzetem támadt, amit az is erősített, hogy a dalok majdan spanyol nyelven hangoznak el, így a történeten kívül a dalokat se értem majd, bár bebólintani és dúdolni tudok.

Egyébként a jegyes téma is vicc, tök üres volt az egész.

Az előadók a suli régi diákjai, akik minden évben, már vagy húsz éve, előadnak egy darabot.

Meg is kezdődött a mienk, az első dal pléjbek volt, meglepődtem, de mondom, biztos oké. Aztán a következő is az volt, és szép lassan rádöbbentem, hogy itt valami hatalmas tréfának kell történnie, vagy ez a legszörnyűbb előadás, ami valaha ember fejében megfogant. Mertugye, mi a franc értelme van annak, hogy egy csomó gyerek felölti a jelmezeket, rövid beszélgetéseket folytat egymással, aztán eltátog egy számot, miközben úgy tesz, hogy ő most itt rohadtul kiénekli a lelkét? Most legyen az, hogy, ha musicalt akarnak, legyen, ha szarul énekelnek, az se baj, úgyis csak a rokonok mennek el, azoknak meg az is jó, ha színpadon a gyerek befűzi a cipőjét, azt is lehet évekkel később mutogatni boldog-boldogtalannak, hogy nézzétek, született színésztehetség a fiú/lány. Sőt, talán még nem is énekelnek rosszul, ez is opció.

Vagy ének nélkül előadnak egy darabot, sikerült már ez is sokaknak, a végén tapsoltak, meg lehet hajolni, és nem azt érezni, hogy ez az egész egy olyan előadás, amit a tükör előtt bohóckodva csinál az ember, csak akkor a kellékeknek pontosan elég egy cipő, abba lehet üvölteni a szöveget. Magyarán nevetséges.

Mögöttünk ült az egyszemélyes rajongótábor, aki mindig tapsolt és az összes spanyol Queen számot tudta és akarta fejből énekelni. Én ettől eltekintettem volna, de az világ már csak ilyen.

Már a félidő előtt elmenekültem.

Ez egy remek végszó arra, hogy eltegyem magam a holnapnak, és majd akkor számolok be a többiről, bár az nem olyan sok, csak egy múzeum lesz meg wifipara. És spanyolórák, megdöbbenéssel. Jóéjt (nekem)!

Fúúúú, szép lassan, de nagy örömömre, megnyílt a word, igaz, csak másodszorra, de röpke fél órája vártam már, megkönnyebülés van, és Pat Metheny – The Road to You.

Szóval az van, hogy volt két spanyolóra a múlt hétvégén, a tempó és a szint pont megfelelő, bár nem értek mindent, a tanárlány meg nagyon kedves és érthetően magyaráz.

Volt egy feladat szombaton, hogy párban kell lennünk, és egy ismert figura általunk elképzelt életéről kell mesélnünk a másiknak. Gondoltam, akkor legyen valaki tényleg ismert, John Lennon, őt úgy is szeressük. Kérdezte a csaj, hogy ki az. Gondoltam nem értette, megismételtem neki. Semmi. Mondom Beatles. Semmi. Teljesen ledöbbentem. Azt gondoltam eddig, hogy Ukrajnában is hallgatnak zenét, de most kissé elbizonytalanodtam.

Ezután már nem csodálkoztam azon, hogy a brazil csaj nem ismerte Woody Allant.

Ja, az ukrán lány Jennifer Lopez volt. Kérdeztem, hogy hova valósi vagy, erre ő kérdezte, hogy ugye spanyol. Mondom nem hiszem. Angol? Azt se hiszem, én úgy tudom, hogy a Karib-térségből jött. Szerinte biztos nem. Akkor jó. Egyébként Puerto Rico-i.

Szombaton újra nekivágtunk a kultúrának, megint a Reina Sofía bebarangolása következett, a második emelet. A negyediken még régebben átszaladtunk, kábé fél óra is elég volt arra, hogy megállapítsuk, hogy ott nincs semmi. A harmadik meg üres valamiért.

Szóval szétnéztünk, és volt jópár nekem tetsző alkotás, főleg a Dalík tetszenek, de voltak jó szobrok is. A kubizmussal viszont nem sikerült teljesen megbarátkoznom, bár volt pár érdekes. A Guernika hatalmas, nagyon megfog, annyi részlet van benne, hogy a felét sem veszed észre.

Nem néztük végig az emeletet, a befejezés egy másik hétre tolódik el, érdemes lesz még benézni. És ez az ingyenesség és a rövid időtartamok elviselhetővé, élvezhetővé teszik a múzeumlátogatást. Fő a mértéktartás.

Ennyi idő is elég volt nekem, hogy megállapítsam, hogy a világ egyik legunalmasabb munkája a múzeumi teremőrség. Ott ülsz a székeden, és nyolc órán keresztül bámulod a kiállított tíz darab képed. Olvasni, zenét hallgatni, sétálni nem lehet, csak nézed a látogatókat. Ha tud valaki unalmasabbat, jelezze!

Ezzel akár a végére is érhettünk a beszámolónak, más nincsen, csak talán még egy felajánlás így a végére, a szokásos. Ha valakinek kell valami Spanyolországból, sangria, bikás póló, Fernando Torres Dániel hajtincse, Real Madrid mez, perui indián kacat, bármi, akkor jelezzétek, én meg küldöm vagy viszem.

Még annyi maradt ki, így visszaolvasás után észrevéve, hogy van wifipara, de mivel mennék futni, csak címszavak lesznek. Judit gépében valamiért hirtelen elkezdett nem működni a wireless kártya, már nem fog úgy, mint régen. Senki sem érti, hogy miért. Erre keresünk megoldást.