Éhesen

Írok, mert felbuzdultam azon, hogy öt megjegyzés érkezett az elõzõ írásomhoz, igaz, hogy ezek nagyrésze újabb bejegyzést akar, de akkor is. A népnek meg kell adni a cirkuszt. Kenyerem nekem sincs.
Találtam egy tök jó számot. Frank Gambale - No-Neck Louie, ez szól most. Aztán meg Jamie Cullum lesz.
Teljesen átálltam itt arra, hogy a nap délután kezdõdik, és rohadt késõn fekszem le. Ez nem is baj, csak van egy olyan fura érzésem, hogy elszalad a nap nagyon hamar. Ami nem is lenne baj, ha lenne munkám, de néha kicsit azt érzem, hogy talán, ha pénzt keresnék, az sokat segítene a lelki állapotomon. Amivel ugyan semmi gond, nagyonis jól érzem magam, itt szeretnék lenni, csak jó lenne tudni, hogy van-e az elképzeléseimnek megfelelõ munka nekem, aki ugye nem tud egyelõre spanyolul.
Mindig csak ezt hajtogatom. Pedig a mostani nemtudásom már sokkal jobb, mint az egy héttel ezelõtti. Kicsit akkor dicsekszem. És az idõrendet felrúgom.
Azt már ugye mondtam, hogy megtanultam a számokat és a napok neveit, meg kicsit a színeket is. Tegnap tanulgattunk egy kis nyelvtant, mégpedig az állandó tulajdonságok létigéit. Ezek egy részét azóta elfelejtettem, de valszeg hamarosan rögzülni fog. Megaztán úgy érzem, hogy a kiejtés, a hanghordozás egyre jobban megy, szerintem olvasni már elég jól tudok, mégha nem is értem, hogy mirõl szól.
Vettünk tegnap este egy spanyol nyelvkönyvet, ilyen egynyelvû fajtát. Az elsõ leckén már túl is vagyok, ma jön a ketteske. Ebbõl alapszinten már meg fogok tanulni, és ha ehhez hozzájön a mindennapi nyelvhasználat, meg, hogy hallom, hogy körülöttem beszélnek, a boltozás, a kifejezések tanulása, akkor olöooooktóberre teljesebb tagja leszek a madridi közösségnek.
Ja, és az is van, hogy Judit éppen most néz nekem/nekünk (Nórinak is) ingyenes nyelvtanfolyamot, ami elméletileg van a menekültek/bevándorlók számára. Ha mi nem is vagyunk azok, de majd bekéredzkedünk. Jó lenne, ha több frontról tudnám támadni az agyamat, hogy befogadja a nyelvet, mert az azért sokkal kényelmesebb, ha képes vagyok megértetni magam.
Kis idõjárásjelentés. Minden buszmegállóban van egy kijelzõ, ami mutatja, hogy hány az óra és, hogy mennyi a fok, plusz még van térkép is, ami nagy segítség a városban kódorgáshoz térkép híjján, de most nem is ez a fontos. Hanem. Hanem, hogy meg lehet nézni, hogy milyen idõ van éppen akkor. És én olyat még nem láttam, hogy húsz fok alá ment volna a hõmérséklet, pedig már éjjel háromkor is voltunk kint. Nappal meg van vagy harminc-harmincöt fok. Ami nagyon kellemes, remélem télen is hasonló idõ lesz.
Ugye senkit sem zavar, ha eszem, míg írok nektek? Köszi, kedves tõletek.
Nem valami jó ez a pizza, ha drágább lett volna, még azt is merném mondani, hogy szar. Máskor ilyet nem veszek, hanem valami finomabbat, és gondolom drágábbat.
Hamár gasztronómia. Akkor. Mondom. Szombaton ettünk dupla kebabot, ami kicsit nagyobb a simánál, úgy, hogy a szádba már nehezen tudod beféreszteni. (Judit felhívta a számot, ahol ennek a híres-neves egyetemnek kéne lennie, ahol a nyelvtanfolyam van. Hát, ott a titkárnéni errõl semmit nem tudott, de kedvesen ajánlotta, hogy az interneten keressük meg az infót. Ahol ugye nem találtuk meg, és ezért telefonáltunk. Najó, a többesszám itt durva túlzás, én az egész folyamat alatt végig a kanapén ültem, és vagy írtam vagy ettem. Ilyen segítõkész és hasznos ifjú vagyok én.) (Megvolt a vacsi, újból két kézzel vagyok az íráson rajta, bár bevallom, egy kézzel is ügyes voltam, láthatjátok tik is. Szümtükkel.)
Szóval a kebab nem volt rossz, de az otthonihoz fel sem ér. Kevesebb íz, kevesebb tartalom. Azért jóllakatott, de azért mégicsak más a hazai fajta.
Volt még egy kint étkezés, tegnap este benéztünk egy még szombaton kinézett helyre. Ez a város bevándorlós részében van, ahol négerek, indiakiak, és mindenféle színes emberek mászkálnak.
Van itt egy kajás utca, ahol méterenként van egy indiai kajálda, és minden kajáldához jár egy indiai ember, akinek az a feladata, hogy kedves mosollyal beinvitáljon mindenkit az étterembe. Minket még szombaton az invitált meg majdnem, hogy ki van írva, hogy hat euró egy menü és nyolc a szabad büfé. (Újabb zárójel. Az van itt bizonyos helyeken, hogy a fogyasztás helyszínétõl függ a megevett étel ára. Ha a pultnál eszed, ott a legolcsóbb, ha asztalhoz ülsz bent, az a középárfolyam, és ha kint, a teraszon (ami konkrétan az utca, de talán így hangzatosabb), akkor azért kell a legtöbbet kicsengetni. És ez akár ötven százalékos felár is lehet.)
Tegnap tényleg elcsábultunk erre az indiai helyre, mert egyikünk sincsen otthon az indiai kaják frontján, ideje kicsit oszlatni a ködbõl.ooo (Szerintetek létezik olyan, hogy fekete-afrikai gyorsétterem? Vagyakár gasztronómia? Mert, ha van, oda elnéznék. Arab kaját is tolnék. Sõt, tolni is fogok Marokkóban.) Leültünk a helyre, odajött a pincér, és nagy nehezen mindenki megértette, hogy mit akarhat a másik fél. Mi menüt akartunk, de nem értettük, hogy õ mit magyaráz. Õ értette, hogy mit magyaráz, de azt nem, hogy mi mit nem értünk. Nagy nehezen kivilágosodott, hogy a menü az négy tányér (hogy mi, az akkor még nem derült ki), a szabad büfé meg tizenkettõ. Mi a menüt kértük, bár felmerült bennem, hogy talán a büfé jobban megérné. Már az elején elárulom, hogy a menüvel is jóllaktam.
Bementünk a helyre, ahol megmutogatta a csávó, hogy mibõl is lehet választani. Asszem ez egy jó ötlet, mert már az elejétõl fogva állandó kommunikácóis zavar volt a rendszerben. Úgy ment a dolog, hogy ki volt téve tizenkét lefedett edény, ezekbõl úgy kell választani, hogy az elsõ kettõbõl egyet (leves volt, meg hagymás akármi), aztán háromból egyet (kétféle rizs meg kenyértészta), aztán oooo négybõl egy (csirkehúsos izé, csicseriborsós akármi, édes zöldséges cucc és spenót). Volt még két süti, de ezt mi akkor totál elfelejtettük.
Ez ugye tizenegy, de ez csak most tûnik fel nekem, ott kábé csak arra voltam képes koncentrálni, hogy a tök ismeretlen eredetû dolgok közül találomra rábökjek egyre. Az se segített, hogy a csávó nem tud spanyolul rendesen, én meg semennyire. Végül a hagymás dolgot választottam elsõre. Ez hagyma meg talán krumpli kisütve olajban. Finom volt, és hoztak hozzá (ja, vége a Jamie Cullumnak, rágurulunk a Hold sötét oldalára, ooo közben az o betû állandóan legurul, tanulság, egyenesen tartsd a laptopot, a puskaport meg szárazon) (Vajon az agyam át fog állni egy idõ után az o betûs szavak totális mellõzésére, hogy ezt a problémát kikerüljem? Egyelõre még dolgozom a hogy szócska helyettesítõjén.) egy elõször ketchup-nek hitt szósz, ami igazából narancssárga volt, és azonosítatlan ízé volt. Én a savanyúra gyanakodtam kicsit, de ennél mélyebbre nem jutottam. Viszont így is megállapítottam, hogy finom, érdemes vele a hagymás izét jól beborítani.
Ma olvastam Miki Poznan-i beszámolóit, és rá kell jöjjek, hogy elég sokat írunk az étkezésrõl. Én még például az elsõ fogásnál tartok csak.
(Gondooooooolk9llll9loo, gondolkodom, hogy ne inkább Kaláka legyen-e a Pink Floyd helyett. Nem.)
A rizs szar volt. Mindkét fajtát kipróbáltam, egyik se volt jó. Kemény volt, ízetlen is, pedig valami színes izék is voltak benne. A kínaiak ennél sokkal jobban ügyesebbek rizs ügyben.
A csirkés dolog az jó volt, a zöldségesnek meg nagyon finom volt az öntete (az édes). Egyébként az öntetekkel és a hússal nem volt rossz a rizs, de. De.
Aztán választottunk sütit, volt fehér és "a másik". A fehér az édesebb a fickó szerint. Két másikat és egy fehéret kértünk. A fehér az finom tejberizs, a másik meg karamellás nemtommi. Jók voltak ezek is. Összességében az egész kajálás jó volt, és alapvetõen annyira nem is drága, fõleg, ha azt hozzáveszem, hogy a kebab négyötven volt.ooo
Témák szerint csoportosítok.
Legyen a telefonos téma, az rövid. Tegnap végre találtunk egy nyitva lévõ Vodafone-os üzletet, ahol nem beszéltek angolul, de legalább kedves volt a kiszolgáló lány, és értette is a dolgát. Elmondta, hogy milyen tarifák vannak (sokkal rosszabbak, mint otthon vagy Írországban), én azt választottam, hogy minden perc minden hálózatba harmincöt cent, és hat után meg hétvégén csak az elsõ percet kell kifizetni. Olyan volt még, hogy egy perc bármikor bárhová huszonnyolc. Vettem egy telefont is az egész mellé, huszonkilenc euróért, amibõl huszonnégy lebeszélhetõ (alapból a sim kártya huszonnégy euró és tizennyolc ebbõl lebeszélhetõ). A telefon meg valami Vodafone 226, amit a Sagem gyárt. Kicsi, és mindazt lehet vele csinálni, amire kitalálták. Telefonoozni és sms-ezni. Sõt, ébresztõ is van benne.
Nincs is nagyon más, szót lehet ejteni a munkakeresés mikéntjérõl is. Elõre ideírom, hogy ez egy nagyon vicces ország, ha valamit el akarsz intézni.
Szóval úgy kezdõdik a sztori, hogy menjünk a Randstadba. Odamentünk, ott egy nem kedves srác magyarázott valamit (persze nem beszélt angolul), aminek az volt az értelme, hogy menjünk el egy másik irodába, ahol a külföldiekkel foglalkoznak, meg náluk egyébként sincs kerti meló, csak adminisztratívtól fölfelé. (Hazajött Gemma, és csak én vagyok itt, vicces, hogy nem tudok vele továbbra sem beszélni.) Elmentük a másik helyre, és oda már vittünk angol és spanyol nyelvû önéletrajzot is. Ja, közben az elsõ irodában, míg ácsorogtunk (csak odaálltunk, hogy megkérdezzük, hogy mi is a téma), egy dolgozó odajött, és leültetett minket, hogy kényelmesen legyünk, hozott még egy széket, és megkérdezte, hogy iszunk-e valamit.
A második helyen egy kedves sráccal beszéltünk (ugyancsak spanyolul). Lassan megtapasztalom, hogy milyen lehet, ha hülyének nézik az embert állandó jelleggel, és közben valahol nem hülye, csak a verbális készségei sérültek meg. Beszélgetnek az ügyében mások, mindenfélérõl folyik a szó, amibõl csak egy-két dolog tûnik ismerõsnek, te meg csak ácsorogsz kukán, és szorongatod az önéletrajzod, amire láthatólag nem lesz szükség.
Nem akarok egyébként panaszkodni, nagyon hálás vagyok Juditnak, hogy így segít, csak egy tehetetlen gyereknek érzem magam sokszor. Képtelen vagyok itt bármit is elintézni, amihez a jelbeszéd vagy a látottak nem elegendõek. Tehát bevásárolni tudok, de elvontabb dolgokat már nem tudnék venni, ha nincs kint a polcon. Szállást, munkát nem tudok keresni, mert egyfelõl senki sem beszél nyelveket, másfelõl a neten is össze-vissza vannak a dolgok. Kicsit mintha kolonc lennék.
Egyébként, sõt, ezzel együtt is nagyon jól érzem magam, nem is szeretnék máshol lenni, csak néha (mindig) rossz, ha nincs a kezemben az irányítás. (átnyergelünk a beígért Pelikánra) Ezért is cél, hogy minél gyorsabban eljuttassam a nyelvi tudásom egy élhetõ minimumra.
Na, tehát, a második helyen is az derült ki, hogy nincs semmi meló, mert olyannal nem foglalkoznak, de egyfelõl fel lehet menni az építõipari és hasonló cégek honlapjaira, másfelõl meg a munkaügyi központban lehet kérni ilyeneket. Ennek oka, hogy pl a szezonális munkát nem lehet közvetíteni, vagy az ember keres munkást, vagy az országos munkaközpont küld embereket. Szóval ez is zsákutca.
Ma voltunk újra a munkaügyi központban, ahol ugye már jártunk pénteken (nemtom, hogy akkor miért nem mondták, hogy mi a szitu), és ott újra résztvettem egy nemértem beszélgetésben, amibõl az derült ki, hogy nincsen idénymunka a környéken, és más se nagyon van most, keressünk magunknak a neten. Hurrá, szóval újra meg is érkeztünk ide.
Tehát egyelõre ez van. Azt már tudom, hogy valami kertészféle szeretnék lenni, mert az a természetben dolgozik, és talán angolul sem kell tudni, de igazából az építkezés is megfelelne. Csak legyen valami. De addig nyelvtanulós-vakációs-utazós-kulturális ismerkedõs idõeltöltés van.
Lehet, hogy még akartam valamirõl írni, de nem jut eszembe, hogy az mi volt, ezért zárom soraim. Egy ponttal.
Még egy hír, kiegészítésül, merthát engem ez is érdekel. Szóval az van, hogy feloszlik a Jamie-Robi zenekar. Nagyon sajnálom, mindig hatalmas élmény volt elmenni a koncertekre, talán a kedvenc magyar zenekarom volt, egy csomó koncerten voltam, és nem gondoltam volna július közepén, hogy számomra az volt az utolsó koncert. Nektek még van pár lehetõségetek a novemberi zárásig, éljetek velük. És hallgassátok sokat a cd-ket!