Hételeje,hétközepe, hétvége

Nahát az van, hogy újra magamhoz kaparintottam Judit laptopját, rengeteg időre, így neki is lehet ugrani ennek a bejegyzésnek, és fel kell pörgetni az agyamat ezerrel, mert végtelen mennyiségű emléket kell előkaparni az elfeledett tartományokból. Régen nem írtam.
De a jó szokás megmaradt: Maroon 5.
Minden (net hiányában ellenőrizhetetlen) információm szerint szerdán írtam utoljára, ami testvérek között is majdnem egy hét, ugyanis ma már kedden (vagy martest) írunk. Ez pedig minimum azzal jár együtt, hogy fogalmam sincs, hogy mi volt azóta. Ez a szar abban, ha nincs net. Tényleg nem tudom, hogy mikor írtam. Mindegy, akkor írok erről meg arról, és ötvenöt perc múlva úgyis lemerülök, akkor otthon befejezem, és megnézem a tuttit.
Technikai vonalon pörgünk fel. Még jómúltkorában említettem, hogy vettem egy fülest. Na, az kábé két nap alatt meg is halt, pedig ebből az egyiken nem is használtam. A fülfogó része fogta magát, és letört. Valahol ennek örülök, mert egy nagy kalap szar volt, a boltban pedig vitatkozás, bizonygatás, kérlelés nélkül, kábé bocsánatot kérve, teljesen megértően visszaadták a teljes pénzt. Kicsit féltem, hogy jól megszivatnak azzal, hogy (mint abban a bizonyos Mr. Bean epizódban) adnak egy pont ugyanolyat kárpótlásként. Pénzt adtak (és nem tatárbífsztéket).
Led Zeppelin. Nem is, Earth, Wind and Fire.
Így sok séta, netet lesés, ügyeskedés után ma reggel beszereztem egy hama márkájú csodát, nagyon kényelmes, jó a hangja, és még viszonylag olcsó is. Örülünk.
Viszont a laptop vonalon kevés ok van a feltétlen boldogságos ugrándozásra-összevisszakalimpálásra, mert a haláleset egyre valószínűbb, bár még nem bűzlik, de a szag egyre erősebb. Erről győztek meg minket két számítógép szervízben is, a baj a már eddig is sejtett, mondhatni kommunikációs zavar, a fej és a torpotroh között, kontakthiba van a monitor és a videókártya között,így maximum külön monitorral használható, bár én ebben sem vagyok biztos. Ha így van, akkor talán lövök az íbéjn egy olcsót, ha meg nincs vagy nem úgy gondolom, akkor meg jön a laptopvásárlás. Most épp az Asus eee 1000 a befutó, de azért nem indult el a verseny túlságosan, még nem is láttam efféle kis gépet sehol.
Szóval laptop most nincs, vagy ha van, akkor kölcsönbe, egyébként meg a lakásban lévő gépet használom, amin van internet, és múzeumi példányként, még a kilencvennyolcas ablakok futnak rajta. Az is lassan, vacak, domború képernyőn. Nagy szar, utálom használni, idegesít, mert elképesztően lassú.
Szó esett már a borotváról, Judit azt is visszacserélte, ügyes lány ő. Nem árulom el a titkát, de azt igen, hogy leleményesen oldotta meg a feladatot. Így most már egy akkumlátoros borotva és jópár napos borosta birtokosa vagyok.
Most egyébként egy múzeum/botanikus kert előkertjében vagyok, egy padon ülve élvezem a jó levegőt, és az esőtelenséget. A pad kicsit nyirkos, de ez nem baj, a nap süt, ez a lényeg. Bár, most felmerült bennem, hogy átülök egy olyan helyre, amit teljesen átmelegít a nap. Most csak a fejemet éri.
Szárazabb, melegebb érzés jár át. És visszatükröződés.
Dereng valami, ezen a nyomon indulok tovább.
Kedden írtam, és akkor szerdán meg nem történt túl sok említendő azon kívül, hogy megpróbáltam megkeresni a környék kertészeteit. Ebből egy nem lett meg, a másikat viszont becserkésztük, húsz perc séta alatt meg is lett. Viszont az iroda része nem volt nyitva, így itt kezdtük a csütörtököt. Leadtunk egy jelentkezést munkára, a recepciós szerint majd októbertől lesz munkásigénylés, szóval várni kell. Ez egyébként egy hatalmas kertészet, akkor megjegyeztem, hogy mekkora, de már nem emlékszem, csak arra, hogy valami nagy szám volt.
A csütörtöki napon jártunk még Madrid közterület-fenntartó cégénél, ahol ugyancsak leadtunk egy önéletrajzot, itt biztos lesz valami munka, remélem nekem is. Van itt is parkrendezés, meg rendben tartás. Most már azt írjuk az önéletrajzra, hogy spanyolul alapszinten beszélek.
Fél óra a hátralévő idő.
Pénteken ment le a már ismertetett laptop és borotva akció, és ezzel együtt vettünk egy üveg bort és egy doboz csokit. Szégyellem bevallani, de üveg alapján választottam a bort. Az volt a feladat, hogy kell egy vörösbor tizenöt euró körüli összegért. Én viszont semmit sem tudok a borokról, nem mond semmit a borvidék, magyar bor nem volt (pedig ez lett volna az eredeti elképzelés, ám Madridban nem találtunk tokajit), így maradt a legócskább megoldás, egy szép üveget választottam, és reménykedtem, hogy hátha az jó. Bár ezt sosem fogom megtudni, mert mint sejthető, ajándékba lett.
Az van ugyanis, hogy még hétfőn este (most megint elkezdtek kavarogni a napok, a fenébe, ezenúl jegyzetelni fogok vagy nemtudom, de ez így nem állapot, most úgy érzem, hogy hétfőn írtam utoljára, és akkor ezért nincs benne a múltkoriban a hétfő este sem, de akkor mi volt kedden?, behazudok oda egy semmit), tehát hétfő este Gemma vacsorát főzőt (talán) Lilla tiszteletére, merthogy ő meg elment kedden. A lényeg az, hogy az előző mondatot a gép kizöldezte, hogy túl hosszú, meg kusza. Nem ezt akartam írni, csak felvillant és megzavart. Jókait is kizöldezte volna ez a szemét hajcsár? Nade a lényeg a vacsorával kapcsolatban, egyfelől, hogy finom volt nagyon, másfelől meg, hogy Gemma aznap meghívott minket, hogy menjünk le a hétvégén a falujába, mert ott most van a faluünnep, és ezen mi is vegyünk részt.
Én egyből fellelkesültem, hogy mekkora jó, egy hamisítatlan spanyol fieszta, a falu szentjével (ilyen is van, erről később), szamárral, nulla turistával, ennél jobb program nem is akadhatna a hétvégénkre.
A falu szentje, a szent szűz és ez valami szobor, amit a falu határában találtak elásva valakinek az álma alapján. Mivel a határ egy másik falu határa is egyben, így megosztozni (18 perc) kénytelenek rajta, oly módon, hogy négy hónapig itt van a szent, négy hónapig ott, a maradék négyben meg egy várban csücsül. A búcsú első hétvégéjén, a vallásoson, a szentet kukluxklába öltözött emberek cipelik ide-oda, nagymenet, katonazenekar, gyökkettős sebesség, éneklés, ami kell (nekem ebből semmi sem kell, én már az Apor Vilmos teret megkerülőt is untam eléggé, gondolom ez nem lehet kevésbé unalmas, főleg, hogy lassabb és hosszabb).
Továbbra is Earth, Wind and Fire. Csak egy másik album.
A meghívást el is fogadtuk nagy lelkesen, főleg, hogy nekünk a falunapok világi hétvégéje maradt, bulival, tűzijátékkal, mittoménmivel.
A maradék tizenkét percben viszont inkább azt osztom meg veletek, hogy pénteken is elmentem futni. Sőt, szerdán is. Szerdán azt találtam ki, hogy összekötöm a kellemest (vagy nevezhetjük kellemetlennek is) a hasznossal, így futás közben a spanyol szavakat tanultam. Tán ezért, tán a zene hiánya miatt, tán a késői ebéd miatt, tán a csillagok állása miatt, de nem bírtam aznap a futást. Kikészültem teljesen, sétálom kellett fél óra után. Újraindultam, de akkor is beszorult a levegő, képtelen voltam normálisan lélegezni. Nem tudom, hogy érdekel-e ez egyáltalán valakit. Nem vagyok benne biztos. És közben hét perc van hátra, így elmondom még azt, hogy pénteken meg Zolitól kölcsönkértem a fülesét, egy kínai bigyót, ami két perc után kiesett a fülemből, és láttam, hogy nulla az esély rá, hogy ott is marad, így zene nélkül futottam megint, és most se ment. Nem bírtam, leheveredtem a fűbe. Ott fekvőztem meg felüléseket csináltam, de megérintett az idő szele, úgy érzem. Öregszem. A szakállamba ősz szálak vegyülnek, egyre többször traktálom a „fiatalokat” „bölcsességekkel”, az ifjúkoromról beszélek, satöbbi. És nem bírok futni. Nem könnyű nekem.
Csak magamnak ideírom: nyelvsuli. És akkor legalább innen folytathatom. Szünet következék. Ismeretlen idejű.

Közben itt vagyok ám, csak mindenféle dolgokat csinálok az interneten. Addig is Dhafer Youssef zenél, ő ilyen arab zenét nyomat oudon (arab pengetős hangszer), már régóta kerestem, és Milvia jóvoltából megszereztem magamnak.
Kicsit nézegetem a lehetőségeket Marokkóba, ugyanis ötven euró alatt el lehet menni Marokkóba, repülővel, oda-vissza. Az nagyon jó ár. A három lehetőség, Tanger, Casablanca és Marrakesh. Tanger túl északi, és egyelőre Marrakesh tűnik a befutónak, mert talán ott a legtöbb a látnivaló. Ha esetleg valaki ezzel vitába szállna, jelezze nyugodtan.
Nézem az indexes videókat is, hogy mi volt hétvégén, és bár nem szeretnék politizálni, röhögnöm kell, hogy ilyen hülye országban élünk, azaz perpillanat, csak éltek. Öröm látni, hogy ezek a hülyék vagyunk mi. Megérdemeljük valószínűleg.
Egyszerűen nem értem, hogy miért van az, hogy van pár barom, és ők folyton galibát csinálnak. Namindegy.
Felgyújtják a kocsikat, anyagi kárt okoznak, vandálkodnak, könyörgöm, hol van ilyenkor a rendőrség? Vagy miért nem vezénylik akkor ki a katonaságot? Akkora nagy baj lenne, ha ezeket a hülyéket lecsuknák? Hülyeország.

Nagyon érdekes helynek tűnik ez a Marokkó, ahogy egyre többet olvasok róla. Egyre jobban vágyom oda, és fejben egyre több napot vágyok ott eltölteni. Remélem öt nap csak lesz belőle, de talán hét lenne a legjobb.
Még csütörtökön megjött a várvavárt csomag otthonról, benne a mindenféle jóság. Sajnos a laptop akkor már nem volt jó, így csak most néztem bele. A spanyol cuccok nagyon jók, hamarosan nekik állok, a Jamie-Robi koncertbe már bele is néztem. Kissé elszomorodtam. De azért nagyon jó látni őket. Sajnálom, hogy nem lehetek ott több koncerten, ti viszont mindenképp menjetek el az utolsóra!

Most úgy áll ez az utazásos sztori, hogy akkor lesz egy Granada, egy Galícia és egy Marokkó. Ezek a hosszabb lélegzetűek, de biztos lesz még pár kisebb is.
Azért ez a sok megakadás, mert megörültem, hogy van rendes net, és mindent meg akarok nézni, visszamenőleg is. Közben meg éhes vagyok. Afenébe.
A sztoriban meg ott tartottam, hogy nyelviskola.
Judit még valamelyik nap volt egy foglalt házban, ami azt jelenti, hogy az üresen álló házat elfoglalják a bárkik, és aztán ott mindenfélét csinálnak. Itt is van egy ilyen, és Judit látta, hogy ingyenes nyelvoktatás is van (meg koncertek meg bár meg játszóház meg satöbbi), szokás szerint a harmadik világbelieknek. De tettem egy próbát, hátha a jómagyar ember is befér. Szerdán mentem, a teremben egy néger nő tartotta az órát négy négernek/ázsiainak, nem figyeltem annyira.
Mondom, hogy jöttem az órára, ez meg ez vagyok, lehet-e csatlakozni. Mondta a lány, hogy üljek le, aztán kiment, visszajött egy másik csajjal, aki elmondta, hogy még nem döntötték el, hogy mások is járhatnak-e, de majd hétfőre kiderül, és gyüjjek akkor vissza.
Visszagyüttem. Most egy francia srác volt meg az előző néger lány, és mondták, hogy persze, csatlakozhatok, de többet nincs angolozás. Mondom, ok, és hola. A srác Olivier, a lány (papírról nézem, de nem, eszembejutott) Marisa. Két másik tanuló volt ott, Donatus (Nigériából) és Raghu (Indiából, Pakisztánból, vagy valami ehhez hasonló országból).
Az óra maga nagyon vicces volt, és sokat tanultam. Mindent szépen elmagyaráz a két tanár, nevetünk is, jól megy az óra. A néger fiú asszem még nálam is kevésbé beszél spanyolul, viszont cserébe még buta is kicsit, de kedves. Neki sokat kell magyarázni. A másik gyerek már tud valamit, viszont ő meg magában beszél, felolvassa, amit leírt, még akkor is, ha nem ő a soros, és mindent megismétel sokszor. Bár lehet, hogy ez a helyes magatartás, de azért fura.
Egyébként a helyhatározókat tanultuk, előtt, mellett, alatt, ilyesmik.
A végén még beszélgettem kicsit Olivierrel spanyolul, nem volt könnyű, de csak sikerült, ilyeneket, hogy miért vagyok itt, hogy mit dolgozom, hasonlók. Tök jó érzés.
A helyszínen éppen bicikliszerelés ment, hosszú sorok kígyóztak. Eszembe jutott, hogy mennyire szeretek biciklizni. Nagyon. És mindig megnyugtat.
Háború – Harmadik világ.
Jó látni, hogy itt is bicikliznek. Otthon meg CM, remélem ti is ott voltatok.
Az a foglaltházas nyelvsuli hetente kétszer van, hétfőn és szerdán, a másik, az egyetemes, az meg most derül majd ki, hogy járhatunk-e. Jó lenne, ha két kurzusra is járhatnék, nem árt a gyakorlás.
És akkor el is érkeztünk a nagyfalathoz, a hétvégéhez. Levegőt kell venni előtte, akkora.
Péntek este/délután vágtunk neki a túrának, Gemma egy barátja odakocsikáztatott minket, egészen Gemma szülei házáig. A táv kábé kétszáz kilométer, délnek, közben a szép tájat néztem, és ámultam. Szép ország ez. Kirándulni kell, nem vitás. Meg menni és menni.
La Solana, tizenhétezres kis városka, a környéken sok az olajfa, a szőlő és a dinnye. Egyébként ez már a La Mancha tartomány, a helyiek meg a manchego-k.
Megérkeztünk, Gemma nyakába ugrott egy gyerek, aztán kijött az anyuka is, aki egyben a nagymama is, mert Gemma a legkisebb (ő harminc), és van egy csomó unoka.
Nehéz az egészet összefoglalni, mert elég sok dolog történt. Szóval inkább téma szerint csoportosítok.
Gemma szüleinél laktunk, akik nagyon kedves emberek, olyan hetven körül lehetnek, nagyon vidámak, a család nagyon szereti őket, a végén még képeket is mutattak a fiatalkorukból. A házban mindenhol a gyerekek, unokák képei és vallásos tárgyak láthatóak, így például én is egy Szűz Máriás szobában aludtam.
Mivel a szülők, és úgy általában senki sem beszél angolul, így az információk vagy másodkézből érkeztek vagy mutogatás útján, vagy sehogy. Sokszor csak kukán ültem, és mosolyogni próbáltam, amitől a végére el is fáradt az arcom. Meg a sok ismeretlen beszédtől el is fáradtam.
A házban vagy alvás volt, vagy evés. Megérkeztünkkor egyből tálaltak is, asszem orosz salátának nevezik a csodát, amit kaptunk. Furcsa volt, mi négyen ettünk, míg a család ott ült, és nézett. Ők ettek korábban, vagy otthon, de azért fura. Azért sikerült megbirkózni a dologgal.
Végülis marad az időrend.
Gemma unokahúgai sokan vannak, mind nagyon aranyosak és szépek. Asszem a legidősebb olyan tizenegypár lehet, a legkisebb meg négy hónapos. Ők mindig ott ugráltak, játszottak, és az arra érdemesekkel beszéltek (velem ugye nem, mert nem értettem semmit). Voltak még fiúk is, de ők kevesebben is vannak, meg nem is voltak olyan sokat ott.
Péntek este még kinéztünk a főtérre, ahol meghallgattam életem első sevillana koncertjét. Ez a flamenco poposított változata, aminek a lüktetését a nem beavatottak is érzik. Viszont cserébe a hangszeres virtuozitás, sajnos, háttérbe szorul.
Itt tíz énekes volt, és összesen öt zenész, akik nem is nagyon kaptak szerepet, csak a gitáros, de szóló vagy ilyesmi nem volt, csak hallatszott, amit játszott.
A zene nekem annyira nem tetszett, kicsit mulatós, kicsit műdalos utánérzésem volt, és ezt annyira nem szeretem, valahogy mű nekem az egész. Viszont volt egy vagy két flamenco, az nagyon tetszett. Viszont nem értem, hogy milyen ritmusra tapsolnak, ennek kiderítése a jövő zenéje.
Másnap reggel, ami itt tizenegyet, delet jelent, reggeli, ami muffin és a tegnapi saláta. Aztán felpattantunk, és elmentünk egy másik családhoz, útközben városnézés. Szép kisváros ez, minden ajtó előtt függöny, amiket általában Don Quijote található. Kissé zavaró, hogy kábé más nincs is, nem sztereotípia ez, hanem a sajnálatos igazság, nekem unalmas egy idő után. Viszont itt lenne az ideje elolvasni a könyvet, ha úton-útfélen ebbe botlunk.
Gemma nővére és családja a délutáni program, neveket nem mondok, mert nem emlékszem. Itt két lány van, de feltűnik még több gyerek is, a történések és a fényképek alapján úgy tűnik, hogy a család nagyon sok időt tölt együtt, a gyerekek állandóan együtt játszanak, ami szerintem egy nagyon jófajta szokás.
Itt is van egy kis harapnivaló, amiből talán a rákrúd az egyetlen említenivaló, ez finom.
Kerekes Band, mindenki fütyüljön!
Az apuka lótenyésztő családból való, így a ház aljában található egy állatos rész, három lóval és egy szamárral. A csacsi (burro), Lucas, a család kedvence, minden gyerek odavan érte, van egy kiskocsi, abban húzatják magukat vele. Erről jut eszembe, egy csomó kép készült, nemsokára felteszem, csak még meg kell találjam a módját, hogy miként kicsinyítsem le a képeket.
Hazamentünk, és ott már várt minket az ebéd. Ami egy hatalmas csoda újfent. Olyan jókat ettünk a hétvégén, nem is értem, hogy miért nem híztunk ötven kilót. A menü nevére sajnos nem emlékszem, de arra igen, hogy valamilyen leves volt tésztával, erre csavartunk még egy kis citromot. Érdekes, finom íze volt.
Nem tudtuk eldönteni, hogy ez akkor most a főétel vagy sem, mert nem láttunk másik fazekat a konyhában. De valahonnan mégiscsak elővarázsoltak kettőt, egyikben csicseriborsó kapott helyet (nem is tudom, hogy ettem-e már csicseriborsót), a másikban meg egy csomó főtt hús, sonka, bárány, pulyka.
Gyümölcs, fagyi. Jóllaktunk mind.
Vicces volt, a bácsi még a dinnyéhez is kenyeret evett.
Ja, van egy harmadik fajta dinnye, amiről eddig nem tudtunk, valahol a sárga és a görög között van félúton.
Megtudtuk, hogy itt a szőlő bokron terem. Ilyen kis félgömb a földön. A magas, kacson lévő csak a gazdagok kiváltsága. Szóval egész nap hajolgatni kell, ami elég szar meló lehet.
Azt meg végképp nem tudtam, hogy a vörös szőlő vízigénye nagyobb, így mindenhol fehéret termesztenek, viszont a spanyolok a vöröset szeretik, aminek az az eredménye, hogy a fehérből vöröset kell csinálni. Mégpedig úgy, hogy a fehér szőlőhöz hozzáadják a vörös rostjait, és voilá, kész a vörösbor. És ez a spanyoloknak jó, nincsenek egyáltalán felháborodva a dolgon. Én elképzelni sem tudom, hogy mitől vörösbor az ilyen, dehát én csak afféle turista vagyok itt.
Erről jut eszembe. Mindenről eszembe jut valami. Ittunk hétfőn tinto de veranot, ami az egyik nemzeti ital. Ez úgy készül, hogy vörösborba citromos bubis vizet töltenek. Majdnem fröccs. Ezt isszák a szórakozóhelyeken meg otthon is, és nem sangriát, ahogy azt elképzelnénk messziről.
Fú, sok van még hátra.
Bepattantunk egy kisbuszba, amit az egyik család kölcsönzött a másiknak, hogy körbevihessenek minket a látványosságokon. Mindenki nagyon kedves volt végig, egyből befogadtak minket, nagyon hálásak vagyunk mindenért, és kár, hogy ezt annyira nem vagyunk képesek szavakba önteni. De úgy látszott ez nem is kell, az én házam, a te házad, ez a mondás itt is igaz volt. Nehéz ezt megfogalmazni. A lényeg, hogy végig nagyon kedves és aranyos volt mindenki.
Szóval kisbuszba be, és el egy barlangig, ahol egy helyi önkéntes körbevezetett minket. Még zseblámpákat is adott. Ez a barlang egyébként az, ahol anno DQ is aludt, még a sztori elején, és a barlangban látott dolog is ehhez igazodtak, volt bent DQ meg DQ szerelme, mármint ezeknek a cseppkőbe vagy egyéb sziklába beleképzelt fantáziaszüleményei. Én láttam egy pingvint a falon. Meg egy denevért is, de az igazi volt.
Levitt minket a csávó egy helyre, és mondja, hogy ott lent, ott a tó. Kérdeztük, hogy hol. A lábunknál volt, csak nem vettük észre, olyan tiszta volt a vize. Simán belementem volna, mert sose vettem volna észre, pedig nem ilyen pocsolya volt, hanem rendes tó.
Közben kint esett az eső. Ez egy ilyen esős időszak most, néha esik, néha nem. De a meleg továbbra is megvan, esőben is. Simán húsz fok fölött van az idő, még este is. Szeretem az ilyet.
Kifelejtettem, a barlang előtt megnéztünk egy vízesést is. Mindezek után pedig a tavakat néztük meg, ezek is szépek, de lassan kifogyok a szóból, minden szép, minden jó. Sok képet csináltam, majd ezek beszélnek helyettem.
Kilátó és vár volt a két utolsó program, a várnál már sajnos lement a nap, így kép erről nem nagyon van.
Hazamentünk, és újra kaja. Tortilla, kenyér, foghagymás paprika, szardella. Ez is nagyon jó volt.
Aztán ki a városba, tűzijátékot nézni. Nem vagyok nagy rajongója a műfajnak, de ez most nagyon megfogott. A rakétákat ötven (de talán kevesebb) méterre tőlem lőtték fel, és láttam, ahogy kijönnek a csőből. Aztán meg fölöttünk durrant szét mind, a hajunkba állandóan szállt a pernye. A látvány betöltötte a teljes eget a fejünk fölött. Nem volt hosszú vagy sok, de pont jó volt, nagyon tetszett.
Még benéztünk a városba, de nem volt semmi, fáradt is voltam, és már oda jutottunk, hogy a sörhöz adott tapast se ettük meg. Durva.
A másnap chocolate con churros-szal indult, ami fánkszerű tészta friss csokiszószba mártogatva, ez a helyi vasárnapi reggeli, meg általában a bulik után is ezt eszik az emberek hajnalban, hazafelé menet.
Nekem egy kicsit túl olajos volt a tészta, de azért ízlett ez is. Csak az olaj kiütött.
Ezért már nem annyira tudtunk enni, mikor Gemma bátyjához (Jesús Adolfo) megérkeztünk. Volt valami számunkra azonosítatlan tengeri izé, abból azért ettünk.
Itt a nagyobbik lány, María (öt éves) mindannyiunkat egy névre szóló borítékkal fogadott, benne egy-egy gyöngykarkötő. Sose kaptam még ilyet (legalábbis az utóbbi időben), nagyon kedves dolog. Hordani fogom.
Fényképnézés következett, amit María vezényelt, persze a képeken ő volt. Addig én a kisbabával játszottam, mert vele tudtam a legjobban kommunikálni. Kicsit féltem, hogy elsírja magát vagy ilyesmi, de az általam előprezentál Tavaszi szél megnyugtatta.
A babának fura volt a köldöke, nagyon kiállt, nem is értettük, hogy mi a fene, de kiderült, apró sérv. Műteni kell majd. A másik lánynak is volt. Jajj.
Itt is kedvesek voltak. Mindenhol kedvesek voltak.
A fickó visszafelé felvilágosított minket, hogy az építőipar stagnál (ő is abban van), szerinte nem fogok könnyen munkát kapni. Így felmerült bennem a gondoltat, hogy talán itt lenne az idő utánanézni az egyéb ajánlatoknak is, így adminisztratív és egyéb vonalon elindulni, hátha. Viszont továbbra sem akarok heti ötöt, csak max hármat dolgozni.
Újabb ebéd, édes lecsó, hússal, ez is jó volt. Gyümölcs, fagyi. Szóval, a szokásos.
Visszafelé busszal jöttünk.
Y nada.
Hosszú lett. Majd képek is lesznek, ne féljetek.